Valér

Akármit látsz, sohse kérdezz!

2008.06.30. 00:00

Programkereső

Jó okkal párosította a milánói Scala vezetése Bartók Béla egyetlen operáját, a Kékszakállú herceg várát Luigi Dallapiccola legsikeresebb színpadi művével, a Fogoly című egyfelvonásossal.

Közös plakátra került tehát az Il prigioniero és az Il castello del duca Barbablú, és ezzel nem is csak a német dodekafóniát némi italianitàval magához szelídítő, 20. század közepi, olasz avantgárd fog kezet a magáról minden németes romantikát lerázó, század eleji, kelet-közép-európai modernizmussal. A párosítás ennél mélyebb meggondolásokat takar. Hisz mindkét opera két nagy hit, két nagy remény elvesztésének a misztériumjátéka: a Dallapiccoláé a szabadságba, az emberségbe vetett hit megsemmisülését siratja el, a Bartóké az önzetlen, feltétlen szereteten alapuló emberi párkapcsolatok reménytelenségét gyászolja. Mint ahogy mindkét szenvedéstörténet is zenei szimmetriák kálváriaútján vezet keresztül: Dallapiccolánál a szabadulás reményének átváltozása a legnagyobb, végső kínná a tizenkét hangú sor, a reihe rák-, tükör- és ráktükörfordításai által megy végbe; Bartóknál Kékszakállú várának ajtói tonálisan ívelt boltozatban nyílnak ki sorra, hogy a férfi múltjának sötét titkaira hangnem- és hangszínbeli súrlódások vessenek újból és újból disszonáns fényt.

Meglepő, hogy a két opera párhuzamaiból a Scala bemutatójának szcenikája nem vonta le a következtetést; hogy tehát a "Hol a színpad: kint-é vagy bent?" Balázs Béla-i kérdésére az est meg sem kísérelt egyetemes választ adni. Más volt a díszlettervezője az Il prigionierónak (Ferdinand Wögerbauer), és más a Barbablúnak (Gianni Dessì); így azután nem csoda, ha a Fogoly "külső" börtöne nem vált a Kékszakállú "belső", lelki tömlöcévé. De mintha a két darab közös rendezője, a világhírű Peter Stein sem törekedett volna egyébre, mint a művek alapfokú megértésére és megértetésére: az önálló, megemelt reflexió ezúttal elmaradt. Az Il prigioniero előjátékában a Fogoly anyja álmát beszéli el: megjelent neki a Halál képében II. Fülöp király… És lám, egy vásznon valóban a kegyetlen spanyol uralkodó portréja van kivetítve, és az tényleg világító szemű koponyává változik… Ám a Kékszakállú herceg várának ajtói is pont úgy nyílnak fel és belőlük éppen olyan színű fény árad, mint ahogyan az a kottában áll. Ehhez képest érthetetlen, hogy az ötödik ajtó feltárulásakor (amikor a Herceg megmutatja Juditnak a birodalmát) miért bomlik meg az addig absztrakt háttér, s miért jelenik meg előttünk egy hatalmas tenyér, rajta "selyemrétekkel" és "bársonyerdőkkel", akárha villanyvasút-terepasztalt látnánk…

Úgy tűnik, a fiatal brit "karmestercsoda", Daniel Harding vezénylésének célja sem lehetett sokkal több, mint a művek megértése és megértetése – igaz, ez a Scala zenekarát hallgatva önmagában is élmény. Ugyanakkor a szereplők– főként a fiatalabb énekes generációk képviseletében – mindenképp figyelmet érdemelnek. Az Il prigionieróban az Anyát – László Magda egykori legendás szólamát – Paoletta Marrocu énekelte kiemelkedő drámaisággal, a Fogoly basszbariton címszerepét pedig Vito Priante alakította mind hangi, mind testi valójában impozáns módon. Kár, hogy a Börtönőr és a Főinkvizítor kettős szerepét a tenor Kim Begley – ha csak enyhén is, de – elhamiskodta. Ez jószerével megbocsáthatatlan, hisz épp a magát börtönőrnek álcázó főinkvizítor édes-ájtatos "Fratello!"-fölkiáltásai teszik a mindenkori diktatúrák módszereit – Dallapiccola (és irodalmi forrásai) értelmezésében – oly ördögivé…

7588f157-1614-4ae1-8a18-9bc5395c3e8a

Osztatlan lelkesedés fogadta viszont a Kékszakállú herceg vára két főszereplőjét. Pedig a Scala közönsége ezen a téren is el lett kényeztetve; legutóbb a ’90-es évek közepén Polgár László és Marton Éva tolmácsolták Milánóban a Bartók-remekmű üzenetét. Ezúttal a fiatal orosz mezzoszoprán, Jelena Zsidkova alakította Juditot: világos fényű hangon és több mint ígéretesen, noha magyar kiejtésén lesz mit javítania még. Hogy Judit ebben az előadásban meglehetősen egysíkúan hisztérikus, az nem Zsidkova bűne, hanem a rendezésé; úgy tűnik, az idősödő Peter Stein ezzel "állt bosszút" a női nemen; meg azzal, hogy Kékszakállút a saját képére formálva, öregembernek játszatta el. Annál is fölöslegesebb ötlet ez, mint hogy a címszerepet az ifjú Bretz Gábor énekelte – különösen szólamának felső tartományaiban – gyönyörködtetően szép, baritonális színezetű hangon. Bretznek – a két évvel ezelőtti athéni Callas-verseny győztesének – a tavalyi Miskolci Operafesztiválon már alkalma volt testre szabott előadásban alakítania Kékszakállút. Szerepformálása iránt e Scala-beli áttöréssel most nyilván megugrik a nemzetközi érdeklődés. Reméljük, a várható sikersorozatot értékes rendezői ötletek is gazdagítják majd, nem csak hírükből élő, nagynevű rendezők…