Árpád

Placcs

2007.12.19. 00:00

Programkereső

Néhány év szünet és számos dramaturgiai módosítás után új rendezővel, MEGLEPETÉS SZTÁR (sic!)-ral és kutyával, a beharangozók szerint némi aktualizálással ismét a Budapesti Operettszínház repertoárjára került A víg özvegy. A ráncfelvarrás eredményeképp szerencsére Lehár darabjából nem lett az operett Michael Jacksonja, de a beavatkozások szépészetinek semmiképp nem mondhatók.

Kalocsai Zsuzsa

Bár az előadás úgy aránylik az érzékeny operettrendezéshez, mint a medence széléről a vízbe ugráló srácok versenyei az olimpiai műugródöntőhöz, mégis egy minden ízében hagyományos Víg özvegyet látunk, amely semmiféle áthallással nem bír a mai viszonyokra, hiába hangsúlyozzák a Pontevedro politikai visszásságaira utaló mondatokat, és annak sincs különösebb jelentősége, hogy a darab keletkezéséhez képest körülbelül harminc évvel későbbre helyezték a cselekményt. Válsághangulat ebből aztán egyáltalán nem adódik.

Abból annál inkább, hogy a rendező, Béres Attila annyira kifelé játszat, hogy nagyobb a hangsúly a slágerszámok újrázásán, a gondosan kiválasztott Lehár-vendégmelódiákon, sőt még azon is, hogy a fenéken röhejesen feszülő nadrágot hordó matrózok kötélen ereszkedjenek le a zsinórpadlásról és karjukra vasmacskát rajzoljanak, mint a viszonyok kibontásán, mi több, néhány szereplőről még azt sem tudjuk, kicsoda. Papadimitriu Athináról például könnyedén azt hihetnénk, úrinőruhába bújtatott követségi telefonközpontos vénkisasszony, nem pedig Pritschitsch katonai attasé Praskovia névre hallgató felesége. Az oldalra épített telefonközpontról meg jól elfeledkeznek a második-harmadik felvonásra. Tökéletes hát a felvonásnyitó, kirakatba állított próbababákat idéző póz, hogy abba aztán jól belerondítsanak például a táviratok pénztárgépszalagjai és az összetapodott művirágok.

Míg a főszereplőkben szenvedélynek kéne égni, a színpadon rendezői utasításra inkább a hormonok tombolnak, s ez heves fogdosásokban, valamint a nemi vágy perfektuálódásának megmutatásában nyilvánul meg. Utóbbi természetesen állig felöltözve, nagyestélyiben, szmokingban történik, de a lovaglópozitúrát színpadra koreografálni, legyenek bármilyen vérmesek a karakterek, meglehetősen stílustalan és röhejesen ízléstelen. És az sem vall különös finomságra, hogy az erényről szóló dal alatt Valencienne-t, grisette-múlt ide vagy oda, hevesen taperolja (falun úgy mondják, csöcsörészi) Rosillon.

A primadonnát megkímélik ettől a blaszfémiának is mondható, méltatlan helyzettől, mert Kalocsai Zsuzsa aranyflitteres felső részű ruhájában, tollas fejdíszében maga Pallasz Athéné, és ahogy klasszikus eleganciával levonul a lépcsőn, mintha leereszkedne mindenkin felül álló és átlátó, okos asszony, a tartásos Glavári Hanna, a libidóvezérelt Párizsba. Tudja, mit akar, nem mentes a finoman szellemes cinizmustól, az öniróniától, és női praktikákkal is jól fel van fegyverkezve.

De hogy mi vonzza ahhoz a macsó és a metroszexuális között ingadozó alkoholista Danilovics Danilóhoz, akit Dániel Gábor alakít, rejtély marad. Mivel a Vadász Zsolt alakította Rosillon talán kevesebbet iszik, de jellemében hasonló, tehát valószínűsíthető a rendezői koncepció, mely szerint kerülendő, hogy a bonvivánokba beleszeressen az egyszeri néző. Az sem vall különösebben eleresztett fantáziára, hogy a latin lover (csak azért, mert hosszú a haja?) Kerényi Miklós Mátét folyton felkapják. Elsőre még szellemes, hogy az ifjú színészt partnere, a komikumra való képességét ismét bebizonyító Peller Anna ölbe veszi, de még három-négy poént erre kihegyezni teljesen felesleges és unalmas. Arra pedig magyarázatot találni, miért tűnik a Párizs-szerte elismert nőcsábász, Saint Brioche (Peller Károly) a Maxim helyett a La Cage aux Folles törzsvendégének, körülbelül annyira nehéz, mint a Riemann-sejtés bebizonyítása. Szabó P. Szilveszter Nyegusa pöttyös nyakkendőjében, kinőtt kockás öltönyében, egy számmal hosszabb ingében maga a jobb sorsa, de leginkább jobb előadásra érdemes tragikomikus kisember. A többi úr, inkluzíve az énekkar, tartás nélküli vén szeniliseket mutat, akik abszolút töketlenek, és megértjük az ifjú feleségeket (Lukács Anita, Kékkovács Mara, Peller Anna), akiknek viszont nimfománián kívül nincs mit eljátszani.

Ne essék most szó részletesen a dramaturgiai módosításokról (és annak következményéről, a teret eluraló díszletről), egy azonban oly mértékű, hogy nem kerülhetjük meg. A harmadik felvonásban begördül a színpadra MEGLEPETÉS SZTÁR (a színlapon így áll, kövessük hát ezt az írásmódot), aki nem más, mint Glavári mama. Valaha intim viszonyt ápolt báró Mirkó Zéta nagykövettel (Haumann Péter bohózatokból ismerős karakterét hozza, miközben helyenként felidézi évtizedekkel ezelőtti Spittigue-jét), s egy baleset következtében tolószékbe kényszerült. Megkapják a Dummer, dummer Reitersmann (új fordításban: Bamba, bamba gyászvitéz) duettet, slusszpoénként pedig az egykor grisette (igen, ő is az volt) a Ritantouri tantirette alatt felugrik, s kánkánozni kezd. A szerepet Lehoczky Zsuzsa (a másik szereposztásban Oszvald Marika) játssza. Szép, nemes és fontos, hogy az Operettszínház múltja és jelene összekapcsolódjék az előadásban. Tisztában vagyunk azzal, hogy mindkét színésznő bír annyi rutinnal, hogy egy pillanat alatt leveszi a közönséget a lábáról. De nem túl kényelmes és kiszámítható megoldás ez?

(Lehár Ferenc: A víg özvegy - Budapesti Operettszínház; szöveg: Viktor Léon és Leon Stein; versek: Baranyi Ferenc, Eörsi István, Ari-Nagy Barbara; mai színpadra alkalmazta: Ari-Nagy Barbara; Glavari Hanna: Kalocsai Zsuzsa, gr. Danilovics Danilo: Dániel Gábor, báró Zéta Mirkó: Haumann Péter, Valencienne, a felesége: Lukács Anita, Camille de Rosillon: Vadász Zsolt, Nyegus, írnok: Szabó P. Szilveszter, Cascade vicomte: Kerényi Miklós Máté, Raoul Saint Binoche: Peller Károly, Kromov: Jantyik Csaba, Olga, a felesége: Kékkovács Mara, Bogdanovics, a konzul: Marik Péter,Sylviane, a felesége: Peller Anna, Pritschitsch, katonai attasé: Oláh Tibor, Praskovia, a felesége: Papadimitriu Athina, MEGLEPETÉS SZTÁR: Lehoczky Zsuzsa; km.: a Budapesti Operettszínház Ének-, Zene- és Balettkara; szólót táncol Ottlik Laura és Lendvai Zsolt; vez.: Makláry László; díszlet: Daróczy Sándor; jelmez: Füzér Anni, zenei vezető: Makláry László; karigazgató: Kéringer László; koreográfus: Bodor Johanna; koreográfusasszisztens: Szabó Erika; rendezőasszisztens: Lázár Katalin, Nagy Bea; játékmester: Aczél András; rendező: Béres Attila)