Béla

M22 – Don Giovanni

2007.01.09. 00:00

Programkereső

Peter Ruzicka a Salzburgi Ünnepi Játékok új vezetője lehetővé tette, hogy egyetlen évad alatt színre kerülhessen Mozart valamennyi operája. A sorozat nagy sikert aratott, így az Universal kiadó gondozásában valamennyi előadás DVD-n is elérhetővé vált. E sorozatból válogattunk.
90f3ada5-f282-4632-a41c-019dc6d30301

Ha valaki arra adja a fejét, hogy elvállalja az igazgatását egy olyan elképesztő hagyományú zeneünnepnek, amilyen a Salzburgi Fesztivál, tudnia kell, hogy nem nyugdíjas állásra szerződött. Először ünneplik, mert újítónak tartják, aztán kiderül, hogy mégsem megváltó, így előbb ellentmondásosnak értékelik a teljesítményét, majd hamarosan le is váltják. Ez történt néhány éve a nagy reményekkel érkezett Gérard Mortier-vel (akinek tekintélyét az is aláásta, amikor Harnoncourt vezérletével a Bécsi Filharmonikusok kivonultak Salzburgból), hogy átadhassa helyét a most agyonünnepelt új intendánsnak, Peter Ruzickának.

Az új seprő egyelőre jól seper; Ruzicka 2006-ra megvalósíthatta legnagyobb álmát, hogy egyetlen évadban színre kerülhessen Mozart valamennyi operája. Persze már most is vannak, akik gigantomániáról beszélnek – ők lesznek néhány év múlva a „mi megmondtuk előre” tábor hangadói –, de a sorozat bejött, óriási siker lett, s most, hogy az Universal kiadásában sorra kiadásra kerülnek (hol DECCA, hol DG címkével) az előadások képi és hangi vonatkozásban egyaránt példás felvételei, bizonnyal nem marad el a világsiker sem.

A magamfajta recenzensnek persze már az is ünnep, amikor egyszerre kap a kezébe ennyi fantasztikus kiadványt (no nem mind a 22 operát egyszerre, hiszen van, ami csak a jövő évben jön ki, de így elsőre is vagy nyolc opera terpeszkedik köré). Tobzódni szeretne, de inkább válogat, kényeskedik, kitalálja, melyiket tegye be először a lejátszóba, hirtelen előkap egy másikat, mindegyikbe belekóstolna – aztán persze rájön, hogy ez így nem megy. Hogy bizony rá kell áldoznia mindegyikre egy „teljes színházi estét”. Hogy csak akkor érezheti magát Salzburgban ő is, ha ünneplőbe öltözteti legalább a lelkét, és úgy ül be a maga operaházába. És akkor kezdi elölről a válogatást, hogy melyiket is nézze először, mi legyen a sorrend. Nálam ez nem kérdés: ha van a felvételek közt Don Giovanni, úgysem állom meg, hogy ne azzal kezdjem (szeretteim szerint már egy kisebb vagyont költöttem arra, hogy minél több felvételét birtokolhassam ennek a csodának …), hogy aztán ne nézzem-hallgassam végig vagy háromszor legalább.

Ha jól tudom, ez a Don Giovanni 2002-ben mintegy a salzburgi őrségváltás szimbólumaként került először színre a szlovén ősöket magáénak mondható, de ausztriai születésű Martin Kušej meghökkentő rendezésében (rendezőnk egyébként csak mostanában, amikor szárnyára kapta a hírnév, amikor ünnepelt sztárja lesz lassan a világ operajátszásának, tehát igencsak felnőtt korában kezdett szlovénul tanulni – hiába, egyszer mindenki meg akarja találni a gyökereit). Akkor Harnoncourt volt a karmester a bécsiek élén, a 2006-os ünnepi évadra azonban átadta a pálcát a jóval fiatalabb Daniel Hardingnak. Ez a váltás jót tett az előadásnak: most már a zene is ugyanazt a világszemléletet tükrözi, amit a színpadi megjelenítés. A híresen lassú tempókat (Harnoncourt és korábban Karajan produkálták a modern idők leglassúbb Don Giovanni-előadásait) egy sokkal lendületesebb és feszesebb ritmusú előadás követte, változott néhány főszereplő is – szóval 2006-ra kiforrott az előadás. Amit 5 nap alatt rögzítettek most DVD-re: valószínűleg olyan etalont alkotva, amely soha többé nem lesz megkerülhető egyetlen további produkció számára sem.

Kušej (és nagyszerű látványtervezője, Martin Zehetgruber, akivel már többször dolgozott együtt Stuttgartban is, nem kevésbé provokatív szcénákban) tulajdonképpen a végső érzésből indítják előadásukat. Abból a kiüresedett fehérségből, amelyben már nyoma sincs a reménynek. A Kormányzó temetői szobrának rideg márványfehérségéből. A körforgós, csiki-csukis színpadon minden fehér. Fehér ajtók nyílnak fehér terekre, a kint és a bent bármikor fölcserélhető, csupasz ringlispil, melyből már kihordták vagy kilopták a színes figurákat; lovagolhatunk a megsemmisülés felé a reménytelenségből. Hogy mi volt, azt Leporellótól és híres áriájából megtudhatjuk, no meg abból is, ahogy a színpadot gyakorta benépesítik fehérneműs modellek, a Don hódításainak szomorú-szép tanúi – hogy mi lesz, azt az első pillanattól féljük és sejtjük. Ez a kiüresedett, fehér színpad egyértelműen azt sugallja, hogy a körülöttünk lévő-létező kortárs világ bizony reménytelen, hogy itt valami végképp és nagyon – hogy is fogalmazzam finoman – el lett baltázva.

A Don egy fekete sálat hord magánál, ez jelzi hódításait, ezzel köti be a csábítandó nők szemét – bár lehet, hogy a csábítás helyett jobb lenne az aktus szót használni –, akik persze akarnak is csábulni, pedig tudják, hogy mi lesz a vége, de él bennük a hátha reménye. Hátha így jobb lesz, kevésbé unalmas és kiszámítható. Kušej nem bonyolódik bele a Don évszázados filozófiai rejtélyébe: az ő víziója egyszerűen arról szól, hogy a mi világunkból kihalt a csoda és annak esélye is. Nem az a kérdés, hogy egy Don Juant szeretünk-e vagy elítélünk, rajongjuk vagy féljük – az az állítás inkább, hogy már ő sem képes megváltani senkit és semmit. Mert a szerepek is fölcserélhetőek: az előadás kezdetén Leporello éppen egy ajtó mögött vizel, ezért a Don kezdi a Notte e giorno dohogását …

És az ő viszonyuk a továbbiakban is meghatározó. Leporello szeretné ugyanazt megélni, mint a Don – csak ő nem elég elszánt hozzá. A záró hatosban olyan minden mindegy alapon énekli, hogy akkor most elmegy a kocsmába új gazdát keresni, hogy biztosak lehetünk benne, valójában már csak vegetálni fog a továbbiakban. Ahogyan a többiek is. Donna Anna ráébredt, hogy Ottaviója milyen pipogya egy rongy. Donna Elvira rájön, hogy az utolsó reménye múlt ki a világból Don Giovanni halálával. Zerlina pedig mégis kénytelen lesz a bunkó Masetto oldalán leélni értelmetlen életét – istenem, milyen gyomorforgatóan pontos, ahogy a Batti, batti ária végén praktikusan fölajánlkozik, hogy manuálisan vagy orálisan kielégítse vőlegényét, hiszen az úgysem ért mást, csak a primér jelzéseket. Pedig ő aztán elment volna a Donnal is, de még a tutyimutyi Ottavióval is, elhitte volna szívesen, hogy az neki énekli az Il mio tesoro tehetetlen szépelgését. Már a Don is csak látszatéletet élt, de legalább azt megpróbálta, „lássuk uramisten, mire megyünk ketten” alapon. Elvira megérthette volna, de fontosabb volt számára női hiúsága.

Talán tényleg csak Leporello értette: de mit tehet az ember, ha csak egy gyáva kópia érti meg? Csupán abban reménykedhet, hogy egyszer, egyetlen pillanatra felnő a feladathoz. És legalább ez a csoda meg is történik. A temetői látogatás után – ahol ismét megjelennek a fehérneműs modellek, de mindegyik fehér arcú öregasszony immár, megrázóan szép mutatványa az elmúlásnak a megannyi bugyiban-melltartóban csoszogó öreg test – a kőszobor látogatásakor Leporello rádöbben, hogy nincs megváltás. És ő maga szúrja le Don Giovannit. Nincs csoda, nincs túlvilági elégtétel. Csak a vattaszerű fehérség, melyet egyszer megtört a Kormányzó vérének vöröse, de most már vér sincs, vörös sincs, a fekete kendő is lejátszott, csak hull, porzik a vatta, míg belefulladunk.

Az előadás két mozgatórugója természetesen a Dont éneklő-játszó Thomas Hampson és a Leporellót alakító Ildebrando D’Arcangelo (akit sosem felejtek Gardiner amsterdami koncert-előadásából sem). Hampson nem a kedvencem, de ezúttal felnő a szerep legnagyobb alakítói mellé: tökéletes hangi állapotban van, biztosak a magasai és a mélyei (zeneileg is remek, ahogyan belebújik szolgája bőrébe-ruhájába a második felvonásban). És tökéletes színészi alakítást nyújt: ő az új évezred Don-ikonográfiájának megalkotója. D’Arcangelónál jobb Leporellót ma én nem ismerek – de kíváncsi lennék rá egyszer Donként is: igaz, ehhez a mítosz továbbrombolása szükségeltetik. A többi énekes is tökéletesen beleilleszkedik az együttesbe: talán épp ez a legjobb az előadásban, hogy nem szólisták verődtek össze, hanem egy kiforrott színházi társulat érzete vesz erőt rajtunk. (Azért külön figyelmébe ajánlom mindenkinek Zerlina-alakításáért Isabel Bayrakdariant: ilyen kiéhezett szexualitással és brutális-közönséges vonzással-taszítással merni létezni a színpadon – egyedülálló az opera történetében.)

Szóval remek kis előadás ez a Don Giovanni – és DVD-n az eddigi legjobb kiadvány. Soha többé meg nem kerülhető zenei és képi vízió.