Árpád

Szépség, szeplőkkel

2008.09.18. 00:00

Programkereső

Idén – elvégre Puccini-emlékév volna – az olasz komponista operái egymást követik a Művészetek Palotájában. Még hátra az igencsak keményfának számító, nehezen hasogatható Nyugat lánya, de nemcsak sajátos hendikepje miatt írom: a keddi Turandotot nehéz lesz meghaladnia.

Kovalik Balázs másodszor fog a kínai mesébe, és még jó tízéves, Szegeden színre vitt első olvasata is sikerrel fut az Andrássy úton. Az ember leginkább önmaga elől nem tud kitérni, és időnként dafke másként véghez vitt megoldások leplezik le a magánkarambolt, ám ettől félnünk a teremtő képzeletű fiatal művész esetében felesleges aggodalom volna. Mégis vannak a „múlt évezredivel” rokon elemek jelen félszcenírozásában: ezúttal is fontos számára a császári udvar kitalált rítusa, a nép hangsúlyos, mindig váratlant hozó mozgatása, és a pompa, amely még stilizáltabb kell legyen a steril hangversenytermi környezet miatt. (Jut eszembe: a taccsra tett, öreg Erkel Színházat - ahol anno annyi sikert ért meg a korábbi rendezés -, most a csillogó-villogó művészeti palotában a portálból kiszerelt szövegfeliratozó masina képviselte…)

Ahogy a néző Kovalik színpadára tekint, azonnal izgalom lesz úrrá rajta. Pedig néhány szalagcsomón és egy keresztbe épített lépcsőn, pár irodai tárgyalóba való széken túl semmi más nem látszik, sőt: később sem jelenik meg. Azonban rafinált világítással és a szalagok sátorszerű mozgatásával mégis eléri a pagodahatást, s ehhez absztrahálás-bajnokoknak sem kell lennünk. Ezt teszi, ha valaki tehetséges. Jelmezben már nem mindent értek, bár tetszetős a tabló. Ha a szólisták és az énekkar is a koncertöltözék finom bolondításával van jelen – szellemes, hogy a kórus napszemüveget használ a fényességes császári család jelenlétében –, akkor a teljes testfestésű statiszták (pl. arannyal bevont meztelen lány) és a valódi szamurájkardok mintha már túl volnának a részbeni szcenírozáson. Ezzel persze semmi baj, sőt, de a szólisták ugyanúgy megérdemeltek volna legalább ennyi figurális segítséget: így viszont például Liú dekoratív bukjel-szoknyában tipeg hátra, ahol majd a harcos ábrázatúra kent Pu-Tin Pao és a miniszter megkínozza. Ugye, világos: ha már hóhér és spanyolcsizma a lépcső mögött, akkor reálisabb jelmez kellene az áldozatnak is. Ha viszont rendben van a brill és a dívadekoltázs, akkor minek kimenni, akár lehajtott fejjel álldogálva „koncertszerű” kínzatás is átvészelhető.

Egy szeplő ez is, de jelentőségében nem mérhető a rendező új tabudöntéséhez. Korábbi fogalmazásában Kovalik megszabadította színlapi vakságától Timurt, most Liú halála lesz oly jelképes, mint amilyenre az imént meggyötrését javasoltam. Nyaki ütőeréhez illeszti Kalaf elhagyott kését, de afféle élő-halott marad: percekkel később az öreg tőle mint haldoklótól búcsúzik. Aztán a gyermekkar fehér csapata lépdel be hószín szalagokkal, és spirituális elmúlást varázsolnak köré: kivezetik, mint Paminát szokták a három ifjak.

Külön érdekesség, hogy a revelatív operaházi előadás sokkal inkább szól két egoista mindenen átgázoló szerelméről, mint a mostani. Akkor az önfeláldozásból öngyilkos Liú a színen marad, véres holttestét mintegy átlépi a nemesi pár, most ugyanaz a muzsika – hisz a partitúra közben nem változott –, ám Liút mintha elíziumi vidékre vinnék, Turandot és Kalaf pedig zavartalanul ülhet le a végső, alfanói duettre lelkizni.

Lukács Gyöngyit már jól ismerjük a címszerepben. Most is öröm hallani nemes drámai szopránját, s a strapás „In questa reggia” ária alatt úgy szeretném, ha elhinné, ennek a roppant hangfolyamnak a kétharmada is elég, felesleges forszíroznia. (Sőt, a kézmozdulatok is feleslegesek, amelyeket csúcshangoknál használ: az arc elé rántott kezek még akusztikailag is bezavarhatnak, arról nem is szólva, hogy ha láthatóan komoly munka árán is, de biztonságosnak szól legfelső, legextrémebb regisztere is.) Lukács igen erőteljesen adja a hideg és eltökélt hercegnőt, vele szemben nincs apelláta – ám ha bajba kerül, képes más színnel is szólni előbb apjához, aztán Kalafhoz is. Szövegmondását ezúttal keveselltem, de ahogy visszhangozza Liú válaszát („– Mi ad neked ekkora erőt? – A szerelem!”), az a finom megoldásokra továbbra is, ugyanúgy képes énekesnőt mutatja.

Sosem énekelt még egy produkcióban Lukács Gyöngyivel a debütáns rabszolgalány, Rost Andrea. Nehéz volna büszkeség nélkül tekinteni rájuk, akik világszínvonalon oldják meg szerepeiket, ezúttal azonos időben és színpadon. Rost Liúja annak ellenére kiforrottnak tűnik, hogy először lép fel a teljes szerepben. Hisz a szólam alig több a két szépséges áriánál, csakhogy a művészetet nem dekázzák: rugalmas, artikulációban pedáns, és nincs jobb jelzőm rá, nőies az alakítás. Talán tényleg aknamezőként tekint a repertoárra, ezért túl óvatos, de Rost Andrea szopránja most is hamvasnak cseng, húsz év használat után is érik, nem pedig múlik.

Ami a két külföldi vendéget illeti, az első nagy csalódás. Ugyanis az előadás hőstenora Róka István volt, a Császárt nagyszabású baritonális hangon elővezető veterán művész, nem pedig Frank Porretta, akit Kalafként szerződtettek. Ugyan a tenor-passaggio felett, fisz’-től nyílik és fényesedik a voce, legfelül is gondtalan (ritkán látni, hogy a bizonyos „Vinceró”-t tettetett erőfeszítéssel vágja ki, annyira nem probléma a tartott magas h’), de mint minden spinto-szerep, ez is a középlágéban történik. És a tatár herceg, Mr. Porretta ott áll csillogó sisakban, de páncéling nélkül, hát persze, hogy felsebzi ellensége, a sűrű és színes zenekar. Kásás spiel-tenor középfekvésével nem jön, nem jöhet át, egyénisége pedig hangminőségével vetekszik: nem átütő. Pedig mennyivel esélyesebb volna ez a lófarkas, laza amerikai az énekes-színészetre, mint volt az operaházi széria felfedezettje, a sete-suta koreai Kalaf, Lee Yong-Won! Csakhogy e műfajban az adja a drámai hitelt, ami hallatszik.

Timurt az 1979-es születésű Dejan Vacskovra bízták. Eleve bizarr, hogy a nagyapa-korú királyt huszonéves basszista szólaltassa meg, de behunyt szemmel senki meg nem mondja a korát. Öblös-barnás, komoly szláv hang szól a bolgár fiatalemberből, biztos szép pályát fut be majd, ám mégiscsak abszurd lenne a nézőktől elvárni, hogy vakon üljenek (Timur ezúttal sem az). A Giovanni-beli kőszobor módjára lépdelő Vacskov kölyökképe és slank frakkos alakja ellenére hitelesebb választás, mint a fent taglalt Porretta. Csak az zavar, hogy a Mandarin alig-szólamát abszolváló Palerdi András személyében egy Vacskovnál markánsabb basszus is jelen van, aki a vendéget még indiszponáltan is lekörözné. (Tudom, nem olyan izgalmas mindent magyarokkal énekeltetni, viszont néha jobban szólna.)

A három miniszter igen ügyes. Kovalik telitalálata, hogy keleti masszázsszalonba helyezi a házacska, tavacska, erdőcske után vágyakozó jelenetet, mindhárman pazar természetességgel viselkednek az ízléssel megoldott, de koncertteremben végképp szokatlan szín alatt. Hangilag Kálmán Péter tűnik ki, nyersesége sokat finomodott az elmúlt évek alatt, ügyes bariton vált belőle. Kiss Péter tenorszínének és intonációjának időnkénti gondozatlansága, Megyesi Zoltán pedig a volumenprobléma miatt nem nyújtott száz százalékot. Kicsit még sokallottam tercettjükben a falzettozást, de e megjegyzés már a zenei irányítás felé visz.

cc535085-db13-463a-8b02-efc300c46be4

A magyar születésű, ám már diákévei alatt emigrált Stefan Soltész régóta közeli barátságot ápol Puccinivel. (Idehaza huszonöt éve rögzített Bohém-felvételét is raktározom.) Remélem, immár az Operaház zenekarával is, mert egy-két rezes pötty kivételével makulátlan teljesítményt nyújtott az együttes. Hogy ez a gyakran elomló mozdulatvilággal vezénylő Soltésznak köszönhető-e, nem tudom – Kovács János vagy Pál Tamás keze alatt hasonlóan bámulatos Turandot-előadások születtek. Az énekkar is régóta, magabiztosan tudja a darabot, külön örömöm, hogy a zsöllye két oldalán felsorakozva is potens hangok szóltak az én székem közelében, remélem, mindenkinek ez jutott.

Végül még egy szót a Turandot összművészeti varázsáról. Kertész Iván kísérőesszéjének, persze, most is igaza van, gyenge lábakon áll a hercegnő jéghidegsége: az ősanyján tett valamikori férfierőszak fontos, de nem feltétlen habitusalakító mozzanat. Ám tele a világ önzéssel, érthetetlen, a normálistól eltérő viselkedéssel, mi több: önző emberek is frigyre lépnek egymással – velük meg a bulvár van tele. („– Cseppenként nyeljük a halált! – Én akkor is Turandotot akarom!”) De használjuk az ő inerciarendszerüket, s máris érthetőbb még a cselekmény is, a maradék íróasztal melletti kétséget pedig Kovalik Balázs mély illuzionizmusa és művészi képsorozata oszlatta el. Amit meg ő sem tudna, arra ott van Puccini.

Szépség szeplőkkel – scriptori, bravúros arány.

(2008. szeptember 16. 19:00 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Puccini: Turandot - részben szcenírozott előadás; km.: Lukács Gyöngyi (Turandot), Dejan Vacskov (Timur), Frank Porretta (Kalaf), Rost Andrea (Liú), Kálmán Péter (Ping), Megyesi Zoltán (Pang) Kiss Péter (Pong), Palerdi András (Mandarin), a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara (karig.: Szabó Sipos Máté); vez.: Stefan Soltesz; rend.: Kovalik Balázs)