Konrád

Stravinsky, mint nagy fa – II. rész

2007.10.30. 00:00

Programkereső

Kolozsi László az Operaház Stravinsky-bemutatójáról szóló kritikájának második részét az alábbiakban tesszük közzé.

A színpadkép maradt a Mavrára is: a háttérben egy Chagall festmény (miért is?, mert az orosz falut látjuk? mert a szerző kortárs volt? és jól ismert festőket), az előtérben egy ketrec, amit lehet lakássá, lehet kalitkává, lehet csűrré is alakítani.

Annak, hogy a színpadkép végigkíséri mindhárom darabot, valószínűleg (ez tetszik ki ugyanis a kiadott kísérőfüzetből) az az oka, hogy Vidnyánszky szerint mindhárom kompozíciónak szereplője, sőt főhőse az ördög (maga) – igaz a háttérkép, a kirakott wallpaper, nem az ördögöt idézi meg, sokkal inkább a mesék hercegeit. Ez, bár a Katona valóban falusi Faust történet, tévedés: a három darab hangneme, hangulata, mondanivalója, alapvetően különbözik, és nem lehet komolyan azt állítani, hogy az első kettőben is van diabolikus vonás.

A Katona nem komédia, nem szatíra, nem vicces darab, a Mavra ironikus, sőt önironikus, hiszen ezzel mintha éppen korábbi szerzeményeinek népieskedő hangját is gúnyolná Stravinsky, úgy szól Csajkovszkijnak, Csajkovszkijról (aki egyébként egy Mecknéhez címzett levelében megemlékezik Stravinsky apjáról is), hogy fricskázza, minden bántó szándék nélkül a stílusát. Stravinsky ezzel a jazz elemeket tartalmazó, fúvósokra építő darabjával – melynek a Puskin műre épülő szövegkönyve egyébként borzalmas – mintha a városiak faluképét ostorozná. Hiszen városi műdalokat is felhasznál (a mi magyar nótáinkhoz hasonló szerzeményeket). Mintha a pökhendi városiak, hamis (hamisan romantikus) faluképe lenne a gúny céltáblája. De sem ebből, sem a jazz-ből, sem Csajkovszkijból nem jött át semmi; ahogy abból sem, hogy a darab rosszul szerkesztett: ugyanis nem lehetett érteni. A végén alig csattant fel a taps, hiszen aki még nem látta, hallotta a Mavrát, nem tudta miért és miért éppen ott van vége, ahol vége van. Nem egyszerűen a befejezés sikkadt el, hanem a darab története. Nem lehetett tudni, miért öltözik be nőnek a huszár (szegény Gulyás Dénes kezdett hozzáromlani az előadáshoz), miért pöröl a két asszonyság a kapuban, miért értekezik az időjárásról. Parasa áriája (Fülöp Zsuzsanna előadásában), bár Stravinsky kérte, hogy ne így legyen, tele volt vibrálással - ha valamit, hát legfeljebb csak az anya (Wiedemann Bernadett) és a szomszédasszony (Takács Tamara) kosztümét és alakítását illetheti dicséret.

b2ebe7f2-7f8a-4e0c-8c22-eb8472f71ffc

Ahogy a rendezésben így a zenében sem voltak dramaturgia pontok, nem voltak viszonyítási helyek, nem voltak leállások, és hangsúlyok: ezért folyt össze, kíméletlenül, a Róka a Mavrával. Nem a rendezői koncepció miatt.

A Katona más színekkel, fekete-fehérben indult. Nem értettem - pontosabban: fel nem foghatom - miért nem volt szünet (csak sejtem, hogy az ördög miatt - aki ha a darabban nem is, de megjelent a részletekben): igény - mindenestre - lett volna rá. A Katona ugyanis nehéz darab. És a három Stravinsky, egy este, nehéz a gyomornak.

Mivel Stravinsky Beethovent éppen a pátoszossága miatt szapulta, azt hiszem, nem lehet nagyobb bakot lőni, mint azzal, ha pátoszosan játszatjuk a Katonát. Ha kidomborítjuk belőle az ördögöt. A Katona zenéje és története is, a legalapvetőbb fordulatokra van lebutítva; a szerző lecsitította, rendre intette; ezért nem lesz sem mese, sem példázat belőle, nem idézi meg - olyan könnyen, mint a Róka - Afanaszjev (és Propp) szellemét, nem szorítható egyetlen műfajba sem; ezért áll mindössze ennyi a partitúrán: a művet elmesélni, eljátszani, eltáncolni kell. Mindegyiket - játékot, táncot, mesét - megkísérlik Vidnyánszky szereplői, de kudarcot vallanak. A hang hamis. Nyafogó, mint a diák színjátszó körök előadóié. A musical szakos hallgatók harmatgyenge teljesítményének okát lehet a rossz rendezői elképzelésben is keresni: úgy éneklik a szöveget, mintha mesét mondanának. (Ha mást nem, legalább a Lackfi fordítást először használó Wilheim András rendezést figyelembe vehették volna az előadók.)

Az ördögnek hegedűjét eladó, és a csávából kikerülni nem tudó katona történetét könnyebb volt követni, mint a Rókát vagy a Mavrát, de a végkifejlet így sem hozta meg a várt hatást: az utolsó hangok belehullottak (mint a három darab megannyi szereplője) a zenekari árokba. Ami már üresen tátongott - hiszen a héttagú kis (kivonatolt) kamarazenekar már fenn játszott a színpadon. A darab - amit olyan nem operai nagyságok, mint Sting és Depardieu is előadtak már - legfontosabb epizódja az ördög apoteózisa: mivel nem volt előkészítve, így ez sem volt több látványosságnál (igaz, annak nem volt utolsó). (Eric Walter White megemlíti, hogy komolyan felmerült, a bemutatón ezt a részt a szerző táncolja el.)

A Katonának legalább olyan fontos szereplője a dob (az ütős hangszerek), mint az ördög (maga). Stravinsky azt mondja - Robert Craftnak - hogy mindig is nagy (már-már perverz) vágyat érzett, hogy valamire ráüssön: egy cintányérra, egy pohárra, egy kisdobra, egy könyvre - egy kritikusra.

E kijelentése, valamint a Katona miatt sem merném bírálni. A Katona hangszerelése, zenei ötletei, dallamai (egy francia dalocska feldolgozása az induló) olykor el tudták feledtetni velem (Kovács János végig megpróbált helyt állni a zenekar élén), hogy egy olyan előadást látok, amit még egyszer - de tényleg - csak egy doboz heringért lennék képes végigülni.

(2007. október 26. 19:00 Thália Színház (Budapest) - Stravinsky: A katona története; Mavra; A róka)