Luca, Ottilia

Mindjárt Vénusz

2009.03.16. 00:00

Programkereső

Egy énekest sem ismerek ily régről. Véletlenül hallhattam legelső énekóráit Veszprémben, még fülembe cseng Farkas Ferenc Jancsi bohócos dala akkori, tényleg kristályosan csengő szopránján.

Boross Csilla Vénuszként

A másik eddig volt végpont számomra 2007 júniusa, az Erkel Színház bezárásának keserű pillanata: az öntevékeny gálán egymásba botlunk a színpad sarkánál: épp lemaradtam élete első Csarnokáriájáról. Miről?! Bizony, Boross Csilla már két éve szerepkört váltott, s bizony, pár nap múlva a Tannhäuserben lép az operaházi díszletek közé. És még csak nem is Erzsébetként...

... de először egy részlet egy 2005-ös interjúból (UFI, 2005. március):

- Megszáradt a tinta a zongoraoklevélen?

- Sokan piszkáltak, miért nem folytatom az éneklést. Csak neked merem elmondani, hogy voltak más természetű kétségeim is. Zongoristának lenni komplex dolog. Erre temperált agy kell, valóban sokirányú, koordinált figyelem, és még az emóciókat is kordában kell tartani. Az éneklés olyan egyszerűnek tűnt, olyan jól esett, hogy már-már bűnnek éreztem: rendjén van ez?

- Mire ez a kérdezz-felelek nyomdába kerül, Te már Melindaként debütálsz az Operaház Erkel Színházában, Molnár András Bánkja mellett. Még mindig bűnösen könnyű?

- Jaj, dehogy is. Mára világos, hogy a színpadi létnek is megvan a maga – igaz, más technikájú és természetű – komplexitása. De nehéznek mégse mondanám: Melinda szerepének része az őrület és a halál, de Erkel operájában annyira következik egyik a másikból, hogy most, az előadás előtt úgy érzem, nem okozhat még ez a két szélsőséges szituáció sem gondot.

- Művészi zongoratudással felvértezve analitikusabban tanulsz?

- Gyerekkorom óta harmonikus hallásom van, tehát függőlegesen gondolkodom, nem az énekeseknél leggyakoribb linearitásban. Akkordokat hallok, színeket, így is tanulom a szerepeimet. Néha még az énekelt szavaknál is többet segít a zeneszerzői szándék.

- A fellépés előtt hogyan lazít egy ennyire tudatos művész? Monográfiákkal?

- Valóban, kell ahhoz önismeret, hogy ösztönt, a veled született tehetséget is urald. Ebben rejlik a profizmus, meg abban, hogyha beteg vagy, akkor is képes vagy megütni a szintet. És rendbe kell hozni a lelket is. Én újabban előadás előtt különöset művelek: a felspannolt állapotot takarításra használom…

- Aki e sorokat olvassa, még március 20-án este láthat Téged ugyanitt, ugyanebben a jelmezben, Melindaként. De vajon azt szereti-e a hangod, amit a habitusod is?

- Ma még a lírai koloratúr szerepkör áll jól nekem, de tudom, hogy elkövetkezik majd a drámai koloratúr időszak is, akkor ér össze igazán a hangkarakterem a bensőmmel. A csúcs volna, ha Toscát énekelhetnék, de természetesen azzal még egy darabig várni kell.

- Rendben, az UFI intéz Neked egy Puccini-kitűzést. Nehéz lenne ellenállnod?

- Nehéz, és most ne kísértsetek. Jelenleg annak kell örülnöm, hogy friss a hangom, s hogy megtaláltam a hivatásomat. Melinda szerepe pedig engem.

 

Boross Csilla Vénuszként
 

- Négy éve már ennek az interjúnak. Hitted volna, hogy a fachváltás nagyobb ívű lesz, és hamarabb bekövetkezik?

- Hamarabb? Nem hiszem, ennek így kellett lennie. Nem éreztem magam jól abban a szerepkörben, sosem voltam cuki, könnyed, finom kis bogár, édes delnő. Mindig drámai alkat voltam, csupán a technikai hibák tömkelege miatt magasabb gégeállással, vékonyabb hangon, talán élesen is énekeltem. Természetes, hogy az ember sikertelen marad, hiszen magából is csak az elégedetlenség szagát ontja.

- Nem vagy magadhoz túl szigorú? De hogy is lesz Melindából Lady Macbeth?

- Könnyen. Melinda sem koloratúr szerep, talán még az őrülés is közös bennük, bár az indíttatás egészen más.

- Azt hittem, a kevésbé drasztikusak szélekből vezeted le. Hogy eleve drámaibb, „tiszapartibb” volt a Melindád, és esetleg „sotto voce” őrlődő Ladyt képzel el a brnói karmestered.

- Nem erről volt szó. De visszatérve: régen az operaénekesnek nem ennyire szűk mezsgyén kellett lavíroznia, igen tág repertoárral rendelkezett. Meg is kellett mutatni évi 40-50 előadásban, nem úgy, mint ma, amikor örül, ha negyedannyit színpadra léphet. Jelen körülmények között sem fejlődni, sem igazi kapcsolatot nem lehet kiépíteni a közönséggel. Itthon.

- De most én is hadd térjek vissza, számomra a legizgalmasabb fiziológiásan „követni”, mit tud a két darab, másfél centis szalagocska… 2006 nyarán még bombabiztos Carmina burana-szólót énekeltél, problémátlan D’’’-vel a tetőn – ma mik a repertoár szélső bástyái?

- Jelenleg a pólus egyik oldala Vénusz, Tosca vagy Lady Macbeth, míg a másik oldala Violetta, közben pedig egy kis Tatjana, Donna Anna, Aida stb. Úgy érzem még Lucia is beleférne.

- Lucia is? Persze, van példa hasonlóra, Gwyneth Jones – hogy ne másszunk bele hazai művészek lelkébe – gyakorlatilag egyszerre volt Desdemona és Turandot, vagy Montserrat Caballé, aki négy év különbséggel énekelte Mehta lemezén Liút, Carrerassal pedig a címszerepet, magas színvonalon.

- Igen, hasonló eset, hisz nekem meg az a nagy vágyam, hogy Elisabethet és Venust egy előadáson belül éljem, játszhassam, különösen a lelki megoldások miatt: a nő két arcát, lelkének két ellentétes oldalát megformálni.

- Ezt pedig Marton Éva követte el színpadon, Birgit Nilsson pedig lemezen először… De már maradjunk Nálad. Imént sorolt, külföldön abszolvált szerepeid oly sokfélék, hogy az ember azt hinné: talán Brnóban még dívik a társulati éneklés, ahol az a kunszt, hogy húsz szólista húsz opuszt képes elénekelni.

- Erről beszéltem az előbb, a régi társulati modellről. Úgy érzem, a Jóisten különleges kis szigetre vetett, ahol nagyon jó társulat működik (remélem, még sokáig), s ahol a kollégák előadás után gratulálnak egymásnak, megköszönik az együttjátszás örömét, ahol még lehet egymásra számítani. Ahol az adott szónak súlya van.

- Itthon nem így lenne? De mondd, milyen Brno? Prága Szegedje operaszempontból, a második cseh operaház?

- Nem, inkább az első morvaországi! Méretre a budapesti Operaház, alakra viszont az Erkelre hasonlít. Fiatalokból áll a társulat, sokat énekelünk, nagyon gyorsan, néha egy-két hét alatt kell szerepet tanulni. És van mód vendégjátékra: megemlegetem az első prágai Donna Annámat (csak videónézést kaptam, színpadi próbára nem volt mód!), de a japán utat is.

- Európai fizetés?

- Az nincs, Brno nem pénzkérdés számomra. Előadási gázsi sincs, csak havi fizetés, társulati tag vagyok. Úgyhogy néha nagyon nehéz, de énekelni lehet, sőt kell is. Főszerepek várnak, és minden más módon megbecsülnek. A pályám mostani szakaszában ezek a legfontosabbak.

- Jöjjünk haza. Tavaly Sztravinszkij-darabban láttalak, egyfelvonásos nem túl nagy, de hangigényes szólamában. Most is azért kell a Vénusz, ami nem a legvonzóbb partik egyike – két nehéz jelenet egymástól háromórányi járásra –, hogy azért Budapesten is megmutasd, hol tart a metamorfózisod?

- Hogy miért kell, vagyis miért is én éneklem,talán abba ne menjünk bele – tudod, a ló és a szamár esete, legalábbis így sikerült nekem előadni a felkérést annak idején (vagyis Komlósi Ildikó helyett, ami egyébként, azt hiszem, nem is olyan rossz dolog, talán még megtisztelő is), a kérdés inkább az, hogy a koloratúr szerepek után milyen nehéz megoldanom Vénuszt. Nos, mivel repertoárdarabom, egyáltalán nem esik nehezemre, sőt, nagy öröm. Fönt is, lent is muszáj szólnia: ez az, ami nekem kell!

- Pár éve az e szereppel Bayreuthban is sikeres Németh Judith állt be Vénuszként, lám, ezek szerint a par excellenence mezzo Komlósit is szerződtették volna rá: nem zavar, hogy az operai konvenció általában más hanghabitusban, nőtípusban gondolkodik?

- Mit jelent, hogy más „hanghabitus, nőtípus”, és ki gondolkodik így? Az utóbbi 3 évem arról szólt, hogy igen kemény munkával Imre Gabriella énekmesteremmel komoly hangi, pontosabban technikai átalakuláson mehessek át, így a hang karaktere, volumene, ha tetszik habitusa teljesen megváltozott. Így e transzformációval együtt a nőtípus besorolása is megváltozhatott. A konvenció egyébként is addig él, amíg valami erősebb ki nem oltja azt. Németh Judit pedig épp a főiskolán volt mesterem, nagyon szeretem mint embert és mint művészt, örülök, hogy a nyomdokaiba léptem – és azt is bizton tudom, hogy ő is örül ennek.

- Beszéljünk az előadásról! Korrekt, de eléggé poros, szürkült már az Andrássy úti Tannhäuser-produkció, látványos balettje ellenére az. Szinetár Miklós vagy a játékmester akart-e Veled, az új beállóval kifejezetten új színt hozzákeverni?

- Mindketten az eredetit, a színes, erotikus, istennőien vonzó, a lágy, de szenvedélyes szeretőt, a kiszámíthatatlan, agresszívan veszíteni nem tudó és talán éppen ezért hús-vér nőt akarják láttatni.

- Ó, micsoda himnusz Vénuszhoz…

- Úgy hangozna? Bándi János személyében különleges és szenvedélyes partnerrel lersz igazán különleges lesz a kettősünk.

- Filozofáljunk kicsit azzal a Boross Csillával, aki a pálya meredek íve közben is gondos családanya! Szinetár az érzéki és a reális világ határán imbolygó művészt látja a főhősben, ami nem okvetlenül értékítélet. Tényleg úgy éreznéd, hogy Erzsébettel szemben a Te Vénuszodnak bármiben igaza van?

- Ha az énekest kérdezed: egy istennőnek mindig igaza van a saját szemszögéből, bár azt hiszem ilyen kérdés nem is merül fel. Abszolút hús-vér nőként viselkedik. A férfi el akarja hagyni valami Máriáért, majd Erzsébetért, még szép, hogy kiadja az útját, meg is átkozza. Megátkozza, mert már nincs rajta hatalma – rendben, talán kicsinyes ez a tette. Ha pedig a saját életemben kérdezel: általában igazam van, vagy ha nem, be szoktam ismerni, különösen, ha orbitálisat tévedtem. De anyaként a megbízhatóság és a következetesség a legfontosabb, bár ez több száz vagy ezer kilométernyi távolságból néha nehéz.

- Miért van nekem olyan érzésem, hogy Te ezt a Vénuszt szőröstül-bőröstül, átkával együtt szereted? Mindegy. A partnereid nagyszerű művészek, de rutinos rókák is egyben. Számukra a Te budapesti szerepdebütálásod csak újabb strigula a Tannhäuser-címszó alatt, már ha jegyzik egyáltalán a saját statisztikájukat. Ennek előnye viszont, hogy figyelhetnek Rád…

- Tényleg csak idehaza debütálás, a szerepet már énekeltem Japánban és Brnóban is. Itthon mindig nehezebb, mert az embert másként figyeli a szakma. A partnerek csodálatosak, nagyszerű énekesek és színészek, körbevesznek a szeretetükkel, jól esik. Medveczky Ádámmal pedig olyan egyszerű minden, mintha könnyű lenne.

- Akkor nem is fáj a hazai mellőzöttség, már egyáltalán annak éled meg a ritka lehetőségeket? Emlegettük Komlósi Ildikót: múltkor ő nyilatkozta: úgy hozzá lehet szokni, hogy már nem is zavarja.

- Sokáig fájt, amíg itthon voltam és nem dolgoztam. De nagyon akartam énekelni, hát elindultam a világba. Amikor az embernek végre van feladata, ráadásul jókat kap jó helyeken, akkor nem hiányt, csak örömöt érez, hogy teheti a dolgát. Ha itthon ér ez az öröm, persze, annál jobb és megpróbálok még többet adni a közönségnek, kollégáknak.

- Túl egyszerű volna a válasz arra: elvesztegetett évek-e a zongorának áldozottak. De tűzbe hozna-e egy hangszeres felkérés, hisz Te „igazi” zongorista maradhattál odabelül.

- Tűzbe már nem hozna, de lehet, hogy elgondolkodnék rajta 5 másodpercig, aztán egy jót nevetnék. Minden darabom kíséretét tudom, de azért ez nem ugyanaz. Ráadásul már nem tudna vetekedni bennem egy operaszereppel. Az opera kiütéssel győzne!

- Technikás énekes vagy, bírálhatod a korábbi önmagad, de már akkor is az voltál. Megosztanád velünk – hisz a négy év előtti riportban úgyis Tosca volt a szerepálmod – milyen érzés, mi fut át rajtad, amikor mondjuk, az Imában beleállsz egy optimális B”-be, és töretlen pianissimo sikerül kilehelni az ária végét?

- Keserűség, mérhetetlen fájdalom, kérdés: miért? Miért én? Miért nekem? Hogyan tovább? Mert Mario miatt tovább kell játszani ezt a kegyetlen játékot Scarpiával. A pianóban lemondás és kérés van. Lemondok önmagamról, hogy Mario tovább élhessen.

- Tehát azt mondod, a tartalmi jegyeket futtatod magadban, nem a kottakép minuciózus zenei megvalósítását. És általában milyen szerepjáték-szólaméneklés arányt tartasz ideálisnak az operaszínpadon?

- Úgy gondolom, hogy az alap a tökéletes énektudás, a maximális technikai és zenei felkészültség, de mindez csak eszköz ahhoz, ami a lényeg, vagyis a teljes átlényegüléshez. Én úgy gondolom a szerepemet élnem kell, égve élnem. Minden porcikámban azzá válnom, csak így jut el a nézőkhöz, csak így járja át őket ugyanaz a forróság, ami engem. Engem azért, mert őrült módjára szeretek játszani és ez mint egy drog hajt nap mint nap, hogy dolgozzak, hogy gyakoroljak, hogy színpadon lehessek.

- A Te Vénuszodra mindebből mi lesz igaz?

- Végletes érzelmek, őrület, szerelem, bosszú.