Géza

M22 – A varázsfuvola

2007.01.15. 00:00

Programkereső

Sorozatunk előző részében Mozart Don Giovanni című operájából készült DVD-ről olvashattak recenziót az érdeklődők, ahol Bányai Gábor „soha többé meg nem kerülhető zenei és képi vízió”-ként aposztrofálta a lemezt.
86b5d9d6-2edb-45c5-ba69-b5bbaefb29f9

Na, innen fellelkesülve „mentem” következő nap megint a Großes Festspielhausba, hogy megnézzem egy másik kedvencemet, A varázsfuvolát. Imádom ezt a mesét, bár őszintén szólva tökéletesen hidegen hagynak a vélt vagy valós szabadkőműves áthallások és szimbólumok. Én azt szeretem ebben a gyönyörű daljátékban, ahogyan az öreg Mozart – egy ilyen életútba bele kell tudni ugyanis öregedni, bölcsülni – kiénekli magából az elromlott szerelmeket, a kiéletlen vágyakat, a bezzeg-boldogság reményeit. A Bécsi Filharmonikusok élén ezúttal Riccardo Muti áll. Muti sem tartozik a kedvenceim közé, talán csak Cherubini miséit hallottam tőle igazán meggyőzőnek, de mindegy, nem vagyok előítéletekkel teli ember, miért ne lephetne meg?! Hát nem lepett meg. Vezénylése következetlen és fantáziátlan, bár a bécsi hangzást szerencsére ő sem tudja elrontani. Csak épp nem tűnik úgy, mintha értené és szeretné a darabot. Túlesik rajta. A három dámát túlrajzolja, Sarastrót meg elszürkíti. Tamino csupa negéd, Papagenóból viszont hiányzik a tűz. Igaz, az énekesei sem sokat segítenek neki: a máskor remek René Pape élete legrosszabb Sarastróját adja, Paul Groves lehetne akár Tamino karikatúrája is. Talán csak Diana Damrau érdekes igazán az Éj királynője szerepében és szólamában: kár, hogy a történetnek nem ő a főszereplője.

Persze az is lehet, hogy ha lemezen hallgatnám az előadást, nem lenne ennyi bajom. De sajnos nem tudom függetleníteni magam attól, ami a színpadon zajlik. Ez a bemutató az amsterdami operával koprodukcióban jött létre, tehát tulajdonképpen Amsterdamból importálták Pierre Audi rendezését Salzburgba. A rendező (és ezúttal rossz ízlésű tervezője, a holland Karel Appel) úgy aposztrofálták elképzelésüket, hogy az egész nem más, mint egy megelevenedő karácsonyi festmény, az Édenkert mesés látomása, mintha afrikai gyerekek játékországában lennénk. Hát ez így elmondva szépen hangzik, de amit kapunk, az csak buta eklektika: Papageno játékautón érkezik, a félelmetes kígyó kínai utcai mulatságból származó import, a hegyek még egy bábelőadás színpadán is nevetségesek lennének, Sarastro afrikai birodalma meg úgy törzsi jelkép, ahogy Móricka elképzeli (arról nem is beszélve, hogy a szöveg egyiptomi jelképei és a látvány közép-afrikai bennszülött rítusparódiái köszönő viszonyban sincsenek egymással). És akkor még nem említettem a három fiút, akik repülőn érkeznek, vagy a három dámát stüszi-zöldben …

Zagyva és ostoba szcenírozás, középszerű zenei megvalósítás, középszerű vagy annál rosszabb énekesi diszpozíciókban. Ahogy az egyébként mintaszerű DVD-felvétel tanúsítja, a salzburgi közönség van annyira sznob a nem kevés pénzéért, hogy lelkesen tapsoljon Mutinak és a holland importnak – de mert én egy fityinget sem fizettem az élményért, hát bátran mondhatom, ekkorát már régen csalódtam nemzetközi rangúnak mondott operaelőadásban. Mozart shakespeare-i fantáziáját egy olcsó képeskönyv színvonalára süllyeszteni, s hozzá közepes zenei illusztrációt biggyeszteni – ugye érthető, ha indulatos vagyok? (Úgyhogy dühömben gyorsan elő is vettem egy másik felvételt, az is salzburgi, csak épp a marionett-színházban készült, Fricsay fantasztikus felvételét használták zenei alapanyagnak – hát, élőbb volt, mint ez az elfuserált mese …)