Pandora, Gabriella

Önmagunkba rejtett válaszok

2006.07.31. 00:00

Programkereső

Életre szóló élményben lehetett része annak, aki ellátogatott a Budapesti Wagner Napok valamelyik előadására a Művészetek Palotájába. Az idén első alkalommal megrendezett esemény Wagner utolsó, talán legnagyszabásúbb és legmélyebb gondolatokat felvető művével, a Parsifallal mutatkozott be.
e987625f-c990-4223-a039-f7698fbee7af

Régen láthatott ilyen következetesen felépített, letisztult és magas művészi színvonalon megvalósított darabot a magyar közönség. Üdítő esemény volt ez minden hazai operarajongó számára. A produkció két fiatal rendezőnőjével, Szemerédy Alexandrával és Parditka Magdolnával Filip Viktória beszélgetett.

- Miért ketten rendeztétek az operát?

P.M.: Nagyon jól ismerjük egymást konzis korunk óta, és az érdeklődési körünk is azonos.

Sz.A.: A közel azonos képzésünk sokat jelent. Ez egy nagyon komoly és nagyon hasonló alap, ami megkönnyíti a közös munkát. Az együttműködésnek nagyos sok előnye van. Ha egyikünknek van egy ötlete, a másik továbbfejleszti, esetleg kritizálja, kiegészíti azt, a másik megint hozzáad valamit. Ez inspirál. Ha olyan munkatársak dolgoznak együtt, akik jól megértik egymást, de mégis sok különböző gondolatuk van, az biztonságot ad. Ez egy kedvező kontroll is egyben.

P.M.: A munkakapcsolatunk alapja egy nagyon intenzív kommunikáció. Jobban rálátunk az adott kérdésre, ha egy másik szemszögből is megvizsgáljuk azt.

- Mit jelent a félig szcenírozott kifejezés?

Sz.A.: Németül halbszenisch. A szókapcsolat magát a darab színpadra állítását jelenti színházi elemekkel. Mi egy koncertszituációból indultunk ki, de figyelembe vettük, hogy milyen egy hangversenyszerű és egy tényleges színészi elemekkel eljátszott előadás, és mi ezeknek az egymásra való hatása. Számunkra ez a halbscenisch. Ebben az esetben egy purisztikus, mégis színpadi előadás fogalmazódott meg bennünk.

P.M.: Szerintem a félig szcenírozott kissé ügyetlen kifejezés. Az ügyben kompetens személyeknek mindenféleképpen találniuk kellene egy jobb, szebb szót erre, hiszen félreértésre ad okot. A produkció mellé azt is lehetett volna írni, hogy koncertszerű előadás szcenikai jelzésekkel, bár ez sem fedi teljesen az eredeti halbszenisch kifejezést.

- A szcenírozottság mértéke pénzfüggő is?

Sz.A.: Általában igen. Egy hangversenyszerű előadás lehet nagyon szép, de a közönségnek, az énekeseknek és sok operának sem tesz jót, ha nincs eljátszva, megrendezve. Sokszor az énekeseknek is könnyebb előadni a művet a maga teljességében.

- Mennyiben jelent mást egy operaelőadáshoz képest egy ilyen koncertet létrehozni?

Sz.A.: Voltak kötött helyzetek, amelyeket készen kaptunk. A művet nem az operai előadásokhoz szokott, illetve operával foglalkozó együttesek adták elő: a Magyar Rádió Énekkara, Gyermekkórusa és a Nemzeti Énekkar mindig kottából énekel. Nincs operaszínpadi tapasztalatuk, mégis kiválóan magukra találtak ebben a helyzetben. Ami egy színház vagy egy operaház kórusánál egyértelmű például, hogy kívülről éneklik a darabot, az itt nem volt evidens.

P.M.: Amikor megjelent a színpadon a kottát olvasó kórus, az egy nagyon érdekes eleme lett az előadásnak: előtérbe helyezte a mű oratorikus jellegét. Ez a szikárság nagyon szépen ötvöződött az énekesek szuggesztív játékával. Jó példa erre az ellenpontra Amfortas és a kórus közötti viszony. Ez szokatlan eredményt hozott, ami nekem nagyon tetszett.

Sz.A.: Érdekes a határok közötti szabadsággal élni. Ihletően is hathat, ha az ember megpróbálja az adott helyzetből a lehető legjobbat kihozni: ami a darabnak, a művészeknek, a közönségnek a legjobb.

- Mennyi időtök volt próbálni?

P.M.: Nagyon kevés lehetőségünk volt az énekesekkel próbálni. Persze itt a legkiválóbb művészekről beszélünk, akiknek igen nagy rutinjuk van, és azonnal reagáltak a kéréseinkre. Ritkaság ilyen tapasztalattal rendelkező és érzékeny embereket látni a színpadon. Christian Franz és Németh Judit külön kiemelendő. A kórussal is kevés időnk volt foglalkozni. A színpadi mozgáshoz nem voltak hozzászokva…

Sz.A.: … eleinte ódzkodtak az ismeretlentől.

P.M.: Aztán amikor megdicsértük a férfikar méltóságteljes vonulását, akkor azért megcsillant a büszkeség a szemekben. Igazi Grál-lovagokká váltak.

- Milyen nehézségeitek voltak még a próbafolyamat során?

P.A.: Például az, hogy a darabot úgy kellett bevilágítanunk, hogy a szereplőkkel nem tudtunk előre próbálni.

Sz.A.: Ezt úgy kell elképzelni, hogy mi kitaláltunk egy fiktív színpadi játékot fiktív szereplőkkel, és reméltük, hogy ez valóban létrejön. Németh Judit volt az egyetlen kivétel, akivel – nagy örömünkre – tudtunk előre dolgozni. A fények kivitelezésében Györgyfalvai Károly, a Művészetek Palotájának fővilágosítója és munkatársai voltak segítségünkre.

- Nehéz lehet, hogy az ember kitalálja a koncepcióját, aztán megérkezik a helyszínre, és bizonytalan, hogy meg tudja-e valósítani az elképzeléseit.

- Sz.A.: Mi azért gondoltuk, hogy sikerülni fog, hiszen eleve úgy terveztük, hogy spártaian kevés eszközt használunk majd. Ha az ember rengeteg dolgot talál ki, szinte biztos, hogy kudarcélményben lesz része, mert nagy az esélye annak, hogy nem jut mindenre elég idő.

P.M.: A munkafolyamat teljesen extrém volt. Sokkal nehezebb dolgunk volt, mint a hagyományos színházi közegben.

- Az előadásról szóló kritikákat elolvastátok?

Sz.A.: Igen, érdekel bennünket. Nagyon nagy örömmel fogadunk mindenfajta kritikát.

P.M.: Tanulunk belőlük. Idáig csak pozitív visszajelzést kaptunk a magyar és a német nyelvű sajtóban egyaránt.

- Úgy tudom, a műsorfüzetet is Ti készítettétek.

Sz.A.: Igen, ez a másik nagy büszkeségünk. Fischer Ádám karnagy úr jelentős közreműködésével készült el a füzet, tulajdonképpen hármunk és több segítőtársunk közös munkája.

P.M.: Nagyon fontos volt számunkra, hogy a műsorfüzet tükrözze az előadás szellemiségét. Egy jó ismertető segítség a nézőnek ahhoz, hogy még jobban bele tudjon helyezkedni az előadás hangulatába.

Sz.A.: Ahogy a koncepció elkezdett bennünk megformálódni, úgy kezdett el a műsorfüzet gondolata is kialakulni. Teljesen kéz a kézben jártak.

- Általában mikor kezdődik el a munkafolyamat? Hogyan készültök fel egy-egy munkátokra?

Sz.A.: Attól, hogy az ember épp nem rendezi az adott művet, nem jelenti azt, hogy gondolatban nem foglalkozik vele már évek óta. Ez is bizonyos előmunkának számít. Hamvas Béla beszél az egyik könyvében a meditációs objektumról. Ez egy nagyon hasonló dolog. Amikor a rendező értesül arról, hogy melyik darabot fogja színpadra állítani, akkor meghallgatja a művet, megvásárolja a partitúrát, megint meghallgatja, aztán félreteszi… Minden egyes találkozásnál valami újabb dologra bukkan. Az első benyomás is fontos, de nehéz egy olyan darabnál első benyomásról beszélni, amellyel szinte együtt nő fel az ember. Az élet különböző szakaszaiban mindig és mindig újat mond a mű. Ezek után következik a közös hallgatás – és felvetődnek az első gondolatok. Ezt már nagyon hamar követi az előadás helyszínének megszemlélése.

P.M.: Nagyon meghatározó maga a tér. Muszáj minél előbb megismerkedni a helyszínnel, különben nem lehet elkezdeni a koncepció felépítését. Az is fontos, hogy a zenehallgatás alatt az ember már képekben is keresi azt a hangulatot, amit számára a zene jelent. Rengeteg képet, de elsősorban festményt néztünk meg. A régi mesterek kiváló partnereink voltak. Az irodalom megismerése magától értetődik. Mindent el kell olvasni, ami a műhöz kapcsolódik. Ez ugyan Wagnernél szinte lehetetlen, de meg kell próbálni.

- Véleményetek szerint mi a Budapesti Wagner Napok különlegessége?

P.M.: A rendezvény kuriózuma elsősorban az, hogy Fischer Ádám vezényel. Ő egy fantasztikus Wagner-specialista…

Sz. A.: …aki saját személyében garantálja a Wagner Napok sikerét és színvonalát.

P.M.: Ennél többet nem is lehet kívánni. Az ő jelenléte, művészeti vezetése garancia. Nem szabad elfelejteni, hogy ő hozta és hozza majd magával kiváló kollégáit, akik mind nemzetközi hírű Wagner-énekesek. Véleményem szerint itt olyan szereposztást sikerült létrehozni, amilyet ritkán láthat a magyar közönség.

Sz.A.: Itt volt Németh Judit, Matti Salminen, Christian Franz, Tomasz Koniecznyi. Ne feledkezzünk el Günter von Kannenről sem, akit ugyan nem láthattuk sokat, mert szerepe szerint kevés időt tölt a színpadon, de amit hallottunk tőle, az nagyszerű volt.

P.M.: A Magyar Állami Operaház fantasztikus szólistáiról se feledkezzünk el, és Kováts Kolosról, aki szintén nemzetközi hírű, kiváló énekes.

Sz.A.: A Fischer Ádámmal való munka különleges élmény volt számunkra. Nem gyakori, hogy az előadás karmestere és rendezője ilyen szorosan működik együtt, mint a mi esetünkben. Minden apró részletet egyeztettünk vele. Itt technikai dolgokra is gondolok: például elképzeltünk egy szereplőt a színpad egy adott pontján, és megkérdeztük, hogy akusztikai szempontból is jó helyen áll-e az illető. Ez azért is volt fontos, mert a 17-ei előadást több rádióadó is sugározta. Mindez segítette a színvonalas zenei produkciót, ami számunkra is nagyon fontos volt.

P.M.: Ez közös együttműködés nélkül nem megy. Akkor érezhető az egység – amit, remélem, az emberek 10-én és 17-én is megtapasztaltak –, amikor ez a váz, ez a tartószerkezet ott van a produkció mögött.

- A programfüzetben a nevetek mellett a látványterv és színpadi koncepció volt feltüntetve. Miért?

P.M.: A munka első stádiumában még nem tudtuk pontosan, mire van lehetőségünk. Azt gondoltuk, hogy kivárunk, és megpróbáljuk a háttérből segíteni a produkciót. Egy keretet próbáltunk kitalálni a hangversenyhez. Akkor úgy döntöttünk, hogy ez megfelelő megfogalmazása annak, amit csinálni fogunk.

Sz.A.: Ez fejezi ki legpontosabban, hogy a koncepciónk pontosan mit takar. Ez azért is fontos, mert együtt alakítjuk ki azt.

- A három gyermek miért került bele a rendezésbe?

Sz.A.: Ennek sokféle mondanivalója volt. A darab szerint négy apród van, ebből kettőt felnőttek játszanak, kettő eleve gyermekszerep. Hogy miért került az utóbbiak mellé egy harmadik gyermek, az sokaknak furcsa lehetett. Nekünk eleve úgy jelent meg az első kép, hogy három gyerek alszik a színpadon, három gyermekapród. Az apródok közül kettőt a Horváth-ikrek (Horváth Péter és Horváth András) játszottak, akikre nagyon büszkék vagyunk. Hogy ők ikrek, az számunkra egy külön pluszt adott, hiszen ez már a mozgásukon is látszott.

P.M.: A harmadik apród volt Parsifal alteregója: az, aki Klingsor lefegyverzésénél is megjelent. Őt Markovich Zsigmond játszotta.

Sz.A.: Ők is hozzátartoznak ahhoz a világhoz, amit elképzeltünk az előadáshoz, éppúgy, mint a fények, a fekete és a fehér szín. A szimbólumokban mindenki mást lát, és ez így jó. Nem csak egyféle megoldás létezik: mindenkinek meg kell találnia a saját válaszait.

NÉVJEGY
Parditka Magdolnát és Szemerédy Alexandrát budapesti tanulmányaik óta szoros művészi együttműködés köti össze. Szemerédy Alexandra a Salzburgi Mozarteumban dr. Helmuth Zehetmair osztályában szerzett diplomát. A „Magistrum atrium” cím elnyerése után olyan neves rendezőknél tanult, mint Christine Mielitz, Achim Freyer, valamint Ursel és Karl-Ernst Herrmann; a Salzburgi Ünnepi Játékok keretében Martin Kusej Don Giovanni- és Günter Krämer Mitridate-produkciójában működött közre. Parditka Magdolna a Bajor Állam ösztöndíjasa, a Müncheni Képzőművészeti Akadémián Ezio Toffolutti professzor tanítványa. 2005 júniusában nyertese volt a „Ring award”-nak a Wagner Forum nemzetközi hírű operaversenyének. 2004 óta a Salzburgi Ünnepi Játékokon Karl-Ernst Herrmann asszisztense, ezen kívül díszlet- és jelmeztervezőként több ausztriai és németországi színház meghívott művésze. Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna jelenleg Salzburgban, a Grace Bumbry által életre hívott kamaraopera felkérésének eleget téve, közösen rendeznek egy Varázsfuvola-produkciót.

Szemerédy Alexandra
Kedvenc zeneszerző: Mozart
Kedvenc opera: Mozart: A varázsfuvola
Kedvenc költő: Wolfram von Eschenbach
Kedvenc ország: Ausztria

Parditka Magdolna
Kedvenc zeneszerző: Bartók Béla
Kedvenc opera: Wagner: Parsifal
Kedvenc költő: Radnóti Miklós
Kedvenc ország: Olaszország