Valér

Fele más: Kiri Te Kanawa Budapesten

2007.11.19. 00:00

Programkereső

Megfogadtam, hogy nem hagyom magam sem a zenén túli szimpátiától, sem rigorózus saját ízlésnüanszoktól megvezetni. Őszinte beszámolóra készülök a reklámszöveg szerint „napjaink egyik legkeresettebb szopránénekesnőjének” első budapesti fellépéséről.

Először is: hosszan, túl hosszan is bizonyítottam már, hogy José Carrerasra sem igaz ennek a citált girlandnak a tenor-mutánsa. Ugyanilyen természetességgel írom le: az operaszínpadnak évekkel ezelőtt búcsút mondott Kiri Te Kanawa már akkor sincs napjaink legkeresettebb szopránénekesnői között, ha e félvisszavonulásról a mégoly kiváló műsorfüzet szemérmesen hallgat is. (A legjobban keresők között talán ott van, de az más lapra tartozik.)

A csordultig telt terembe lépő művésznő ugyanakkor sugárzik: az jut eszembe, hogy aki vonásai/génjei, életmódja, sebésze vagy bármi más által ilyen gyönyörű tud maradni, az kitol magával. Az őt ünneplő budapesti közönség sem hiheti, hogy valóban elmúlt 63, és velem együtt többen, sokan nem azt kapják, amit egy negyvennek kinéző énekesnek tudnia kell. Úgy néz ki, mint pályája csúcsán: ápolt, divatosra melírozott haj, tökéletes ruhaköltemény, amely fekete necce révén sejdít, de fényes selymével azonnal el is takar. Csakhogy a hangszervek menthetetlenül túl vannak a hatvanon, s így Kiri – miközben majd’ kétezer rajongó csodálja s eleve ünnepli, még egy hangot se énekelt, máris húsz év hendikeppel indul.

A színpadra feltolult nézőterű, pótszékezett terem visszaragyog Kiri Te Kanawára, ő pedig oly sietős bizonytalansággal indítja a Mozart-blokk Ridente la calmáját, amelyre még számos példát ad az estén. De itt még nem a stílust méricskéli a hallgató, aki lemezekről, filmek miatt ismeri a sztárt, hanem a matériát próbálja célba fogni. Rátapadni, ízlelgetni. Hát, ez a hang, bizony, kicsi. Középütt ici-pici (a kísérő szinte odakötözte lábát a balpedálhoz). Alul szopránosan, de igen óvatosan mellez. Magasságainak színe F’’ felett megőrizte szépségét, sőt, az ilyenkorra bőven általános „integetés” is távol áll tőle. Tömény fejrezonancia sugárzik át a termen – de erről is majd később. Most a potpourri-típusú program első blokkját cseppben a tenger-alapon hadd elemezzem részletesebben.

Tehát Mozartok. A Ridente nem nehéz áriácska, konziban egész jól megtanulják – csak az ízlés és a tartalomhordozás érik meg később. Már ha. Kiri esetében előrebukik a tempó, s mivel ő szép hosszú levegőkre képes, mi megfúlunk, mert nem levegőzik a darab. Ráadásul mintha beénekeletlen is lenne: a fellépő kvartok alacsonyak, esetlegesek. Váltás: An Chloe és Abendemfindung. Igaza van az ismertetőben Kertész Ivánnak: utóbbi a legmélyebb Mozart-dal a pártucatból. És német nyelven íratott, s Kiri Te Kanawa számára nemcsak a gyakori kemény „ch” problémás, azt túlélnénk, de az egész németes deklamáció idegen tőle. A hosszú dal unalomba fordul folyamatosan igéző – tényleg lefegyverző! – mosolygása ellenére. Végül Un moto di gioia, helyes kis betétária a Figaro 1789-es bécsi felújításához. Végre olasz szám, de megint a konzis lánykák egy kedvence, amelyet a nyitósor meredek kilassításával, és újra eszelős sietéssel spékel a sztár. A közönség minden szám után tapsikol, a blokk végén már finálés vastapssal ünnepli Kirit.

Most már érdemes nekünk is gyorsítanunk: Richard Strauss dalaihoz nem került közel az új-zélandi művésznő. A kutyanehéz Die Nachtot például állóképként indítja, miközben az erdőből kilépő éj ha halkan is, de mindent ütemesen birtokba vesz: a ritmikus haladásra ha más nem, legalább a pőre hat zongora-nyolcados bevezető emlékeztethette volna. De az opusz inkább a kirakatról, a B rész felívelő, mégis irdatlanul lassúra vett frázisairól, s a felragyogtatott magasságokról szól. A Morgen! híres bevezetőjében pedig szívesebben hallgatnám tovább Julian Reynolds puha, árnyalatokkal teli zongorázását, Kiri színtelen, és megint, sokadszorra alulintonált belépése helyett. No, nem ragozom: az első félidő a három Duparc-dallal együtt se győz meg. Sőt.

250b8941-0231-4f3b-b142-12297efda987

Aztán Kiri Te Kanawa vált. Átgyalogol a dalirodalom naposabb felére, és egymás után énekel tizenkét vérbeli ráadásszámot. Poulenc divatos valcere, a Les chemins de l’amour fémjelzi legjobban azt a hangütést, amely igazán felpezsdíti a dívát. A Ginastera-nótában már tangómozdulatokat is tesz (bár a dohányzáspárti Poulenc-szám poénjait meg kihagyja, de), feljavul a koncert. Evviva crossover!

Itt már minden dal magas oktávon zár, végtelen mezzopianók vibrálnak gondtalanul a teremben, Kiri pedig oly könnyedén csalja elő őket magából, hogy ha néha a portamento nem szakadna el, megint negyvenesnek hallanám. A valódi ráadások sora a népszerű Adriana-részlettel indul: mint annyi darab ma este, ez is Reynold felé indítva, bizonytalanul és keményen kezdődik, aztán a lírai vég az imént leírt haditerv szerint hozza a brávózást. Jön még képtelenül lassú, ezért széthulló Lauretta-ariosó is, és talán ötödiknek, legvégül egy nyilván maori dallam, a capella.

És innen mintha utólag érteném, kit és mit hallgattam nettó egy órában. A maorik kislányos, nyitott, primér (tehát éles, felhangszegény) középregiszteri hangadása nyilván megtette a magáét 12 éves kor előtt, amíg Jungék szerint minden lényeges megtörténik az emberrel: ilyen beégetett hangmintán még tíz Rózsa Vera se változtathat. Kiri középlágéja dús sose volt, de Ponnelle filmjében is remekül győzte a Susannának gyakorta alárendelt Grófné szólamát – igen, épp harminc évvel ezelőtt… Mára meleg aurája, tiszta tekintete, makulátlan híre, finom eleganciája maradt, és persze, a fegyvertár leglátványosabb eleme, a kontrollált, B”-ig biztonságos magasság.

S ez nem kevés még akkor sem, ha szomorúan látom, amint a színpadra ültetettek közt bújik – és lelkesen tapsol! – az egyik magyar szopránreménység, aki hangilag többször ilyen jó hangversenyt tudna adni. Sikere lenne-e ekkora? Nyilván nem: Kiri Te Kanawa négy évtizednyi parádés pálya nagyformátumú művésze, aki azonban úgy érkezik hozzánk, mintha ugyanezzel a nagy formátummal, időben búcsúzna is.

Ha okosan így tesz, a most mutatott felemásság dacára utólag csatlakozom az álló közönséghez.

(2007. november 17. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Kiri Te Kanawa (ének) koncertje; Mozart: Ridente la calma, K 152; An Chloe, K 524; Abendempfindung, K 523; Un moto di gioia, K 579; R. Strauss: Ständchen, op. 17 No. 2; Die Nacht, op. 10 No. 3; All mein Gedanken, op. 21 No. 1; Morgen!, op. 27 No. 4; Zueignung, op. 10 No. 1; Duparc: La vie antérieure; Chanson triste; Phidyle
Poulenc: Voyage á Paris; Hotel; Les chemins de l'amour (Valse Chantée); Guastavino: La rosa y el Sauce; Que Linda, la madreselva!; El clavel del aire blanco; Alberto Ginastera: Cancion al arbol del Olvido; Wolf-Ferrari: Rispetto I: Quando ti vidi a quel canto apparire, op. 12 No. 1; Rispetto III: E tanto c’è pericol ch’io ti lasci, op. 11 No. 3; Puccini: Sole e amore (Mattinata); Moririre?)