Valér

Most az éneklés az élete – Tarjányi Tamás

2008.06.28. 00:00

Programkereső

Színész is, nem is. Énekes is, nem is. Végzett is, nem is. Mint a mesében. Színészdiplomája már a kezében, az énekesi diplomáért most dolgozik. Elsőre felvették a Színház-és Filmművészeti Egyetemre, majd az évek alatt rájött, hogy énektudását szeretné fejleszteni, ameddig csak lehet. Felvételizett a Zeneművészeti Egyetemre. Föl is vették.

Tarjányi Tamás

- Hogy tetszik az új, operista élet?

- Ez azért egy picit talán túlzás… Első éves vagyok a Zeneművészeti Egyetemen, klasszikus ének szakon. Az opera szakra három év után lehet jelentkezni. Oda vagy fölveszik az embert, vagy felvételizhet oratórium-énekes és tanár szakra is, ahol természetesen nagyrészt ugyanazok a tanárok tanítanak. Nagyon hasznosnak tartom, hogy tanulhatok, örülök, hogy itt vagyok. Büszke vagyok, hogy elvégeztem előtte a Színművészeti Egyetemet, mert úgy érzem, olyan biztos alapokat kaptam, amit itt is használni tudok.

- Esetedben nyilván az opera szak a cél.

- Ezt még nem tudom. Jövő év végén letelik a tizenkét, államilag finanszírozott félévem. Onnantól kezdve viszont félévente egymillió forintba kerülne, hogy zeneakadémista legyek. Nem gondolom, hogy ez rosszindulat vagy nyereségvágy, bárki részéről, valószínűleg ennyibe kerül, azonban ez rengeteg pénz, és elgondolkodtató, még abban az esetben is, ha valaki ezt megengedheti magának. A művészeti egyetemeknek nem elég annyi támogatás, mint egy bölcsészkarnak, itt nem háromszázan ülnek egy előadáson, hanem egyéni órák vannak, sőt, az sem ritka, hogy csak egy diák van bent és két tanár. Valószínűleg ezért is kerül ennyibe. Ezek a művésztanárok, akik tehetségüket arra is fordítják, hogy tanítsanak, adjanak a következő generációnak, a legtöbb esetben - gondolom - így is nevetséges összegekért tanítanak. Mindezektől eltekintve, ha úgy alakul, és lesz rá lehetőségem, nagyon szívesen tanulnék külföldön. Egyrészt a nyelvtudás miatt, másrészt azt hiszem, mindenkinek érdemes eltöltenie valamennyi időt külföldön, egyszerűen csak azért, hogy lássa, hogyan élnek az emberek más országokban, kultúrákban. A zenében talán ilyen szempontból könnyebb mozogni, mint a színházi világban, nincsenek akkora nyelvi korlátok. Ráadásul saját, illetve osztálytársaim példáját látva nehéz most színészként pályakezdőnek lenni. Persze biztosan máshol is. Ráadásul sokan azért nem dolgozhatnak, vagy várnak, mert nem kapnak a színházak elegendő támogatást. A kultúra, mint az oktatás is, non-profit ágazat. Ha nem támogatjuk, szerintem nem csak az lesz a következménye, hogy tönkremegy, hanem az is, hogy tizenöt-húsz év múlva annyira műveletlen és tudatlan lesz a társadalom, hogy nem lesz kedvünk élni se benne. Talán nem véletlen, hogy már most is nagyon sok fiatal külföldön próbál boldogulni, ott bontakozik ki, nem itthon kamatoztatja a tehetségét.

- Konkrétan operaénekes szeretnél lenni, azaz pályát változtatni, vagy olyan színész, aki játszva elénekel bármit?

- Mindig énekelni szerettem volna. Eleinte még nem klasszikus zenét, inkább könnyebb műfajokat. Éretlen voltam végzős gimnazistaként. Ascher Tamás és Novák Eszter felvettek az általuk indított zenés-színész osztályba, mintegy bizalmat szavazva a vokális képességeimnek, bízván abban, hogy később egy jól éneklő színész lesz belőlem, ami több-kevésbé - bár ezt inkább döntsék el az erre hivatottak - sikerült is. Az egyetem alatt döntöttem úgy, többek között az ő biztatásukra is, hogy szeretnék tovább énekelni tanulni.

- A vizsgaelőadásaitokban rendre kaptad a nehéz, irgalmatlan hangi kvalitást igénylő dalokat, a Vakrepülésben még a Bohéméletből is elénekelted Rodolfo áriáját - aki látta, hallotta, nem felejti. Tudatában voltál, hogy miket énekelsz? Hogy például a Rodolfo mennyire nehéz?

- Tudtam, hogy nehéz. Lehet, hogy most nem énekelném el… Hangtechnikai szempontból talán nem lett volna szabad, de az előadás miatt igen. Ha most végighallgatnám, valószínűleg azt gondolnám: ezt hogy mertem? De nem érdemes azon rágódni, hogy jó döntés volt-e. Akkor így láttam, láttuk jónak. Inkább tanulni kell belőle, mint egész életben rimánkodni mindenen. Persze sok olyan dolgot csináltam, amire később azt mondtam, ezt nem kellett volna. De a "mi lett volna ha…"-nak nincs jelentősége, nem viszi előre az embert.

- Színészileg mennyire hátráltat, hogy elkezdted az akadémiát?

- Amennyiben a színháztól való erőteljes elszakadás hátráltató tényezőnek számít, akkor eléggé! Ha aktív színész kell legyek, az leszek. Viszont nem éri meg egész életemben azon gondolkodni, hogy vajon milyen énekes lettem volna. Eldöntöttem, hogy ezt akarom, és ha van ehhez tehetségem, és a tanáraim is úgy látják, mert alkalmasnak találtak arra, hogy fölvegyenek, és énekest kezdjenek el faragni belőlem, akkor butaság, oktalanság lenne nem élni vele. Azért játszom még néhány előadást a Merlin Színházban az osztályunkból alakult HOPPart Társulattal, de az idei bemutatókban (Tovább is van… a Nemzeti Színházban, Halálkemény a Merlin Színházban) már nem voltam benne. Nincs rá időm, van itt elég dolgom. Élvezem. Jót tesz, színészként is, ha valaki időnként új közegbe kerül, új emberekkel találkozik.

- Mi az, amit a Színművészeti Egyetemen megtanultál, és itt most nagyon jól jön?

- Sok minden. Ascher Tamás és Novák Eszter két fantasztikus gondolkodású, nagyon széles látókörű ember, akiktől rengeteget tanultam. Ha valaki hagyja magát gondolkodásra késztetni a Színművészeti Egyetemen, akkor - talán a sok munka és ott töltött óra hatására - elég erős önismerettel és önkritikával rendelkezik, amikor kijön az egyetemről. Talán megtanultam egy kicsit lazábban kezelni a dolgokat.

- Picit sem sajnálod, hogy nem játszol, nem veszel részt az új darabokban?

- Néha. Bármi történhet. Lehet, hogy nem lesz belőlem énekes. Most azonban ez a vágyam, és megtehetem, hogy tegyek érte. A színházba, a társulatba egész emberek kellenek, akik szívvel-lélekkel akarják csinálni. Nem lehet kétfelé szakadni, egy dologgal érdemes csak foglalkozni, viszont azt a tőlünk telhető legtöbb energiával.