Etelka, Aletta

A legfontosabb funkció

2006.06.06. 00:00

Programkereső

Egy operaháznak nem lehet fontosabb feladata, mint hogy operát (balettet stb.) játsszanak benne. Ha jobban belegondolunk, igazán nincs is más feladata. Normális helyeken persze a kritikusnak sem kell erre figyelmeztetnie.

A Magyar Állami Operaházban május 20. óta látható Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című operája. Ha én lennék a rendező vagy a karmester (magasabb beosztásúakról nem nyilatkoznék), állandó infarktusveszélynek lennék kitéve, mert Veit Pogner szerepe nincs lekettőzve. De az előzmények ismeretében az se csekélység, hogy minden szerepet van, aki elénekeljen.

Elfogult vagyok. A rendezővel, Vidnyánszky Attilával akkor készítettem interjút, amikor baj már volt (pl. akkor épp nem volt Sachs), botrány még nem. Mégis megtudhatók Vidnyánszky nyilatkozatából a későbbi botrány okai. De nem ezzel akarok foglalkozni, hanem a Mesterdalnokokkal.

Itt is elfogult vagyok. Vidnyánszky az interjúban maga értelmezte rendezését – én tehát óhatatlanul azt is vizsgáltam, mennyiben valósul meg, ami akkor szóban elhangzott. Vidnyánszky – mint mindig – most is az egyszerűtől indul, és a darab végére jut el az allegorikus szintig. Az „emelkedés” a harmadik felvonásban következik be, a második keményen ellentételezi a darab elejét és végét. A rendező eszközei egyszerűek: a mesterek gömbökön ülnek – és az utolsó képben felülről is beragyogja a színpadot egy hatalmas gömb; a sokfunkciós katedrálisablak is a darab végére emelkedik szakrálissá. E két jelkép mellett (amelyekben akár a keleti és nyugati szakralitás kifejezését is láthatjuk) nincs is látványos rendezői eszköz, csupán a szereplők mozgatása. Az viszont leheletfinom. Különösen Sachs szerepe (és alakítása!) érdemel nagy figyelmet: egész a mimikáig fontos minden mozdulata. Az opera Vidnyánszky értelmezésében nagyrészt az ő fejlődéstörténete. De a mestercéh fejlődéstörténete is: a harmadik felvonásra nyer értelmet az, ami az elsőben még kellemetlenkedő, maradi öregurak agyrémének tűnik. Eljutunk a lényegig: hogy a hagyományra ugyanúgy szükség van, mint az újításra, hogy a szabályokon olykor szőröző mesterek valami isteni dolog földi letéteményesei, ugyanakkor emberek, akiket a tiszta érzelmek meggyőznek. Vidnyánszky rendezésének legnagyobb érdemét abban látom, hogy mer egyszerű lenni. Olyan világos, mint a darab alaphangneme (C-dúr), vagy Walter von Stolzing mesterdala.

4bf271f0-f3a3-438d-b4a2-f0fee4465da0

A második felvonás más. Talán hogy nagyobb legyen a kontraszt, láthatjuk, milyen az, amikor ösztönök, érdekek, csillapítatlan indulatok vezérlik a szereplőket, nem igazi érzelmek és a tiszta művészet. A második felvonás végén szinte megsajnáljuk a fogait köpködő, kitépett szakállának vérző helyét simogató Beckmessert. Ehhez a kocsmai humorú felvonáshoz képest óriási kontraszt a harmadik felvonás első képe az emberi gyengeségtől letargiába esett Hans Sachsszal és könyveivel. A második felvonás végének harsányságához képest fokozottan értékelhetjük, mennyire méltóságteljes, mennyire ízlésesen fennséges az opera zárójelenete.

A rendezés finomságait zeneileg csak részben kapjuk vissza. Egyrészt a zenekar hangzása nem mondható árnyaltnak, időnként igencsak nyersen szólnak a rezesek – bár meg kell említeni, hogy feltűnően keveset hibáznak. A két karmester közül én Jurij Szimonovval láttam a darabot, s noha Kovács Jánostól több jó produkciót hallottam életemben, Szimonov Wagner-interpretációit több mint egy évtizede pozitív élményként tartom számon. Ezúttal sem kellett csalódnom: a nyitányt hallgatva azon gondolkoztam, nem fárad-e el, ha ennyire megmutat minden részletet. Nem fáradt el, az említett zenei árnyalatlanság nem az ő hibája.

Az énekesek kimondottan jól teljesítettek, de senki sem volt kiugrónak nevezhető. Hangilag kiegyenlített volt az előadás, amennyiben senki sem énekelte túl a másikat – lemezekről ennél jóval erősebb Wagner-hangokhoz vagyok szokva, de nem zavart, hogy ezúttal vékonyabb hangokat hallottam szinte mindenkitől. A Hans Sachsot alakító Friedemann Kunder sem hangerőben emelkedett társai fölé, sokkal inkább hangszínben – és abban, hogy nem fáradt el. Elfáradt viszont Kiss B. Attila Stolzingi Walter szerepében. A Beckmessert játszó Sárkány Kázmér alakításában az tetszett, hogy hangilag is visszaadta szerepét. (Kevésbé érthető pl. az Éji őr, Valter Ferenc alakítása: nem tudtam eldönteni, rövid színrelépésekor szándékosan énekel-e ilyen rosszul – ez sincs kizárva.) Berczelly István (Veit Pogner) dús hangja, Gál Erika (Magdaléna) éneklésének könnyedsége is a pozitívumok közt említhető. És az is, hogy szinte minden szereplő jól játszott.

Az egyetlen, akinek sem hangja, sem játéka nem győzött meg, az Évát alakító González Mónika volt. Az amúgy kiváló énekesnő (a jelenlegi gárda egyik legígéretesebb csillaga) mintha nem tudta volna eldönteni, fruskát vagy érett hölgyet alakítson (ezt érzem egyben a rendezés egyetlen hibájának), így aztán úgy énekelt, gombóccal a torkában, mintha tíz évvel idősebb lenne önmagánál.

A zeneileg is, rendezésében is jó tempójú előadás hallatán arra gondoltam: ha olyan lenne a Magyar Állami Operaház, amilyen a Mesterdalnokok előadása, akkor elmondhatnánk: semmi baj sincs. De hát egy operaház elsődleges és kizárólagos feladata az, hogy jó előadások szülessenek benne. Ez most sikerült – reméljük, nem utoljára.

(2006. június 3. 17:00 Magyar Állami Operaház; Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok; Hans Sachs: Friedemann Kunder; Veit Pogner: Berczelly István; Kunz Vogelgesang: Albert Tamás; Konrad Nachtigall: Molnár Zsolt; Sixtus Beckmesser: Sárkány Kázmér; Fritz Kothner: Egri Sándor; Balthasar Zorn: Kecskés Sándor; Ulrich Eisslinger: Haramza László; Augustin Moser: Gerdesits Ferenc; Hermann Ortel: Kovács Pál; Hans Schwarz: Jekl László; Hans Foltz: Szüle Tamás; Walter von Stolzing: Kiss B. Atilla; Dávid: Mukk József; Éva: González Mónika; Magdaléna: Gál Erika; Éji őr: Valter Ferenc)