Árpád

„Tömjénfüst és hagymaszag”

2006.06.09. 00:00

Programkereső

Az Élet és Irodalom élénk figyelemmel kíséri az Operaház körül kialakult válságot. A hetilap ma megjelent száma Kovalik Balázs operarendező hosszú írását közli Tömjénfüst és hagymaszag címmel.
5819a0c3-789d-4083-afa9-c18571bdab82

„Szó sincs zenéről. Egy szó sem esik a művészetről. (…) A döntnökök, a szuperstratégák és választott uralkodók valójában nem szeretik az operát, nem is értik azt, de leginkább mérhetetlenül unják. Ám mivel „nemzeti kincs”, „kulturális örökség” forog kockán, mindenki, érzi, ezt az ellenszenvet beismerni, kimondani nem volna ildomos. Úgy is mondhatnánk: hazudnak” – olvasható a cikk bevezetőjében.

Kovalik a továbbiakban a budapesti dalszínház és az európai nagyvárosok operajátszásának gyakorlata közti különbségekre tér ki, hangsúlyozva, hogy amíg „az egy és egyetlen Magyar Állami Operaház mindenkinek meg kell, hogy feleljen”, addig pl. „London, Párizs, Berlin, Bécs, München, Milánó vagy Moszkva több, különböző profilú operaházat tart fenn, élesen megkülönböztetve a királyinak, államinak, nemzetinek nevezett palotákat a polgári-városias ’Volksoper’-ektől”. Rámutat továbbá, hogy a Magyar Állami Operaház a volt szocialista országok operáival (Pozsony, Prága, Varsó, Tallinn, Roga vagy Vilnius intézményeivel) összehasonlítva sem versenyképes.

A szerző áttekinti azt az alapvetően kétféle működési rendszert, amelyek szerint a világ operaházai működnek, egyaránt kitérve az ún. stagione-, illetve repertoár-színházak előnyeire, hátrányaira és finanszírozási kérdéseire. Hangsúlyozza az új generáció kinevelésének elengedhetetlenségét (a társulatban éppúgy, mint a közönség soraiban), s nagy figyelmet szentel az énekesi pályára készülők problémáinak is: „bár a versenygazdaság törvénye a szabad kapitalizmusban tudatosította, hogy nem minden tojásból lesz tyúk, a magyar kultúr- és oktatáspolitika erről tudomást sem vesz. (…) Egyre több színiakadémia, zeneművészeti intézmény, színháztudományi szak ontja magából évente az öntudatos, diplomával hitelesített ’szólistákat’, akiknek valójában nincsen hova szerződniük.”

Kovalik mindezeken kívül nemcsak a magyar operajátszás történelmi-társadalmi okokra visszavezethető „helyzeti hátrányáról” ad áttekintő képet, de sorra veszi azokat a negatív hatásokat is, amelyek az utóbbi idők minisztereinek, illetve operaigazgatóinak működéséből fakadtak s fakadnak most is. Írása végén az új miniszter feladatául a következőt jelöli meg: „vennie kell a bátorságot, hogy megszüntesse az Operaház és az Erkel Színház összenövéséből eredő vonaglást, és megteremtse a magyar operakultúra sokszínű fejlődésének intézményi feltételeit.”