Emma

M22 – Ascanio Albában

2007.01.18. 00:00

Programkereső

Sorozatunk előző részében Mozart A varázsfuvola című operájából készült DVD-ről olvashattak recenziót az érdeklődők, melyről Bányai István lesújtóan nyilatkozott. Csalódását enyhítendő kiválasztotta a számára legunalmasabb operát, az Ascanio Albában címűt…
e709c20a-d84e-496d-8a4c-403e5895a87c

Ilyenkor az ember kétféleképpen dönthet. Vagy azt mondja, hogy no akkor nézzünk megint egy remek előadást, hátha az helyrebillenti a lelki egyensúlyunkat – vagy ürítsük fenékig a keserű poharat. A magamfajta önsorsrontó persze az utóbbi megoldásra hajlik, ezért a következő DVD, amit elővettem, a számomra mindig unalmas korai operát, az Ascanio Albában címűt mutatja be. Mozart úgy tizenöt lehetett, amikor – szerintem apja nagyravágyásától indíttatva – megkomponálta ezt az opera seria-szerű (eredetileg festa teatrale, azaz színházi ünnep a műfaji megjelölés) ünnepi darabot valami hülye nagyherceg, tán Ausztriai Ferdinánd és olasz menyasszonyának esküvőjére. (Van egy Philips-felvételem az operából, Leopold Hager vezényel, Baltsa, Schreier, Augér, Mathis énekelnek rajta, minden rendben van, de úgy unom az egészet, hogy az már fáj.) Szóval kellő előítélettel „ültem be” ezúttal a Landestheater nézőterére, hogy az eredetileg mannheimi előadást megnézzem-meghallgassam.

Jelentem alássan, az utóbbi évek egyik legszebb élményében volt részem. Na jó, ez a szó, hogy legszebb, ezúttal nem illik ide. Mert ez az Ascanio nem szép: felkavaró, provokatív, pofátlan, játékos, elmebeteg – bármi inkább, de nem szép, nem hagyományos. Három zseniális pasas összefogott, és a pofánkba vágta, hogy nem ártana néha új szemüvegen át nézni – és hogy mindjárt képzavarral is éljek: hallani – a világot. A szemüveg akár szó szerint is érthető: David Hermann, az előadás rendezője a szünetben arra kérte a helyi nézőket, hogy ugyan tegyenek már föl a második felvonásra 3D szemüveget, hogy jobban értsék az egymást is két színben néző szerelmeseket. Persze mindez csak a játék része. Hermann (akinek színpadát Christof Hetzer tervezte pop-artosan egyszerűre és impertinensre) pusztán csak hülyét csinál belőlünk, hogy azonosulni tudjunk a színpadi szereplők hülyeségével.

Mert miről is szól ez az egyszerű kis történet? Vénusz úgy dönt, hogy fiának – a nemzés körülményei külön mitologikus paródia részét képezik –, Ascaniónak feleségül kell vennie a Herkules-leszármazott nimfát, Silviát, hogy aztán Albában új és virágzó birodalmat alapítson. Szép ünnepi marhaság, képzelem, Ferdinánd meg Maria Beatrice mennyire élvezhették, hogy ilyen nemes elődökhöz metaforizálták őket – addig sem kellett elvonulni a nász-szobába a muszáj-nászt elhálni. A szemérmetlenül fiatal német rendező (még kétszer annyi sincs, mint Mozart volt az opera komponálásakor) azt a színházi hagyományt követi, amelyet még a hetvenes években Zadek és Stein kezdett, hogy ugyanis megnézi, mit jelenthet egy mai német számára ez a történet. Be is tett az előadásba egy srácot és egy csajt, akik eleinte csak narrálják az egészet: elmondják németül és prózában az így kihagyott secco recitativókat, sőt, előre azt is, hogy a következő szereplő miről fog énekelni. Később már magyarázni is igyekeznek bizonyos dolgokat: elmutogatják a misztikus Fauno áriáit süketeknek és esetleg nagyothallóknak kézjelekkel, majd lassan beolvadnak a két egymásnak szánt fiatal, Ascanio és Silvia szerepébe.

Ettől pedig szép lassan összeomlanak, egyre idegbetegebbé válnak, mert a történet őket magukat is idegesíti. (Pedig milyen szép is, amikor kiderül, hogy Ascaniót ugyan kényszeríti az anyja, de a lány, aki megtetszik neki a pásztorok földjén, nem más, mint Silvia. És Silvia, aki retteg a kényszerházasságtól, mert ő meg megálmodta már a maga jegyesét-szerelmét – hát nem éppen ezt a Vénusz-kölyköt látta álmában? Meg kell a szívnek hasadni!)

Vénusz nagyjából egy nagyseggű porosz tábornok reinkarnációja, Ascanio (eredetileg kasztrált szerep volt, ma persze nő énekli) ennek a szellemiségnek pipogya, nőies szégyene, Silvia talicskán szállított parasztlány, a pásztorok pulcsiját és bajszát bármely külvárosi kocsmában jó pénzért lehetne eladni. Paródia? Az is. De több is annál. Ez a német srác még hisz abban, hogy ha vásár tárgyává lehet tenni az érzelmeket, akkor létezniük kell valódi érzelmeknek is. Hogy talán mégsincs még teljesen elbaltázva a világ. Mindent elkövetünk ugyan, de talán még van kiút. Lehet, hogy fémdobozból masíroznak elő a minket mindig megrendszabályozni akarók, lehet, hogy megőrülünk tőlük, de van remény.

És ez a remény – miközben ott maradunk az előadás végén megoldás nélkül, a csúf kis szemüvegünkben – a zenéből árad. Mert az az alig tizenöt éves fiúcska erre a megrendelt ünnepre is valódit írt. Csak meg kell tudni hallani. Hermann rendezése nem attól zseniális, hogy provokál és meghökkent – hanem attól, hogy éppen ennek révén tolja előtérbe a zenét, amit eddig mindig untam. És akkor most jön a mannheimi zenekar – hát hagyományaik aztán vannak: most vélem megérteni, hogy a modern zenekari hangzás kialakítását miért is kötjük éppen Mannheimhez –, szóval jön ez a viszonylag kis létszámú együttes és Fischer Ádám irányításával olyan operaélményben részesít, amilyenben csak nagyon ritkán van része a magamfajta éhezőnek. Fischer halálosan pontos és energikus: minden frazeálás tökéletes, a hangsúlyok bámulatosak, olyan erőt sugároz a zenével, ami megérteti velünk, miért gyűlölték oly sokan a kis Amadeust. Ez a muzsikálás leleplez és fölemel – az énekesek boldogan repülnek a zenekar szárnyain, együttesük egy pillanat alatt lesz világszínvonalú. (És az ember elképedve nézi, hogy majd' minden német városban terem egy elképesztő operaház, amelynek van pénze hagyományt törni és teremteni, igazi színházat varázsolni a múzeumból.)

Tudom, nem fontos, de megint boldog vagyok, most, hogy az Ascaniót is láttam. És megyek vissza Salzburgba a Universal DVD-kkel. Ha van kedvük, jöjjenek megint velem – én már belenéztem a Così-ba, és hát …