Szilárda

Ami valóra vált

2009.03.20. 00:00

Programkereső

Láttuk hegedülni, énekelni, szteppelni. Játszott komolyat, jazzt, klezmert. Lépett fel zsebkendőnyi színpadon és többezer fős koncertteremben. Legutóbbi nagy koncertje a Thália Színházban volt, tavaly decemberben. Azóta elkészült egy újabb, intimebb produkció: Illényi Katica Szerelmesék című önálló estjét január óta tartja műsoron a Tivoli Színház. INTERJÚ

- Mióta dédelgetted magadban ezt a tervet?

- Úgy két éve. Szeretem, ha a koncertjeimen úgy érzi a közönség, mintha egy kellemes beszélgetésen (is) ülne. Jellemző rám a közvetlen hangulat, de egy harminctagú zenekarral a hátam mögött lehetetlenség, hogy minden nézőhöz egyformán eljusson ez a közvetlenség. Láttam néhány egyszemélyes darabot, nagyon megtetszett az intimitásuk. Egyre inkább éreztem a vágyat, hogy legyen egy ilyen estem. Megnéztem jópár műsort, jóllehet, egy idő után már azért néztem, mert érdekelt a műfaj. Arra jutottam, hogy ezeket az esteket azért szeretik az emberek, mert vagy az előadót kedvelik, vagy a témát.

- Nálad egyértelmű volt, hogy a szerelem lesz a téma?

- Abszolút. Gyermekkorom óta szeretem a régi magyar filmeket és dalokat. Mind erről szól! De ezeket a dalokat a koncertjeimbe sehogysem tudtam beilleszteni. Pedig harmóniavilágukban fölérnek egy kitűnő jazz-standarddel: ha egy jazz-zongorista kezébe kapná ezeket a kottákat, és Amerikában lejátszaná a dallamot, azt is lehetne gondolni, hogy Duke Ellington írta, olyanok a harmóniák.

- Kifejezetten örültem, hogy többségében olyan míves dalokat választottál, amelyek nem slágerek, nem fütyüli őket mindenki. Némelyik kimondottan ínyenceknek való. Hogyan válogattál?

- Mindent fölforgattam, hogy a lehető legtöbb dalt összegyűjtsem ebben a témában. És valahogy úgy jött ki, hogy a nagy részét én magam sem ismertem. A legfontosabb az volt, hogy vagy a szöveg, vagy a dallam indítson el bennem valamit. Figyelembe kellett vennem azt is, hogy hiába jó egy dal, ha nekem nem áll jól. Akkor inkább választok egy kevésbé tökéleteset, de az legyen az enyém. Ha nem érzem, hogy az enyém, akkor nem is érdemes vele foglalkozni. A kották beszerzése viszont agyrém volt, 50%-át sehol nem találtam. Mindenütt jártam, megkerestem az összes bárzongoristát, kottagyűjtőt... Végül volt, amit én írtam le, és volt, amit leírattam egy zeneszerzős fiúval.

- Azt tudod, hogy Mezei Mária dalai mennyire jól állnak neked?

- Tényleg? Örülök! Őt nagyon szeretem. Egészen különleges színész, előadóművész és ember volt. Még felvételről is átjön a kisugárzása. Emlékszem, a Száz füstkarika száll című dalát egy budaörsi parkolóban hallottam először, fellépésre menet. Végigsírtam. És soha nem hittem, hogy ezt valaha elő tudom adni. Az Önzetlenség című sanzontól pedig rettenetesen féltem. Ez színészi előadást igényel. És nem voltam benne biztos, hogy megvan-e nekem ez az oldalam. Rutinom legalábbis biztosan nincs benne. Volt, aki azt mondta, ezt ne csináljam, és mégis, ez egyik legjobban sikerült, legkedvesebb szám az egész este alatt. Alkatomnál fogva mindig csinosnak, kedvesnek, aranyosnak kell lennem, de ebben rázhatom a fejem, eljátszhatok egy őrjöngő spanyolt, és ráteszem a sapkát a fejemre, és nem baj, ha összekócolja a hajamat... Ezek jók. Én nagyon szeretek hülyéskedni! Igazából az volt a legnehezebb az egészben, hogy nem volt idő kipróbálni. Nem volt rendezőm, egy külső ember, aki segítséget adjon. Mikroportba énekelek, nem tudtam, mi legyen a kezemmel, mit csináljak a díszletben, van bútor, kellék, valahol be kell jönni, ki kell menni... Tudtam, hogy olyan dologba fogok, ami nem az enyém. De éreztem, hogy nagyon közel áll hozzám. És bíztam abban, hogy az elmúlt tizenöt évben már szereztem annyi rutint, hogy ezt megoldom. Így, néhány előadás után már biztonságban érzem magam, ezek a kételyek elmúltak, most már minden természetes. Havi kettőt megy, ami nem sok. De ez jó, mert engem is állandó készenlétben tart. Már most rengeteg minden változott ahhoz képest, ahogy megírtam. Ezért szeretem ezt a műfajt, szinte jobban, mint a nagy koncerteket, mert mindig születik valami újdonság.

- Az összekötő szövegeket te írtad. Mennyi a színház, és mennyi vagy te magad?

- Az előadandó számokat szituációba tettük. De az összekötő szöveg az teljes mértékben én vagyok, a saját véleményem, a saját érzéseim. És azért merem megosztani, mert úgy gondolom, hogy mások is hasonlóan éreznek. Vannak konkrét történetek, amik rólam szólnak, és van, amiről általánosságban beszélek. Az arányt nagyon nehéz volt megtalálni, hogy mennyire adjam ki magamat, szinte naponta írtam át a szövegkönyvet.

- Silló István a partnered, aki nem csak kísér, hanem egy picit ő is játszik, sőt, énekel is. Miért épp őt választottad?

- Fölhívtam, hogy szerinte ki legyen a zongorista. Megkérdezte, mikor van, és közölte, hogy a bemutató napján ráér... Páros lábbal ugráltam örömömben, hiszen 14 éves korunk óta ismerjük egymást, osztálytársak voltunk a konziban, évfolyamtársak az Akadémián... Nagyon jó haverok voltunk! Aztán az élet másfelé sodort minket, de időnként találkoztunk, a nagy koncertjeimnek például ő volt a karmestere. Zenei dolgokról szinte nem is kell beszélnünk: összenézünk, és úgy játszik, ahogy én gondolom. Darvas Feri a másik zongorista, ő egy egészen más jellegű muzsikus, minden dal más. És nem tudnék választani, olyan zseniálisak mindketten.

- Jól gondolom, hogy most egy régi, nagy vágyad teljesült?

- Furán hangzik, de nem is tudtam, hogy mennyire fogok örülni ennek. Akkor tudtam meg, amikor létrejött. Az ember azért csinál valamit, hogy ő maga is élvezze, az pedig külön öröm, hogy tapasztalatom szerint erre van igény és közönség. Nagy vágyam volt, hogy színházi környezetben lehessen műsorom. Ez a műfaj ma nem divatos, és borzasztó boldog vagyok, mert igazolva érzem magam, hogy erre igenis szükség van.