Valér

Miskolc, az opera városa

2006.06.20. 00:00

Programkereső

A Miskolci Nemzetközi Operafesztivál öt év elteltével a kelet-európai régió egyik legfontosabb seregszemléjévé vált a műfajnak. A siker egyik titka, hogy a borsodi megyeszékhely magáénak érzi a rendezvénysorozat ügyét. Fájdalmas tapasztalat ugyanakkor, hogy az Állami Operaház manapság nem elég nyitott a külföld kortárs operaprodukciói számára - véli Bátor Tamás a rendezvénysorozat ügyvezető igazgatója

A Miskolci Nemzetközi Operafesztivál - az alapítása óta eltelt fél évtized alatt - a hazai kulturális vállalkozások egyik zászlóshajójává vált. Évekkel ezelőtt még a jó szándékú operabarátok számára is don quijotei vállalkozásnak számított az ötlet, hogy nemzetközi operacsillagok népesítsék be a borsodi megyeszékhelyet, rangos társulatok adják egymásnak a kilincset a százötven éves teátrum falai között, mára a programsorozat mindennapos csoda. Kikiáltók, utcazenészek, árusok népesítik be a főutcát, kiállításokat, filmvetítéseket, dzsesszkoncerteket tartanak városszerte - nemrég a nagy Bihari leszármazottja, Roby Lakatos nyűtte a hegedű húrjait - és legfőképp híres operaáriák szűrődnek ki a nyári színház falai közül a kávéházakba, az otthonokba, a mindennapokba.

Az acélváros az opera városa lett. A dolog annál is furcsább, mert a lassan nemzetközi hírű fesztivál egyik alapítója, Hegyi Árpád Jutocsa rövid, ám annál viharosabb direktorság után nemrégiben távozott a Magyar Állami Operaház éléről. Sokan találgatják ma azt a fesztivál helyszínén, mi lehet a siker titka itt, miért vezetett bukáshoz a direktorság a fővárosban...

A fesztivál diadalmenetének egyik titka az, hogy a méltatlanul elfeledett, csodaszép borsodi vidék fővárosa, Miskolc a kezdetektől fogva áldozatkészen segíti a rendezvényt. Míg a kezdeteknél a minisztérium támogatása alapozta meg a büdzsét, mára a megyeszékhely a programsorozat első számú fenntartója. Az idei háromszázmilliós költségvetésből száznegyvenet vállalt magára Miskolc.

A siker másik záloga Bátor Tamás, az ügyvezető igazgató, aki kezdetektől intézte az operafesztivál fellépőinek, művészeinek meghívásait, szerepléseit. Furcsa jelenség kis hazánkban az ilyesmi: nyelveket beszélő, szakavatott ember a megfelelő helyen.

Mikor egy álmos reggelen a fesztivál ügyeiről beszélgetünk, épp olaszul kiabál az egyik világhírű énekessel: az operacsillag ugyanis nehezményezte, hogy taxijában nem volt légkondicionáló. Aligha túlzás kimondani, hogy még egy szakavatott, a nemzetközi operaéletben otthonosan mozgó, aktív művész számára is embert próbáló feladat egy majd kéthetes operafesztivál kézben tartása.

A rendezvénysorozat a kelet-európai régió legfontosabb seregszemlévé vált, ugyanakkor alkalom, hogy a hazai operaélet is megmutassa magát a külföldnek - foglalja össze Bátor Tamás az operafesztivál egyik fontos jellemzőjét. A rendezvénysorozat ugyanakkor alkalmat ad arra, hogy operaéletünk kísérletező, új utakat kereső művészei, mint Kovalik Balázs, Kesselyák Gergely megmutathassák elképzeléseiket, kipróbálhassanak új megoldásokat.

Az operaélet válságának látványos jele, ha a műhelyek nem lesznek nyitottak az új művekre, stílusokra, ha a magyar dalszínházi kultúra, az énekesek elvesztik a kapcsolatukat a nemzetközi operakultúrával. Fájdalmas belegondolni abba, hogy a verismo tündöklésének korában - amelynek idén az operafesztivál a programok jó részét szentelte - az európai bemutatók után szinte azonnal magyar színházakban is látni lehetett a műveket. Leoncavallo Bohémek című művét például 1897-ben bemutatta a Királyi Operaház, Mascagni Parasztbecsületének hazai premierje is viharsebesen követte az ősbemutatót. Ma sajnos nem fordul elő, hogy európai kortárs operákat, mondjuk egy Arvo Part művet lássunk az Operaházban - fakad ki keserűen Bátor Tamás.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az utóbbi időben volt az Állami Operaházban néhány kortárs magyar bemutató (Zsótér Sándor, Vidnyánszky Attila, Kovalik Balázs rendezése), de égetően fontos lenne, hogy vezető dalszínházunk nyitott legyen a koprodukcióra. A művek közös színpadra állítása költségkímélő megoldás lenne, ugyanakkor alkalmat adhatna arra is, hogy az operaház életét az európai zeneéletbe bekapcsolhassuk - vélte Bátor Tamás. Segítségével lehetővé válna, hogy ne csak az állam támogassa a magyar operakultúrát, hanem más szponzorokat is szerezhessen.

A nemzetközi hírű művészek elképesztően sokat tudnak hozzátenni a magyar zenekultúrához. Amikor Jose Cura lépett fel a Nemzeti Filharmonikusokkal Kodály egészen más arcát mutatta, zenéjének egészen más egyedi szépsége bontakozott ki a tolmácsolásában. Ne felejtsük el, hogy még a hetvenes években is a legnagyobb énekeseket látta vendégül az operaház. Szavakba alig lehet foglalni, mit jelentett egy Gardelli szereplés, közös lemez megjelentetése, a hajdani nagyhírű Verdi-sorozat, a kölcsönös meghívások a magyar operakultúrának - mesélte Bátor Tamás.