Árpád

Hát

2008.11.17. 00:00

Programkereső

Telihay Péter remekül elemez előadást. Ennek bizonyságaképp ott vannak a 2007-es POSzT szakmai beszélgetései. Műfajtól függetlenül műelemzéseit élvezet hallgatni. Rendezéseit nézni viszont gyakran megerőltető. OPERAVERSENY ÉS FESZTIVÁL A MEZZO TELEVÍZIÓVAL
5bbcb0f6-8668-4af4-a048-55d74641fc2a

Lehengerlően magyaráz a beharangozó kisfilmben arról, hogy az 1946-ban bemutatott Britten-opera, a Lukrécia meggyalázása (The Rape of Lucretia) mennyi allúziót tartalmaz a második világháború kataklizmájára vonatkozóan – és ezt fenntartások nélkül el is fogadjuk. Ujjonganánk, ha ez az előadásban is megjelenne, de a színpadon csak az időben-térben határtalan unalom a szervező elem. Unalomból bármit lehet csinálni: inni, ölni, szeretkezni, de ha ebből lesz produkció, mindenképpen célszerű, ha felszíni rétege alatt mélyebb gondolat van. Jelen esetben azonban az unalom alatt semmi, pláne szakrális nincs – minden előzetes bejelentés és szellemi izgalmat ígérő értelmező rendezői útmutatóval ellentétben.

Sietősen érkeznek a nézőtéren keresztül az idegenvezetőnek is nézhető szemlélődők (’observers’), a férfi (Ryszard Minkiewicz) és a női kórus (Yang Li – versenyszerepben), akik a prológusban felvázolják a római helyzetet, majd a nő a nők, a férfi a férfiak tetteit magyarázza. Telihay kimozdítja a történetet valós korából, nem transzponálja historizálva egy másik jelölt korba, hanem Britten keresztény szemszögből narráló karaktereit maiakká teszi, akik a Krisztus előtt 500 évvel zajlottakat Krisztus után 2008-ból értelmezik. És ezzel maradéktalanul egyet is érthetünk. A szemlélődés, a szó hétköznapi értelmében, azonban ritkán implikál cselekvést, pláne beavatkozást. Ezzel szemben teljesen érthetetlen logikával kellemesen csacsogva ismertetik az alapszituációt, majd hol maguk elé meredve ülnek, hol pedig mindketten lereagálnak (helyenként túlzott vehemenciával) egy-egy akciót. A női kórus (talán hogy jobban előtérbe, ezáltal „versenyebb” helyzetbe kerüljön) a szertelenebb, aki kicsit elkésik, hevesen keres a kottában, és egy nagyobb elemlámpa fényével világítja meg Lukréciát. A figyelem irányításának ez a gesztusa azonban említésre méltó fénytervezés híján egyrészt fölösleges, másrészt tautologikus, mert mindez akkor történik, amikor a címszereplő Britten remek dramaturgiai érzékkel megírt zenéjének köszönhetően egyébként is a színpad fókuszában van.

Lukrécia kiválasztásában komoly indok volt a színésznő hátának szépsége. Szintén a promóciós filmben beszélt arról Telihay Péter, milyen erősen élt benne a kép: Lukrécia ül, és csak a háta látszik. Ezért volt végzetszerű az, amikor a februári szegedi workshopon mélyen dekoltált hátú ruhában jelent meg Janja Vuletic. Nos, hogy a szlovén hölgy milyen hangi és háti adottságokkal bír, sajnos, nem tudhattuk meg, a verseny/fesztivál második előadásán ugyanis nem ő lépett színpadra, s erről mindössze a színház előcsarnokában kifüggesztett szereposztásra ragasztott írólap tájékoztatott. Az őt helyettesítő Alicja Wegorzewska-Whiskerdnél hátban, színészi képességekben azonban nem nehéz jobbnak lenni. Szépen ül zöldben és fehérben, szépen vagdalja a textilt sablonőrületében elmaszatolt sminkkel – naná, hogy vörös ruhában (jelmez: Zeke Edit)–, de ennél azért többre lenne szükség, pláne, hogy a hangja sem különösebben színes. Mintha dadája és szolgálója (Katarzyna Otczyk és Julia Iwaszkiewicz az ő sorsának vörös fonalát fonná, vagy talán az orsót vigyázzák.

 
6b838df7-e466-4c3b-8d2a-cd3a0286a2fb
 

A katonák derekasan keresik borban, aztán nőben a vigaszt. Érthető: állnak reménytelenül az esőben, unatkoznak a háborús csaták közepette, valamivel pedig el kell ütni az időt. Elő a marmonkannákat, hogy szép szimbolikusan iszogassanak belőle (a teteje rá van csavarva, egy csöpp nedű nem sok, annyi nem kerül ki belőle), és jöjjön a régről ismert versengés a feleségek hűségéről. A versenyszereplők a rendezésnek köszönhetően a végletekig szimplifikált alakok egy-egy áriával. Junius, a galád viszálykeltő szerepében Wiard Witholt. Szép magas fiatalember, kellemes az orgánuma, megjelenése csupa elfojtott hatalomvágy. A felbujtott erőszaktevőt, Tarquiniust a mokány Bartek Misiuda énekli szintén kellemes hangon, ám az ő jellemét a tomboló tesztoszteronok magyarázzák.

Próbálnánk kitalálni, hol járunk, de a zavaros színpadképek versenyén különdíjas szedett-vedett díszlet (Menczel Róbert tervezőasztaláról) nem segít. A színpadot hátul egy vastag, zöld szigetelőszalaggal négyzetekre bontott fekete nejlon zárja le. Kétoldalt épp a szabin nőket rabolják el Rubens festményén, elöl három fekete dobogó, oda zuhog a reménytelen háborús eső. Ha Lukréciánál járunk, akkor egy hatalmas, a színpadot teljes szélességében elfoglaló arany kanapé gördül be, amelynek formája a hármas metró Deák téri állomásának padjait idézi. A profán erőszak és a megváltástörténet, a barokk tükrén át mutatott ókor, illetve a jelen tárgyai (különösen az a neonszín tüskés zselélabda, amivel az alvó Lukréciát mossa dadája és szolgálója) nem épülnek egymásra olyan módon, mint a földfelszín rétegei, hanem megmaradnak kapcsolat nélküli, különálló, széttartó ötletelemekké. S hogy erre a végén piros hó esik (vö: Mítosz, geometria, álom – Sándor L. István interjúja Telihay Péterrel), már problémát sem okoz.

(2008. november 13. 19:00 - Szegedi Nemzeti Színház
Benjamin Britten: Lukrécia meggyalázása
Km.: Bartek Misiuda - Tarquinius, Wiard Witholt - Junius, Alicja Wegorzewska-Whiskerd - Lukrécia, Yang Li - női kórus, Ryszard Minkiewicz - férfi kórus, Adam Palka - Collatinus, Katarzyna Otczyk - Bianca, Julia Iwaszkiewicz - Lucia; a Szegedi Szimfonikus Zenekar, vez.: José Maria Florencio
d.: Menczel Róbert; j.: Zeke Edit; rend.: Telihay Péter)