Etelka, Aletta

Egy bolond nap, ami megrengette a világot

2009.03.05. 00:00

Programkereső

A vígjátékok és a mesék többsége happy enddel zárul. A jó elnyeri jutalmát, a gonosz megkapja a magáét. A rokonszenves fiatalok egymáséi lesznek. Ásó, kapa, nagyharang. Ki gondolna arra, hogy a mézeshetek elmúlnak? El tudjuk képzelni, hogy Hamupipőke utóbb hisztizve veszekszik az őt megcsaló párjával, és repülnek a tányérok? Vagy azt, hogy Csipkerózsika megunja a megpocakosodott Herceget, s kijelenti: inkább aludnék?

A hihetetlenül kalandos sorsú írónak, Pierre Augustin Caron Beaumarchais-nek éppen ez a képtelen ötlet jutott eszébe, amikor az 1775-ben először megbukott, majd kissé rövidített formájában óriási sikert aratott Sevillai borbélyának megírta a folytatását, a Figaro házasságát. A sevillai borbély története viszonylag egyszerű. Almaviva gróf, eleinte álcázva magát, mint Lindoro, beleszeret Rosinába, aki gyámapjánál, Bartolo doktornál nevelkedik. A doktor úr úgy hiszi, a kislányt majd később is "patronálhatja" a maga módján. Figaro, a tehetséges mindenes hathatós segítségével azonban sikerül túljárni az öreg eszén, s a kellő pillanatban Almaviva is leleplezi igazi mivoltát. A derék polgár nem tehet mást, meg kell hajolnia az "úr" akarata előtt. Különösebb forradalmi töltése nincs a történetnek, olyannyira nincs, hogy akadt előadás, amelyen XV. Lajos felesége, Marie Antoinette játszotta kényúrnői mulatságból Rosina szerepét.

Az 1781-ben elkészített, de csak hosszas huzavona után, három évvel később bemutatott "második rész" viszont gyilkos szatírává vált. A mézeshetek elmúltak, a változatosságot kedvelő Almavivának pedig ezúttal éppen szolgája, Figaro menyasszonyára, Susannára fáj a foga. Az első éjszaka feudális jogáról ugyan lemondott, de úgy hiszi, némi ígérgetéssel így is célt érhet. Figaro, akit Susanna figyelmeztet a veszélyre, fellázad a kényúr ellen. Valaha Almavivát segítette ügyességével, ravaszságával – most azonban kész a gróf ellen is megvívni a csatát. Csakhogy ott van Bartolo doktor, aki bosszúra szomjazik, Basilio, az intrikus énekmester (ő is szerepelt a Sevillai borbélyban), Marzellina, az idős kisasszony, aki éppen Figarót szemelte ki magának és egy meggondolatlan adósság miatt zsarolhatja, no, meg Cherubino, a pubertáson éppen átjutott apród, aki a világ összes kicsit is szemrevaló nőjével kikezdene. Hallatlan kalamajka kezdődik tehát, amelynek közepén úgy tűnik, Figaro veszít. Almaviva, mint Sevilla környékének legfőbb bírája, ítél: Figaro köteles feleségül venni Marzellinát. Susanna összegyűjtötte a váltságdíjat, de kissé későn érkezik. Azt látja, Marzellina és Figaro nagy szeretettel ölelkeznek, csattanós pofont mér hát vőlegényére, mert még nem ismeri a pár pillanattal korábban kiderült igazságot: Figaro valójában Raffaello, azaz Marzellina és Bartolo doktor vadházasságának gyümölcse, akit csecsemőkorában elraboltak.

fde10aed-6919-4d33-897f-5f476af7dc57

Roppant kellemetlen a fordulat Almaviva számára, de ő nem adja fel könnyen. Rosina és Susanna cselt eszelnek ki, ám sajnos ebbe nem avatják be Figarót, s következhet a vígoperák elmaradhatatlan ruhacseréje. Almavivát Susanna levélkéje esti találkára hívja, a gróf valójában azonban a félhomályban a Susanna ruhájában mutatkozó feleségének csaphatja a szelet. Végül persze bekövetkezik a happy end, Almaviva térden állva bocsánatért könyöröghet, s Figaro végre oltár elé vezetheti mátkáját. A folytatás… Nos, Beuamarchais nem írta meg Figaróék házasságának további történetét. Szabadon elképzelhetjük a terebélyesedő feleséget és kopaszodó férjét. Megírta viszont Rosináét az Új Tartuffe, avagy a bűnös anya címmel arról, hogy a feddhetetlen leány gyermeket vár – Cherubinótól. Kár, hogy ennek a darabnak a hírét Mozart már nem érhette meg.

Ugyanaz az esztendő, 1781, amelyben Beaumarchais pontot tett a Figaro végére, hozott döntő fordulatot Mozart életében, aki látványos külsőségek közepette szakított a salzburgi hercegérseki szolgálattal (állítólag Arco gróf, Colloredo érsek megbízottja a szó leghétköznapibb értelmében kirúgta az ajtón). Ettől kezdve rendszeres fizetés nélkül, "vállalkozóként" élt. 1782-ben német Singspielt alkotott (Szöktetés a szerájból), mert II. József pártolta ezt a műfajt. A következő években viszont nem akadt jó libretto számára, elsősorban tehát zongoraversenyeket komponált. Ám eljutott hozzá a Beaumarchais-darab hallatlan párizsi sikerének híre.

Máig vitatkoznak rajta, érett fővel Mozart mennyire volt politikailag tájékozott, "haladó szellem". Tény, hogy belépett a szabadkőműves páholyba, ahol a tagok akkori mércével mérve meglehetősen liberális nézeteket vallottak. De Haydn is belépett, miközben nyugodtan tovább szolgálta Esterházy Miklóst, és semmi jelét sem adta forradalmi gondolatoknak. Ilyesfajta hevületről Mozart esetében is erős túlzás volna beszélni. Inkább azt mondhatjuk, ügyesen követte a divatot, és hallatlanul időszerűnek érezte a Beaumarchais-darabot. Nyilván az is hozzájárult a szövegválasztáshoz, hogy 1783-ban Bécsben bemutatták a Sevillai borbélyt Giovanni Paisiello zenéjével, s ez az opera hallatlanul népszerű lett. Szerencsére megismerkedett egy, a Beaumarchais-éhoz hasonlóan kalandos sorsú, tehetséges költővel, Lorenzo da Pontével, aki a francia vígjátékból roppant ügyes operaszöveget írt. A történet magját, valamint a feudális kényúron felett aratott diadalt érintetlenül hagyta, viszont jó érzékkel tompította az eredeti darab politikai töltését.

II. József eleinte betiltotta a Beaumarchais-darab német fordításának prózai színházban való előadását, és csak annyit engedett, hogy a szöveg nyomtatásban megjelenhessék; várható volt hát, hogy a zenés változatot is elveti. Da Ponte azonban rábeszélte, hogy hallgasson meg legalább néhány részt, mielőtt dönt. Mozart maga zongorázott, a császár pedig engedett. 1786. május elsején láthatta először Mozart és Da Ponte Figaróját a bécsi Burgtheater közönsége. A fennmaradt dokumentumok alapján nehéz megállapítani, az új mű mekkora sikert aratott. Kilencszer adták sorozatban, ami nem túl nagy szám, de sem kudarcra, sem tomboló sikerre nem vall. Az egyik kritika némi malíciával állapította meg, célozva a prózai darab betiltására: "úgy látszik, amit nálunk nem szabad kimondani, azt eléneklik".

(2009. március 7. 15:30, 9. és 11. 19:00 - Művészetek Palotája -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Mozart: Figaro házassága - km.: Markus Werba (Almaviva gróf), Dominique Labelle (A grófné), Váradi Zita (Susanna), Marco Vinco (Figaro), Katharina Kammerloher (Cherubino), Robert Lloyd (Bartolo), Budapesti Stúdió Kórus (karig.: Strausz Kálmán), Budapesti Fesztiválzenekar, vez.: Fischer Iván)