Etelka, Aletta

Bűn Giovanni

2006.10.10. 00:00

Programkereső

Azt hiszem, Ionel Panteát el kellene tiltani Leporello szerepétől, mert felháborító, amit művel. Ripacskodik, poénkodik, közönséges, alpári és az ember pontosan nem is érti, hogy a derék művész mitől ennyire laza, mert a hangja valahogy eltűnt az elmúlt évadban, határozottan emlékszem, hogy azelőtt több volt neki.

Csak azért nem lehet rá igazán haragudni, mert még így sem ő volt a legrosszabb énekes a leporolt Don Giovanni-előadásban. Értetlenkedni viszont lehet, ha különösebb értelme nincs, akkor is. Nyilván most végképp nincsenek felelősök, és valaki biztosan azt is tudja, hogy Sáfár Orsolyának vajon mi a titka, de a nézőtéren csak azt hallani, hogy ha nem is kibírhatatlanul, de határozottan hamisan énekel, nem rendkívüli hangszépség, és amikor alakítani próbál, akkor az ősi operettfogásokat hozza magával. Nehéz lenne megmondani, hol tanulta, kitől látta ezt a rossz mórikát, hiszen ő maga túl fiatal ahhoz, hogy hagyományőrizzen. A címszereplő, Molnár Levente, nyilvánvalóan tehetséges, igyekvő, nem hétköznapi orgánum, de elképesztően monoton az a gurgulázás, ahogy a szerepet zenévé próbálja fogalmazni, és folyamatosan fogy a hangja, ami éppenséggel nem csoda, hiszen az éneklése mesterkélt és erőltetett. Unaloműző kegyetlenkedésnek megteszi annak latolgatása, hogy Molnár Levente vajon mennyire reked majd le az előadás végére, de hát aggódjon ő a jövőjéért, ha hosszú távú tervei vannak.

A Don Ottaviót éneklő Szappanos Tibor a tenorínség gyermeke, tényleg gyerek, ami a hangadást illeti, amolyan fürdőszobai virtuskodás, ahogyan énekelget, nem mintha nem jutna eszembe rémesebb előadó a közelmúltból, de azért ez a merev tehetetlenkedés árt a szerepnek, és talán az énekes önbecsülésének sem tesz jót. Csodálatos felüdülés azonban a második felvonásban, amikor egymást követi a tenorária és Donna Elvira áriája. Mert jön Fodor Beatrix, és egyszerre megnyugszik a fül és a szív, biztosak a technikai alapok, a hang kerek, telt, nőies és fent is kellemesen puha marad, az ária tempója értelmes és visz előre, néhány percen át mintha egy másik előadásban lennénk. Ránk fért a felüdülés, mert Kesselyák Gergely elmés, de nem túl jó rendezéséhez Kesselyák Gergely igen kevéssé elmés zenei irányítása járult, vagyis az előadás már a nyitány alatt zsibbasztani kezdte az ember lábát, és a zsibbadás csak jött föl, egyre följebb, szívig, torokig, és mielőtt átcsapott volna fejünk fölött, na, akkor jött Fodor Beatrix.