Zsuzsanna

Elemi érdekek

2008.04.10. 00:00

Programkereső

A Velencében zenés színházrendezői tanulmányokat végzett Anger Ferenc Szegeden debütált operarendezőként. A szokottnál nagyobb figyelem irányul diplomamunkaként is szolgáló Otellójára, hiszen a főszerepet két alkalommal José Cura énekli.

Anger Ferenc, Rálik Szilvia és José Cura az előadás után

- Az első közös próbán te rendezted Curát, vagy ő saját magát?

- Nehéz ezt szétválasztani, de fontos tudni, hogy miután José Cura vasárnap este Szegedre érkezett, azonnal megnézte az előadást, majd a másnapi próbán minden járás, minden mozdulat a fejében volt. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy a hétfő délelőtti öt-, majd az esti háromórás próbán ezért szinte alig volt dolgom.

- Hogyan fogadta az értelmezésedet?

- A koncepcióval messzemenőkig egyetértett. Az előadásunkban Otello nem idealizált hős, aki minden akadályt legyőz a szerelmével közösen. Ellenkezőleg: esendő férfi és érdekember, aki árulások sorozata után jut el pozíciójáig. Bár a velenceiek zárt közösséget alkotnak, mégis befogadják a homályos múltú, ám tehetséges idegent, Otellót. A város szinte haszonállatként foglalkoztatja, ő viszont tisztában van vele, hogy itteni pozíciója csupán ideiglenes. Be akarja magát biztosítani, amikor megszöktet egy itteni lányt, Desdemonát, aki kapva kap az alkalmon, máskülönben a kereskedő-feleségek unalmas hétköznapjai várnának rá. Desdemona tehát nem halálra szánt áldozati bárány, hanem erős, céltudatos személyiség.

- Mi izgatta a fantáziádat az Otello kapcsán?

- A rendező kizárólag két dologból építkezhet: a zenéből és a librettóból. A háttér-információk bárhonnan beszerezhetők, de a lényeg mindig az eredeti mű. Az Otellóval szerencsém volt, mivel nem láttam belőle olyan előadást, amit maradéktalanul el tudtam volna fogadni. Ez nem nagyképűség: vannak olyan produkciók, amelyeknél azt érzem, hogy a rendező megtalálta a központi magot, amit egységes jelrendszerrel sikerül közvetítenie a nézőtér felé.

- Hogy került egymás mellé Cura és a te neved?

- Amikor Cura 2001-ben Szegeden énekelt, azt nyilatkozta, hogy szívesen szerepelne magyar operaszínpadon, ami egy több éves tárgyalássorozat kiindulópontja lett. Amikor pedig felvettek a velencei egyetemre – ahol egyébként Cura óraadóként tanít –, elkezdtem Szegeddel tárgyalni, hogy itt rendezhessem a diploma-előadásomat. Egy évvel ezelőtt pedig a két szál összefonódott.

- A főszereplő személye hogyan hatott a munkádra?

- Sokszor feltettem magamnak ezt a kérdést, és végül arra jutottam, hogy sehogy. Egyfelől nem lehet az professzionális munka, amelyikben mindent egy névre hegyeznek ki, másfelől viszont időm sem volt ezen gondolkodni, hiszen ott volt a három órás darab, amit színpadra kellett tenni. Óriási megtiszteltetés Cura fellépése, de ha nem ő énekelné Otellót, az előadás akkor is ilyen lenne.

- A szegedi színpad nem ismeretlen terep számodra, kórustagként több előadásban is felléptél. Gondolom, innen ered az opera iránti vonzalmad.

- Először a Galgóczy Judit-féle André Chénier-ben énekeltem, aztán jöttek Kovalik Balázs rendezései, a Turandot, a Mefistofele… Többeket mondhatnék, akiktől rengeteget tanultam, de kettőjük munkáit látva döbbentem rá arra, hogy operát másképp is lehet játszani.

- A budapesti főiskola után Velence következett. Miért?

- Bár Olaszországban Rómában és Firenzében is tanítanak rendezést, a zenés színházrendezés igazi bázisa a velencei egyetem. A színháztudomány és -technika nevű szakon, amire jártam, prózai színházról is sok szó esett, mégis a zenés színházi ismeretek voltak túlsúlyban. A képzésre egész Európából érkeznek hallgatók, sőt Kolumbiából és Argentínából is. Több velencei színházzal (La Fenice, Goldoni, Avogaria) ápol kapcsolatokat az egyetem, a La Fenicében például minden évadban a rendezőszakos hallgatók mutatnak be egy előadást. Egy évfolyamon világítás-, díszlet- és jelmeztervezők, valamint rendezők tanulnak, a diplomát mindannyian színházi munkával szerezhetjük meg. Így az osztálytársaim között volt, aki a milanói Scalának tervezett jelmezt, más Buenos Airesben rendezett előadást.

- Velencei tanulmányok után velencei témájú darabot rendeztél. Hatott mindez a rendezésre?

- Segített a Velencében töltött két év, mert sok részlet megfejtésében személyes tapasztalatokra támaszkodhattam. Velence évszázadok óta a túlélésre berendezkedett, zárt városállam. Az itteni lakosok ma is szigorúan egymásra utaltan élnek, az idegent, még ha olasz is, nem fogadják be. A velenceiek életét a négy elemmel folytatott küzdelem határozza meg: mikor ég le a város, mikor jön föl a víz, van-e elég föld, merről fúj a szél – a város mindennapjai e kérdések köré szerveződnek. És itt kell visszanyúlnom a koncepciónkhoz: a szöveg többször utal rá, hogy Otellónak szoros köze van az elemekhez; ez az a pont, ahol a velenceiek és ő pontosan megértik egymást. Az elhibázott beilleszkedési kísérlet vezet végül a tragédiához.