Pandora, Gabriella

Manon troppo

2008.11.24. 00:00

Programkereső

Érdekes élmény a Manon Valló Péter rendezésében nem sokkal Kovalik Fideliója után. Nagy indulatokat biztosan nem fog kiváltani (ahogy nem váltott ki 2001-ben sem, mert voltaképpen ennek a régebbi munkának a felújítását láthattuk ezúttal), nincs benne semmiféle talány, aktualizálás. Hogyan is mondta Karinthy Szabolcska Mihályról? Nincsen benne semmi, de az legalább érthető.

Eddig a dolog rendben is volna. Ahogy korábban a Fidelióról írva megkíséreltem kifejteni: a hagyományos rendezéséknek igenis van létjogosultságuk, jól teszi az Operaház, ha ilyeneket is műsorán tart. Csakhogy akad azért néhány bökkenő. Ha már realisták vagyunk, akkor a részletek kidolgozását vegyük halálos komolyan. Akkor például felvetődik a kérdés, miért narancssárga az ég az első felvonásban és miért lila a másodikban. Jelképek volnának? A lila általában a csalfaság, meg a kihűlt szerelem szimbóluma szokott lenni (pl. Schönberg Szerencsés kéz című színpadi művében), a narancs meg valamiféle aktivitást sugall (esetleg kibontakozó szerelmet?). De ha minden egyéb maximálisan „naturális” igyekszik lenni, akkor ez a két rendezői ötlet a levegőben lóg: nem áll össze belőlük következetes rendszer (a harmadik felvonásban rendes szürkeség van, meg kéklő hajnal, a záróképben vörösen lemenő nap és sötétség). Aztán itt vannak az apró malőrök. A lámpaoltó bejön, és akkurátusan elolt egy gázlámpát a három közül – a másik kettő elalszik magától (nyilván a Gazprom zárja el a csapokat). S míg Le Havre kikötőjében szemmel láthatóan csak a gázvilágításnál tartanak, Amiens-ben villanyoszlopot láthatunk, dróttal, ki tudja miért. De még ezen is túltenném magam könnyedén (mulatságos apróságokról van csupán szó), ha a mellékszereplők színészi játékában nem tűnne fel minduntalan a végtelenül elavult operai negéd. A fiatal lányok az első felvonásban légiesen tipegnek, a kézmozdulatok a Hattyúk tavában is avíttnak számítanának. Újból és újból félkörben odasereglik a tömeg (vagy egy része) valamely énekes köré és bociszemekkel hallgatja őt. Ötven (vagy még több) évvel ezelőtti színpadi mozgás-stílus, amely a maga idejében sem volt éppenséggel szívderítő... Szíve joga, ha valakinek Kovalik nem tetszik – de ez biztosan nem alternatíva a 21. században.

 
07137a40-7377-4e58-869a-f4ab603ce208
 

Hagyományos, egyszerű rendezéseknek akkor van értelmük, ha az énekes sztárok annyira kiválóak, hogy bűn volna teljesítményükről elvonni a néző-hallgató figyelmét. A mostani Manon e tekintetben kissé felemás. Kiss B. Attila például meggyőzően játszik és magabiztosan énekel. A közelmúltban néha aggódtam érte, úgy tűnt, hangja sérülékenyebbé vált, vesztett fényéből. Most őszinte elismeréssel emelem kalapomat: a régi formáját idézte, érces és zengő tenorja a végére sem fáradt el (bár olykor azért éreztem némi erőfeszítést, érdekes módon nem feltétlenül a nyaktörő magasságoknál, inkább az f körül). Lukács Gyöngyi, tudjuk, elsőrangú tehetség, óriási hang, remek technikával, nagy előadói készséggel. De nem igazi Manon. Mélyen átéli ugyan a szerepet és rengeteg eszköze van hozzá – alkatilag azonban ő mégis inkább Katyerina Izmajlova. A Sosztakovics-operában olyan frenetikus teljesítményt nyújtott, hogy soha nem feledem. Manon azonban nem Katyerina-vérbőségű asszony, hanem törékeny szépség (18 éves lányként mutatkozik be!). Puccini persze alaposan feladta a leckét, amikor hihetelenül szenvedélyes dallamokat írt a szerephez – ezeket Lukács Gyöngyi kétségkívül csodálatosan formálja meg. Amivel számomra adós marad, az a Manonban rejlő Mimi légiessége, majd azt mondanám: naivitása (főleg az első felvonásban és a második elején).

A kisebb szerepekben tisztességes, de semmiképp sem magával ragadó alakításokat tapasztalhatott a premier közönsége. Tóth János kicsit matt hangját mindig szívesen elfogadom, amikor elképesztő színészi (sőt: akrobatikus) képességeit tudja kamatoztatni. Geronte azonban nem ilyen szerep: nem sok játszanivaló akad benne. Marad a matt hang… És ráadásul Tóth igen délceg és fiatalos az ősz paróka ellenére (holott roskatag APEH-főellenőrt kellene megjelenítenie). Káldi Kiss Andrást sem sorolnám az Operaház elsőrangú hangfenoménjei közé – igaz, Lescaut leghosszabb áriáját szépen, meggyőzően énekelte. A többieket hadd ne soroljam fel: elég legyen annyi, hogy hozták, ami az ország első dalszínházában elvárható. Ugyanezt mondhatom a zenekarról is. Nem kápráztatott el, de soha nem bosszantott feltűnő hibákkal, összjátékbeli pontatlanságokkal. Győriványi Ráth György rutinos karmesterként jól irányított és elég érzékenyen követte az énekeseket, bár a hangerőt sokszor túlméretezte.

 
8f0643ea-41dd-4bb8-ab8b-8eccbe8a3e9e
 

Amit nehezen (illetve fogalmazzak egyértelműen: nem) bocsátok meg, az a híres Intermezzo áthelyezése. Ezúttal nem a harmadik felvonás bevezetőjeként hangzott el, hanem a szünet nélkül játszott harmadik és negyedik felvonás összekötő zenéjeként, hallatlanul ügyetlen, tétova kezdéssel (félsötétben ülhettünk talán percekig, mire rákezdtek a zenészek). Az indokot megértem: a negyedik felvonás rövid, nem szerencsés előtte a büfébe engedni a publikumot, viszont idő kell a színpad átrendezésére. Ez a megoldás azonban rossz: ellentmond Puccini akaratának, a dráma ívének, nem beszélve arról, hogy a csodálatos (és eleinte halk) dallamok alatt a nézőtér hallhatja, hogy a függöny mögött vidám kopácsolásssal építik a szocializmust (pardon: azt az Antarktiszra emlékeztető tájat, ami majd az amerikai sivatagot hívatott megjeleníteni).

Összegezve az elmondottakat: a Manon előadása 2008 novemberében jó, elég jó, ma non troppo…

(2008. november 22. 19:00 - Magyar Állami Operaház
Giacomo Puccini: Manon Lescaut
Km.: Lukács Gyöngyi - Manon, Káldi Kiss András - Lescaut, Kiss B. Attila - Des Grieux, Tóth József - Géronte de Ravoir, Mukk József - Edmund, Martin János - Fogadós, Simon Krisztina - Egy zenész, Laczó András - Táncmester, Gurbán János - Egy tiszt, Gerdesits Ferenc - Lámpagyújtogató, Clementis Tamás - Hajóskapitány
vez.: Győriványi Ráth GYörgy; díszlet: Szlávik István; jelmez: Szakács Györgyi; rendező: Valló Péter)