Lázár, Olimpia

Szavak nélkül is

2006.10.19. 00:00

Programkereső

Ha elmaradt volna a Dán Rádió Kamarazenekarának Titus-előadása, egy szót se szólhattunk volna: hatból négy énekes betegedett meg, köztük a címszereplő. Fischer Ádám mégis úgy döntött: megtartják a hangversenyt – és milyen jól döntött! Így ugyanis nem mindennapi élményben lehetett része a Bartók-terem (meglehetősen kevéske) közönségének.

Mozart Titusa árnyékban marad kései híres operái mellett – s valóban nem mindenben veheti fel a versenyt a Da Ponte-operák vagy A varázsfuvola hasonlíthatatlan világával. Metastasio „csókos” szövegkönyve ráadásul enyhén szólva gyönge (még a mostani, erőteljesen húzott verzióban is). Fischer Ádám már az előadást bevezető apológiájában felhívta a figyelmet arra, hogy inkább a zenére érdemes figyelni – és ebben is igaza lett. Már a nyitány első ütemeiben elfeledhettük Karl Böhm vaskosan akadémikus megközelítését. Egyáltalán: a nyitány hallatán tudhattuk, abban is igaza van Fischer Ádámnak, hogy Mozart Titusa csodálatos zene, a legcsodálatosabbak egyike. Méghozzá másképp az, mint a többi érett Mozart-opera: formai konzervativizmusa ellenére részleteiben sokkal kevésbé klasszicizáló. Rengeteg a játék, az apró belső szólam, mintha Mozart még egyszer meg akarná mutatni, mi minden fér bele az opera seriába – egyúttal sok mindent idézőjelbe tesz. A nyitány mostani előadása után törölhettük az „unalmas”, „invenciótlan” szavakat a szótárunkból – és cseppet sem mellesleg bemutatkozott az est igazi főszereplője: a zenekar.

Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert a Dán Rádió Kamarazenekara szinte észrevétlen maradt az „igazi” főszereplők, az énekesek mellett, akik kivétel nélkül megérdemlik a legnagyobb dicséretet és elismerést. Közülük is kiemelkedik a darab dramaturgiai és zenei főszereplője, Sesto. Alighanem neki írta Mozart a legnehezebb és a legterjedelmesebb szerepet. Szerencsénkre: Anna Bonitatibus ugyanis káprázatos technikával, szép hangon, a szerepet dramaturgiailag is átélve énekelt. Méltán kapta ő a legnagyobb tapsot (az egyébként remek énekkartól is). Ebben a gárdában Bonitatibus az, akit az operairodalom szinte bármelyik mezzo szerepében el tudok képzelni – és akit a legszívesebben hallanék is. Számára minden hang fontos, egyetlen passzázs sincs odakenve. Ha az efféle igényesség olyan hangi tehetség, énektechnikai tudás mellé áll, mint az övé, abból kis szerencsével igazi világhír, fényes karrier származhat – Bonitatibus a legjobb úton van efelé.

A címszerepre az utolsó pillanatban beugró Stefano Ferrarit tavasszal hallhattuk a Pásztorkirályban – akkor sokkal kevésbé volt meggyőző az alakítása, mint most. Különösen második felvonásbeli, koloratúrákkal bőven megáldott áriájában mutatta meg azt, amit hazai színpadon oly ritkán hallani – és ha ehhez hozzátesszük, hogy Ferrari gyakorlatilag próbalehetőség nélkül lépett színpadra, akkor nem marad más, csak a képzeletbeli kalapemelés. Birgitte Christensen kiválóan illett Vitellia szerepéhez, energikus, olykor hisztérikus, de mindig ízléses előadása segített abban, hogy a drámát szavak nélkül is megértsük. Még jobban tetszett Elisabeth Janssohn alakítása: Annio nadrágszerepét zeneileg tökéletesen, dramaturgiailag is komolyan adta elő – és ne feledjük, ő is az utolsó napokban tudta meg, hogy Maria Fontosh helyett be kell ugrania. De nem lenne igazságos elfelejteni a Servilia szerepében szintén „alkalmilag” fellépő Ditte Andersent vagy a jóval kevesebb szerephez jutó Johan Reutert (Publio). Utóbbi annyiban rí ki a többiek közül, hogy meg se kísérelte, hogy a zenei eszközökön kívül mást is bevessen, szinte sértetten távozott minden megszólalása után – énekelni viszont ő is nagyon tud.

9422aaec-e8d0-492e-82e2-06514c24a43f

Mint említettem, nekem mégis a zenekar tetszett a legjobban. Ha A pásztorkirályban kifogásoltam a régizenés allűröket, itt a „régizenélésnek” a számomra pozitív vonásait hallhattuk: a frissesség, a sokszólamúság, a transzparencia egészséges kamarazenekari hangzás szolgálatában állt, mely mindvégig szép volt. Holott a zenekari anyag az énekesekéhez hasonlóan nem ritkán virtuóz, nemcsak a klarinét- és basszetkürt szólóban. A merész pianissimók és a jókedvűen erőteljes indulók egyaránt megmutatták, hogy ez a hangzás nem egyszeri, hanem sokat csiszolt hagyomány. Nagy szó, hogy ugyanezt elmondhatjuk a Strausz Kálmán által betanított Rádiókórusról is.

Mindez természetesen nem állt volna össze produkcióvá, ha nincs Fischer Ádám. A Titus kegyelmének mostani előadásából kiderült, hogy ez az opera Fischer Ádám számára fontos, láthattuk, mennyire jól érzi magát ő is, együttesei, énekesei is előadás közben – így a közönség is gazdagabb lett egy jelentős Mozart-operával. Azt hiszem, ennél többet egy hangverseny nemigen adhat.

(2006. október 14. 19:00 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem: Mozart: La clemenza di Tito (Titus kegyelme); Titus: Stefano Ferrari; Vitellia: Birgitte Christensen; Servilia: Ditte Andersen; Sextus: Anna Bonitatibus; Annius: Elisabeth Janssohn; Publius:Johan Reuter; km.: Magyar Rádió Énekkara (karig.: Strausz Kálmán), Dán Rádió Kamarazenekara; vez.: Fischer Ádám)