Pandora, Gabriella

"Nem az a fontos, hol énekelsz, hanem az, hogyan"

2008.03.09. 00:00

Programkereső

Vidnyánszky Attila Jenůfa-rendezésére már eddig is sok színész volt kíváncsi. Az idei sorozat első, március 4-i előadása után például Kulka János is gratulált a címszerepet alakító Bátori Évának. Az énekesnő azért szereti nagyon ezt a Janáček-operát, mert valódi színháznak tartja. Számára ugyanis nagyon fontos a színpadi játék, az, hogy valódi figurákat teremtsen a pódiumon. Tapasztalatait megpróbálja növendékeinek is átadni, s felkészíteni őket arra, hogy gyötrelemből ezen a pályán jócskán akad.

Bátori Éva foto: Éder Vera

- Sok kolléga jött el megnézni a Jenůfát?

- A Janáček-operára rengeteg színész volt kíváncsi, akárcsak a másik Vidnyánszky-rendezésre, a Kisvárosi Lady Macbethre. Tegnap is azzal gratulált nekem valaki, hogy tényleg olyan jó az előadás, mint amilyen a híre. S a nézők közül van, aki annyira szereti a produkciót, hogy az eddigi összes előadásra, mind a tizenhat Jenůfára jegyet váltott. Talán ez is azt igazolja, amiben én hiszek, hogy az Operaház is színház, csak itt nagyon jól kell énekelni. Úgy vélem, a Jenůfa azért lett különleges produkció, mert szereplőivel ösztönöztük egymást, s számomra Marton Éva nagyon inspiratív volt. Nem véletlen az sem, hogy ezt a bemutatót követően kaptam meg az érdemes művész kitüntetést. Ezért is sajnálom, hogy jövőre már nem szerepel a műsoron... Pedig a Janáček-opera még a fiatalokra is hatással van, hiszen a Jenůfán a nézőtér tele volt egyetemistákkal. Ilyen előadásokkal talán meg lehet nyerni őket az opera műfajának... Egyébként azt tapasztaltam, hogy a tengerentúlon a közönségnevelésre nagyon odafigyelnek. Februárban jöttem haza Seattle-ből, ahol visszajáró vendége vagyok az operaháznak. A teátrumban délutáni előadásokként rendszeresen családi előadásokat, úgynevezett family performance-okat rendeznek, s két felnőttjegy mellé ingyen jár a gyerekbelépő. Ebben a sorozatban egy alkalommal élő közvetítést nézhettek meg az érdeklődők: a New York-i Metropolitanből, a Macbeth került színre, s előtte még James Levine mesélt az operáról és a zeneszerzőjéről.

- Pedig a Metropolitan előadásai általában nem az izgalmas, rendhagyó színre vitelekről híresek...

- Ez azonban valódi színház volt, elgondolkodtató, rendhagyó produkció. A Metropolitanben ma már a főpróbák tele vannak fiatalokkal, akik ebben az adásban beszéltek arról is, hogy azért jönnek szívesen, és őket idézném, "mert nem borzasztóan dagadt, ordító énekeseket látunk a színpadon". Úgy vélem, most már a Met is más irányba indult el. Van persze a közönségnek olyan rétege, aki a hangot imádja, de tudomásul kell venni azt is, hogy a nagy házakban már nem csak a voce fontos.

-A Karnyóné sajtótájékoztatóján, amelynek szintén a címszerepét alakítja, cirkuszt emlegetett...

- Így igaz. Az énekesek időnként cirkuszi produkciót csinálnak abból, hogy melyikük bírja tovább tartani, hangosabban énekelni az adott frázist. Ha egyszer vennék a fáradtságot, hogy felmenjenek a harmadik emeletre, amely zömében fiatalokkal van tele, akkor hallanák, hogy ezeken a hangi mutatványokon ők milyen jókat nevetnek. A fiatalok másfajta impulzusokat várnak az előadásoktól, s akkor tud egy produkció katarzist kiváltani belőlük, ha a zenén kívül is akad mondandója, ha gondolkodásra sarkall. Ha ugyanis valaki csupán a szép hangokra kíváncsi, akkor feltesz egy lemezt. Az operaelőadásnak komplex élményt kell adnia. Különben a pályám során már sokszor megkérdezték tőlem, miért nem készítek lemezt. Erre mindig azt válaszoltam, az adott áriákat én is Mirella Frenivel hallgatom a legszívesebben, nem magammal...

- Talán azért is gondolkodik kicsit másképp az énekesek szerepéről, mert nyolc évig hegedülni tanult, négy évig pedig brácsázott, így inkább muzsikusként szemléli ezt az egész közeget.

- Számít ez is, valamint az a 13 év, amit külföldön, a rendezőcentrikus világban töltöttem. De vegyük példának Puccinit, aki - ahogy most egy Luccából hazatért barátnőmtől megtudtam - azt is meghatározta, hogy melyik koronát meddig kell tartani- Ha az énekes egója a zene elé lép, akkor felborul az időrendiség. Aki pedig alázattal szereti a muzsikát, annak Puccini szándéka a fontosabb.


Jenufa foto: Mezey Béla

- Ön azt a fajta karriert sem tartja lényegesnek, hogy még a hentes is felismerje.

- Ahogy azt a pályafutást sem, amely arról szól, hogy az ember mást sem tesz, csak egyik színházból a másikba utazik. Amikor csak a hang, csak az ego, s persze a pénz a fontos. El kell azért mondjam, a pályám elején én is ilyen énekesként jártam a világot. Nem vagyok én semmivel sem különb a többieknél, csak jobban meghányt-vetett az élet... Aztán az apám rákos lett. S ha átél az ember egy ilyen tragédiát, akkor mindent átértékel, mert rájön, hiába a pénz, nem lehet megvásárolni vele az egészséget, de még csak ahhoz sem elég, hogy a fájdalmaktól megváltsa a másikat. A férjem, aki a Nemzeti Filharmonikusok klarinétosa, mindig azt mondja, az az igazi érték, ami pénzzel nem megfizethető. Így gondolom ma már én is. Az énekesi pálya egyik legnagyobb csapdája, hogy a művész nem tesz mást, mint az egyik helyről utazik a másikra, hogy még többet szerepeljen, még nagyobb gázsit kapjon, még ismertebb legyen. Berdál Valéria, az első mesterem mondta mindig, hogy nem az a fontos, hogy az ember hol énekel, hanem az, hogy hogyan. Erre próbálom a növendékeimet is megtanítani.

- Az egyiküket, Tarjányi Tamást fel is vették a Zeneakadémiára. De nemcsak énekesekkel foglalkozik, hanem színészekkel is. Folytatja az oktatást?

- Idén nincsenek növendékeim, mert két premierem volt az Operaházban, így a tanításra már nem jutott kellő időm. Etikátlan lett volna "néha" tanítani. A Színművészeti Egyetemen is nagyon rövid volt a vendégtanárkodásom, amit azért vállaltam szívesen, mert nagyon érdekel a színpadi játék, az, hogy hol vannak a határok. Az énekhangot nem célnak, hanem eszköznek tartom. Két évvel ezelőtt például nem működött igazán jól a "hangszerem", nem énekeltem jól, mert nem voltam teljesen egészséges. Színpadra léptem estéről-estére, de nem szólt úgy a hangom, ahogy szokott. S ekkor megkérdeztem az idősebb kollégákat, hogy miért nem beszélnek soha arról, hogy ez a pálya nem diadalmenet, hanem inkább golgota. Olvastam egyszer egy interjút Máté Erzsivel, aki olyan igazul beszélt erről…. Arra is rájöttem, hibát követtem el, amikor az olyan kuriózumok mellett, mint például Sosztakovics operája, továbbra is énekeltem az olasz repertoárt. Félre kellett volna tennem egy időre, s akkor elővenni megint, amikor a különlegességek nincsenek műsoron, mert egyszerre, egy torokkal mindent nem lehet előadni. Jövőre például szívesen énekelnék megint bel cantót, hiszen nem lesz se Kisvárosi Lady Macbeth, se Jenufa, se Karnyóné! Egy énekmesternek erre is fel kellene készítenie a növendékeit, de ki hinne neki húszévesen. S nagyon hálás vagyok Kovács Jánosnak, aki ebben a rossz időszakomban azt mondta nekem, egy énekesnek a pályája során jár két krízis, a lényeg, hogy felálljon belőle. Szóval, kihagytam hat hetet, foniaterhez jártam, hangterápiára, és énekmesterhez, ahogy ő mondja "stimmhygeniára". Ma már úgy gondolom, a legfontosabb az, hogy ez a márciusi négy Jenufa-előadás a lehető legjobb legyen, s ezért ebben az időszakban két koncertfelkérést mondtam le. Egy énekest sokminden minősít: az, hogy milyen a technikája, hogy képes-e náthásan színpadra lépni - mint én az első Jenufán -, hogy megbízható-e, mennyire tanul gyorsan és jól, van-e benne alázat a zene iránt, és milyen alakítást nyújt a pódiumon. Számomra ezek a tulajdonságok mind egyformán fontosak. Jó lenne, ha erről az Operaházban is hasonlóan gondolkodnának...

- A tengerentúlon azonban így vélekedhetnek, hiszen már hatodik éve hívják énekelni, s a Seattle-i Operaházban a Tosca mellett többek között A Nyugat lányának főszerepét is életre kelthette.

- Szívesen térek mindig vissza Seattle-be. S bár a teátrum stagione-rendszerben játszik, nem úgy, mint Európában szokás, több héten keresztül, nyugodt körülmények között, jól tudunk próbálni. Az idén például a rendező feleségével, aki valaha nagyszerű Nedda volt, összebarátkoztam egy kicsit. Nagyon érdekes dolgokat tanultam tőle. Számomra fontos, hogy az idősebb művészektől ellessek mindent, amit csak lehet. Különleges volt ez a Bajazzók-előadás, mert a darab nem a megszokott módon, a Parasztbecsülettel együtt került színre, hanem készítettek hozzá egy kerettörténetet, amely azt mutatja meg, hogy Canio hogyan talál rá az öt-hat éves Neddára, s a kislány milyen tinédzserré és nővé válik. Nagyon nagy sikert aratott a produkció, a háromezer-hatszáz férőhelyes színház minden este megtelt. Ebben biztos nagy szerepet játszik az is, hogy a teátrum intendánsa, Speight Jenkins már 20 éve áll az operaház élén. Ott van minden előadáson, és sok próbára is bejön. Majd estéről estére kiáll a közönség elé, s a nézők bármilyen kérdésére válaszol, attól kezdve, hogy ki az a Leoncavallo, egészen addig, hogy hány gyereke van a tenoristának.

- "Bátori Éva alakítása - reveláció. Nem egyszínű ugyan, de mégsem annyira a gazdagság, az aprólékos kidolgozottság, az árnyaltság jellemző rá, mint inkább egy lényeges alaphang s a megrendítő intenzitás" - írta önről Fodor Géza Jenůfa-kritikájában. Hogyan kezd neki egy-egy figura felépítésének?

-A legjobb, amikor a rendező és a művész együtt, közösen gondolkodva teremti meg az adott nőalakot, s azt hiszem, minden énekes erre vágyik. Van, amikor olyan erős a muzsika, hogy óhatatlanul abból kell kiindulni, de előfordul, hogy a szerep, az adott figura szolgál alapul. Megesik az is, hogy olyan nehéz az énekelnivaló, hogy ahhoz kell igazítani mindent. Ahogy egy kedves kolléganőm mondani szokta: "na, azért először van a hallvány és csak aztán a látvány!" Mindig más dominál. De hát az Opera sem más, mint egy színház - színház, de csupa nagybetűvel.