Szilárda

Vigyázat! Frissen mázolva!

2009.03.23. 00:00

Programkereső

„Mágikus kult-operettel” készült az Operettszínház az idei Tavaszi Fesztiválra. KERO® és csapata Kálmán Imre Bajadér című operettjének „zongora-drámává” fazonírozott változatát állították színpadra.

Radjami: Dolhai Attila

A rendezőnek és munkatársainak -– Kállai István dramaturgnak és a verseket újrafordító Müller Péter Sziáminak –- saját bevallásuk szerint nem kisebb cél lebegett a szemük előtt, mint az operett műfajának 21. századi szemléletmód szerinti megújítása. Ennek érdekében a jogtulajdonos Kálmán Yvonne engedélyével átszabták a darab szerkezetét, hogy erősödjön a szereplők egymáshoz való viszonya, s nagyobb hangsúlyt kapjon a darab táncos-komikus-szubrett vonala, valamint a párizsi színésznő és az indiai herceg szerelme valóságos, a 21. században is átélhető konfliktusokon keresztül bontakozzon ki.

Szerencsés helyzetben a recenzens, saját, modern operettjátszásról vallott, forradalmi nézeteit kérné számon a szóban forgó bemutató kapcsán, ennek azonban magam híján vagyok. Sőt, töredelmesen meg kell vallanom, maga a műfaj is igen távol áll tőlem, legalább is annak színpadon művelt változata – mivel a zene számomra alapvetően mindenek felett áll, így bármily negédes operettecske zenéje is sikerrel pályázhat alkalmi elsőségre adott pillanatban. A már térré és idővé formált operettdallamok azonban sosem tudták belopni magukat a szívembe, talán, mert a műfaj legtöbb alkotása látható formájában nem több, mint vegytiszta külsőség, olcsó hazugságok filléres gyűjteménye. Ettől még persze az új rendezés akár jó és magával ragadó is lehetne, ha a kreatív csapat szándékai valóban a műfaj megújítására irányulnának. Az előadást nézve az járt a fejemben, vajon az operát néhány éve zárványművészetnek minősítő, internetes körökben népszerű megmondóember a Nagymező utcában látottak alapján ezt a műfajt hová sorolná be.

Távolságtartásom legfőbb oka talán az, hogy mást vártam 21. századi igényeket kielégítő megújítás alatt: a műfaj eddigi kereteinek, eszköztárának, eredményeinek teljes értékű számbavételét, s radikális újragondolását, amelynek eredményeként új célkitűzések, új feladatok, s ehhez társuló új elméletek születnek. Az eredményt elnézve itt erről szó sem volt, a lovat egyszerűen eladásra nyergelték. Elképzelhetetlen bármilyen megújításról beszélni, ha a műfaj megőrzi szánalmas modorosságát, avítt, az operettjátékhoz tapadó ezer manírját, legyen az a színészi vagy a rendezői eszköztár kelléke. Ha az énekesek, színészek ős-öreg, Telepódiumon elkoptatott, kiszámíthatóan satnya poénokkal, látszatokra épülő játékmóddal, cigánykerékkel és egyéb akrobatatrükkökkel igyekeznek elkápráztatni, miközben a dramaturgiát és rendezést továbbra is a régmúlt századelő filléres romantikája határozza meg. Igaz, hogy az operett mindig is a bulvár része volt, s nyilván az is marad, ettől azonban még ráférne egy igazi, minden elemére kiterjedő, kiadós felújítás, szemben a mostani tisztasági festéssel. Ehhez azonban kellene legalább egy olyan elkötelezett ember, aki minden „Jaj cica” és „Bebújok a nagybőgőbe” ellenére képes az operettet élő, létező, és nem múzeumi darabként szemlélni – mert vitathatatlan hozzáértésük, szellemi kapacitásaik és tehetségük ellenére ez a mostani csapat a színpadon – ugyan divatos köntösbe csomagolva – mégis csak a múltat teremti újra.

Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy az új mű a maga nemében jól elkészített darab, amely az alkotók mesterségbeli tudásáról tesz tanúbizonyságot, s láthatóan a közönség is veszi a lapot. Minden szükséges és elégséges kellék a helyén van, bár a rendezést arányaiban kissé elcsúszott szerkezet jellemzi, amelynek következtében a második részt – amúgy indiai módra – delejesen végigunatkoztam. KEROŽ az átszabott történet segítségével a magán- és közéletben egyaránt jelen lévő hatalmi késztetések romboló és vágyteljesítő erejéről, a sóvárgás és a gondolat teremtő erejéről mesél, miközben a „színház a színházban” dramaturgiai fogása segítségével időről időre reflektál az őt körülvevő mindennapi valóságra. Az aktuálisan kongresszusi, de szerte az országban jóval kisebb méretekben is zajló „aki kapja, marjá”-ra, a művészeti életnek magának és tagjainak kényszerű önfeladására, anyagi és szellemi legatyásodására. Mindehhez társultak a szokott módon színpompás díszletek, a hagyományokhoz hű jelmezek, egy csillogó motor, egy szecessziós zongora, duplaszaltóra épülő, sokszor bántóan egyszerű színészi játék és maga a zene.

 

Oszvald Marika, Kerényi Miklós Máté, Szendy Szilvi és a tánckar
 

Mert a zenekar teljesítményére panasz nem lehet, a Makláry László vezette csapat igazán élvezetesen vezette elő a kálmáni dallamokat. Sőt, öröm volt látni a kórus kidolgozott és összehangolt, operaházi kollégáikon nem egyszer számon kért, igényes munkáját, s dicséret illeti a tánckart is.

Nem így a darab főszereplőit. Miklósa Erika ezen az estén komoly fejtörést okozott számomra. Korábban volt alkalmam meghallgatni őt eredeti szakmájában, operistaként, s csodálattal hallgattam az Éjkirálynő szerepében. Éppen ezért – eltekintve nyilvánvaló reklámértékétől – fogalmam sincs, mi keresnivalója volt a produkcióban. Zavaróan amatőr színészi játéka, valódi át- és megélés teljes hiányát mutató szerepformálása a tavalyi nyár óborzalmára, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad Rómeó és Júlia produkciójára emlékeztetett, ahol jobb sorsra érdemes fiatal operaénekesek vívtak emberfeletti küzdelmet a prózai színpadi jelenlét támasztotta elvárásokkal és a magyar nyelv hangsúlyozási szabályaival. Megengedve, hogy rossz napot fogott ki, mindenképpen megjegyzendő, hogy ezen az estén mutatott énekteljesítménye sem jogosította fel egyértelműen a szerepre. Belépőjét markírozásnak véltem, s bár a negyedik sorban ültem, az első részben gyakran minden erőmre szükségem volt, hogy halljam. Énekhangja amúgy is fáradtnak, fénytelennek tűnt, s volt pillanat, amikor az erőlködés szemmel látható testi jelei mutatkoztak rajta. A Radjamit alakító Dolhai Attila a zsáner egyértelmű sztárja, szerepformálása is ebben a szellemben fogant, s a közönség zöme – ha a recenzens nem is – nyilvánvalóan vevő az „úgy szeretlek, majd megeszlek” pillantásokra. Mentségére megjegyzendő, hogy a darab nem kínált lehetőséget a sokszínű megmutatkozásra, így az operett sajátosságaiból adódóan modoros és külsőségekre épülő játékát akár a darab számlájára is írhatjuk. Ki kell azonban emelni remek énekteljesítményét, akár a Mariettát alakító Szendy Szilvi esetében (igaz, nála időnként intonációs problémák mutatkoztak). Szendy igazi szubretthez méltóan, frissen és kellő találékonysággal játszotta nem túl bonyolult karakterét. Az írót és férjet alakító Csere László a darab táncos–akrobatikus jellegét domborította ki igazán, papírízű, egyoldalú figurája nem kívánt tőle lehetetlen erőfeszítéseket, bár a sóhajtozásokban kimerülő honfibú egy idő után fárasztóvá vált. Oszvald Marika vélhetően mindent tud erről a szakmáról, s pestiesen szólva ezt a „mindent” oda is rakta. Kerényi Miklós Máté nehéz feladatot vállalt a bárgyú Szapáry figurájának megformálásával – a karakter minden ízében annyira elcsépelt, hogy közhelyesebb figurát nehéz lett volna kitalálni. Az innentől kezdve kérdés, hogy az olcsó szórakoztatást megcélzó szerepformálás a rendező vagy a szereplő felelőssége, a láthatóan a népszerűséget szem előtt tartó jelenlét azonban igazán zavaró volt.

A darab fontos újításai a Müller Péter Sziámi által újrafordított versszövegek – szívesen hallgattam volna őket, sajnos azonban a szövegmondás, s ebből fakadóan a szövegértés általánosságban okozott problémát az este folyamán.

 

A motoron Dolhai Attila és Miklósa Erika (fotók: Budapesti Operettszínház)
 

Néhány napja valakivel azt vettük számba, mik is igazán trendi dolgok manapság az országban. Akkor kihagytuk az Operettet, A Bajadért, s a mögötte meghúzódó alkotói szándékot látva azonban a zenés színházat is fel kell vennünk a listára. A musical népszerűsége évek óta változatlan, sőt, sokak szerint még feljövőben van – emellé szeretné szemmel láthatóan felemelni KEROŽ az operett 21. századi változatát. Az előadás közönsége ebben partnernek mutatkozott, s zajos tapssal jutalmazta a társulat minden megmozdulását. A hívószavak – kult-operett, nevetés és csillogás, élő legendák, magával ragadó szórakoztatás – már megvannak. Az erre adott válasz sajnos még múlt századi.

(2009. március 18. 19:00 - Budapesti Operettszínház
A Bajadér
Zene: Kálmán Imre; szöveg: Julius Brammer, Alfred Grünwald; dalszöveg: Müller Péter Sziámi; dramaturg: Kállai istván; rend., mai színpadra alk.: Kerényi Miklós Gábor; díszlet: Túri Erzsébet; jelmez: Velich Rita; koreográfus: Lőcsei Jenő; zenei konzultáns: Komlós Péter; vez.: Makláry László
Szereplők: Miklósa Erika - Odette Darimonde, Dolhai Attila - Radjami, Oszvald Marika - Simone, Szendy Szilvi - Marietta, Csere László - Fülöp, Kerényi Miklós Máté - Szapáry, Dézsy Szabó Gábor - Parker, Marik Péter - Dewa, Jantyik Csaba - a színház igazgatója, Sánta László - a színház titkára)