Árpád

Majdnem szomszéd szeretők

2008.06.02. 00:00

Programkereső

Francois Truffaut egy melodramatikusan giccses alaphelyzetet forgatott át nemes tragédiává Szomszéd szeretők (1981) című filmjében. Bernard (Gérard Depardieu) és Mathilde (Fanny Ardant) végzete, hogy véletlenül szomszédokká válnak, s nem tudnak ellenállni a régi (már kihűltnek gondolt) szerelem ismételt támadásának.

Tatjána és Anyegin is szomszédok (jellemző, hogy a harmadik felvonásban a két embert leginkább az jellemzi – legalábbis Gremin számára – hogy egykor szomszédok voltak), ám az ő tragédiájuk az, hogy ezzel együtt nem válnak szeretőkké is. Kovalik Balázs rendezésének nagy íve (nem a részletei!) éppen arról szól, hogy miért nem. Az első felvonás lebegő ablakkeretei a másodikra rácsokká, a harmadikra fallá állnak össze. A két ember között áthághatatlan (?) fal emelkedik, s ez a nyelvhasználatban koptatott szimbólum kézzelfogható módon, tárgyként magasodik a Csajkovszkij-opera színpadán. Tapasztaltuk, hogy egy-egy szimbólummá emelt díszletelem nem feltétlenül mond ellent a színpad logikájának, sőt: ha maga az előadás teremti meg az adott tárgy szimbolikus gazdagságát (még jobb, ha az előadás szimbólumot teremt…) a produkciót sikerrel nyugtázzuk. Azt is tapasztaltuk viszont, hogy a szimbólumok sokasága irritáló, értelemzavaró interferenciát okozhat, s ahelyett, hogy funkciójuk szerint mélységet, valamiféle sokértelmű fogalmi hálót alkotnának, ellaposítják, szájbarágóssá teszik a rendezői koncepciót. Erre is, arra is akad példa Kovalik Balázs Anyegin-rendezésében. A premier után egy nappal úgy érzem az arány inkább kedvező.

A harmadik felvonás "képe" a szimbólumtelítés mesteri példája. Magát a falat fotóanalitikus módon, laboratóriumi sterilitásban mutatja meg a forgószínpad: elölről, oldalról, hátulról. (NB. A laboratóriumi sterilitás a rendezői koncepció egyik vezéreszméje: a színpad nem színpad, hanem bevilágított tér, a szereplőket önvallomás közben fél méterről megvilágító, beeresztett reflektor "vallatja", a játéktér nem realista, hanem metafizikus – a szó képzőművészeti értelmében is –, mely az analízis alanyait szimptomatikus cselekvésre kényszeríti.) S Kovalik remekül mutatja meg, hogy Anyegin és Tatjána hogyan él a fal két oldalán. A műtárgy áthatolhatatlansága a lélek projekciója. A duett érzelmi csúcspontján Anyegin ököllel beveri az egyik üvegkazettát. Feleslegesen, hiszen a falon könnyedén nyíló ajtó vezet Tatjánához, melyen Anyegin át is lép (tudjuk: már késő). Árnyalt, beszédes, sokatmondó, az egész operát egyetlen képbe sűrítő megoldás Kovaliké, az előadás szerencséje, hogy ez az ötlet a legfontosabb helyen jutott eszébe a rendezőnek.

Az első felvonás viszont nekem zavaros. De azt hiszem, hogy Tatjánának is. Amikor az aratásról érkező parasztok bevonulnak a színpadra, nem tudhatjuk, hogy romantikus zsánerparasztok érkeznek, vagy kolhozparasztok. Esetleg sem emezek, sem amazok, sokkal inkább Tolsztoj megváltó parasztjait kell üdvözölnünk a népes társaságban. Utóbbira azért gondolunk, mert életigenlő bevonulásukra a fennkölten unatkozó arisztokrata-statiszták eldobják kedves tárgyukat, a könyvet. (A könyvekre később még visszatérünk.) Mondom, Tatjána sem érti, hiszen azt mondja, ha meghallom ezt az éneket (az aratók dalát) legszívesebben elrepülne messzire. Menekülne helyzetéből. (Észrevette már valaki, hogy Tatjána mennyire érzéketlen a környezetére, hogy izolációja mennyire belülről fakad, hogy idegenkedése felszínes megvetésből táplálkozik?) Úgy kell neki az Anyegin iránt érzett megváltó szerelem (nem Anyegin!), mint Elsának Lohengrin. Az élete függ tőle.

A fehérbe jelmezesített statiszta-arisztokraták rituális feketébe-avatása előre kódolja az eseményeket (olvasóimat az előadás megtekintésére buzdítandó, a rejtvényfejtést itt be is fejezem), nem lepődünk meg, hogy a levelét fogalmazó Tatjánát a megidézett Anyegin fekete lepellel takarja be. Itt Kovalik előreszalad, megterheli az előadást, és gúzsba köti a néző képzeletét, pedig a szimbólumok akár fel is szabadíthatnák azt.

Anyegin nem Childe Harold klónja. Szerinte Lenszkij az, bár ebben (mint oly sok mindenben) téved. Ivanov ő a javából, csak még nincs csehovi krónikása. Kovalik vállalkozik erre a szerepre (beszédmódra), de nem mindig sikerülten. Tatjána visszautasítása Anyegin részéről racionális, bölcs, érthető, akceptálható döntés. Egyrészt tisztában van Tatjána motivációjával, én elhiszem ennek a férfinek, hogy belül kétszer annyi idős, mint valójában: menekülő fruskákat nem szívesen fogad a házába. A remek műsorfüzet (Papp Márta tanulmányával és szerkesztésében) is utal arra, hogy a Tatjána-Anyegin-Lenszkij-Olga négyes szándékoltan nem a nyugati romantika konvenciói szerint lett kiosztva, hanem részben az orosz hagyományokat követi: a szoprán a baritont akarja, a tenornak a mezzo jut.

Anyegin olvasott, művelt ember, aki bizonyára kívülről fújja a Così fan tutté-t, így tudja, hogy ennél van működőképesebb leosztás is, de minek forszírozná, ha úgyis vissza kell majd rendezni az eredeti állapotot. El se kezdjük a játékot, tréfaként flörtölhetünk ugyan Olgával, de ki veszi ezt majd komolyan? Senki, kivéve a költő, Lenszkij. Ebbe hal bele, de Kovaliknál nem csak ebbe. Lenszkij már a puszta lehetőséggel sem tud együtt élni, azzal, hogy barátja egyszer majd elárulja; azzal, hogy szerelme egyszer majd megcsalja. Lenszkij előtt lepereg egy alternatív jövő, Anyegin felelőtlen játéka miatt pedig ezt az alternatívát nagyon is reális lehetőségnek látja. Nincs értelme leélni a hátralévő életet. A párbajban végül nem is kerülnek elő a hivatalos fegyverek, Lenszkij Anyegin saját pisztolyát adja a párbajtárs kezébe, ő pedig fegyvertelenül várja a gyilkos lövést. Megrendezett, romantikus öngyilkosság. Kérdés, hogy ilyen körülmények között hihető-e, hogy Anyegint a harmadik felvonásban Lenszkij szelleme kísérti. Miképp az is kérdés, hogy Kovalik rendezésében a szellem megjelenítése (Lenszkij ugyanis felbukkan Anyegin előtt a báli forgatagban, miként a vidéki életet megtestesítő Filipjevna is, obligát tejes-kannájával) nem mond-e ellent a morális felmentés sugalmazásának. (Anyegin nem gyilkos, "csak" baráti segítséget nyújt az elkeseredett Lenszkijnek.) Persze lehet, hogy az egész második felvonást félreértem, de a félreértéshez Kovalik rendezése – már megint a szimbólumok! – elég sokat hozzátesz.

A látvány (Angelika Höckner) letisztult, artisztikusan dizájnolt, már-már minimalista puritánságát érzésem szerint rombolja a rendezés illusztratív bőbeszédűsége – szűkszavú összefoglalásnak most legyen ennyi elég.

Az első felvonás zavarát a zenei megvalósítás is követte. A premierdrukknak, és nem szándékosságnak tartom, hogy a zenekari kíséretet ekkor még igen labilisnak hallottam, a kvartett pedig zenei értelemben is alátámasztotta Anyegin idegenkedését: ez a négy ember (helyesebben: a négy énekes) sehogy sem talál itt egymásra, nem találja a közös hangot.

2a1e589a-5669-4b85-b42c-afa58deda5ba

A zenei kivitelezés szempontjából a második felvonás rendkívüli javulást hozott. Fekete Attila Lenszkije minden tekintetben (vokális és színészi) a szív közepébe talált, s emiatt egy nap elteltével sem kell szégyenkezni senkinek. Úgy éreztem, hogy Fekete Attila és a szerep tökéletes párost alkotott. Majdnem párja, az Olgát éneklő Mester Viktória ezúttal nem késztetett rajongása. Énekesi és színészi alakítása még félkész. Tehetsége arra predesztinálja, hogy Olga figuráját a szűkre szabott lehetőségek dacára elmélyítse. Bátori Éva is küzd még Tatjánával, erejét a harmadik felvonásra tartogatja. Elutasításban, kötelességtudásban már teljesen övé a figura, levélíróként még nem. A premieren a második szereposztás Anyeginje, Molnár Levente énekelt (a csere okát nem tudom). Személye maga a vibráló ellentmondásosság, nincs benne semmi megjátszott spleen, tényleg fogalma sincs arról, hogy mit tegyen magával. Még önsajnálatában is van valami sötét komolyság. Erőszakos, gyengédségre képtelen, szeretetéhes férfi. Bár azt hiszi, hogy tud nélkülözni, lemondani, de megsemmisül a valódi nélkülözéstől. Biztos vagyok abban, hogy Molnár Levente hangban is hamarosan rátalál Anyeginre.

A kisebb szerepekben Kóbor Tamás (Kovalik sugalmazására) Cherubinnal kísérletezik Triquet maszkjában, nem biztos, hogy ezzel meg lesz oldva ez a tagadhatatlanul rejtélyes figura. Fried Péter Greminként mit sem sejt, alkonyi szerelme megindító, Tatjána nem csinál nagyon nagy őrültséget, ha kitart mellette. Balatoni Éva (Larina) és Kovács Annamária (Filipjevna) hitelesen töltik ki karakterüket. A zenekar, Kovács János vezényletével kisebb üzemi baleseteket produkál ugyan, de ez a végterméken kevés nyomot hagy. Az operaház mostani Anyeginje csiszolódó, érőképes előadás benyomását hagyta bennem.

És végül a könyvek. Angelika Höckner megdöntött színpadot tett az eleve adott színpadra. A kettő közötti rést könyvek töltik ki, vagy ha tetszik: a szereplők világát könyvek tartják. Hogy ez miféle alap, arról Anyeginnek megvan a véleménye. Miként arról is, hogy van-e köze a könyveknek az élethez. Kovalik nem kereste az előadásban Puskin művét, ő Csajkovszkij darabját rendezte meg, ám ebben az egy esetben nem tudott ellenállni. Talán nem is baj.

(2008. május 31. 19:00 Magyar Állami Operaház - Csajkovszkij: Anyegin; km.: Molnár Levente (Anyegin), Fekete Attila (Lenszkij), Bátori Éva (Tatjána), Mester Viktória (Olga), Balatoni Éva (Larina), Kovács Annamária (Filipjevna), Fried Péter (Gremin), Vághelyi Gábor (Zareckij), Kóbor Tamás (Triquet); rend.: Kovalik Balázs; d.-j.: Angelika Höckner; karig.: Szabó Sipos Máté; vez.: Kovács János)