Luca, Ottilia

Rázd meg jól a fát

2009.05.04. 00:00

Programkereső

A bonmot szerint a rádió egyik munkatársának kérdésére – miért is nem játszanak Budapesten barokk operákat – a Zeneakadémia híres professzora a következőképpen felelt: mert irtózatosan hosszúak, a történetek bonyolultak, a szereplők pedig csupa hülyeségről énekelnek.
d2ccc8aa-0dae-4d5d-9788-a9f82e68e695

Nem tudni, vajon emiatt állt-e ellen a hazai operajátszás a zenés műfaj 18. századi remekeinek, az azonban tudvalevő volt, hogy a jelenlegi művészeti vezető, Kovalik Balázs régóta kokettál a barokk dalművekkel, s a maga választotta helyszíneken nem egyet meg is rendezett már. Ezzel együtt, bár látszólag azzal nem összefüggésben, van jelen a rendező életében évek óta az a szándék, hogy a mai fiatalok zöme által művészeti képtelenségnek tartott opera zsánerét számukra befogadhatóvá tegye. A két indíttatás párhuzamossága szerencsére nem a végtelenben, hanem a most bemutatott opera anyagában találkozott.

Az alkotó a Xerxest alkalmasnak érezte arra, hogy az eddigi néző-rendező találkozók és a következő évtizedek közönsége számára is érthető, mai szimbólumokkal, jelképekkel megtűzdelt rendezések helyett kvázi szerzőtárssá lépjen elő, s magához az alapanyaghoz nyúljon hozzá. Választása több szempontból is érthető. Bár a darab a maga idejében megbukott, a három szerelmespár megpróbáltatásait számtalan tetszetős áriával és fordulattal elmesélő, eközben a politikai hatalomvágy ügyes szatíráját is adó történet 186 esztendős tetszhalála ellenére már a 20. századi nézők számára is az egyik legélvezhetőbb barokk operának bizonyult. Nem is beszélve az alkotófolyamatokban rejlő szimbolikus hasonlóságokról, melyek az 1738-as és a 2009-es próbálkozást a változás, változtatás igénye mentén fűzik egybe. A rendező és csapata persze ismét mindent elkövetett, hogy az ortodox operarajongókat az eszméletvesztésig fokozódó dühöngésbe hergelje: a mozgás- és látványvilágot a hiphop szcéna, az angolszász vizuális kultúra, a képregények valamint Bollywood jegyében álmodták újra. A secondo uomo emóst (érzelmileg túlfejlett, világhoz és nemiségéhez való viszonyában labilis tinédzsert) alakít, a színpadot gépkocsik, tank, repülőgép és hajó népesítik be, a díszlet falát graffitik díszítik. A direktor ráadásul a szövegkönyvbe is belenyúlt: a „Csitt!”-et hol „Kuss!”-ra, hol „…ne pofázz annyit!”-ra, a balgát elmeroggyantra változtatta; ráadásul a Xerxes kapcsán a revü sokszor (okkal) lesajnált miliőjének megidézésén keresztül akar szórakoztatni. Kovalik láthatóan – a darabbéli mondathoz hasonlóan – addig akarja rázni a tölgyet, amíg kidől.

Nos, ismerve a direktor és csapata, valamint a közönség megcsontosodott részének problémás kapcsolatát, értesülve a próbafolyamatot megszemlélő idősebb énekes generáció kirohanásairól, s látva a szokatlannak számító színrevitelt, erős volt a gyanú, hogy a premiert követően Kovalik Balázs az Operaház pincéjének legsötétebb zugában végzi, elrettentés céljából kitömve. A darab humora, a valamikori barokk színpadi akciókat idéző, látványos jelenetek azonban, úgy tetszett, a hivatásos utálkozókat is magukkal ragadták. Mégis, a rendezés igazi értékei nem elsősorban a darab vígjátéki oldalának kidomborításában, az előadás eseménygazdagságában, sokkal inkább összetettségében rejlenek. Hiszen miközben a rendező jócskán meghaladja az eddig a Xerxesnek tulajdonított humor mértékét, kihasználva a korai és mai szereplőválasztás (a valamikori kasztráltak és a mai nadrágszerepek jelenléte), valamint a dramaturgia megkövetelte átöltözések miatt az alkotásban rejlő kétértelműséget, a hatalom és szerelem összefüggéseinek kidolgozása, múlt és jelen egybecsúsztatása révén szociológiai mélységbe ereszkedik le. Hiszen ahogy ő rázza a maga tölgyét, úgy rázza, s bontja le a nyugati, fogyasztói kultúra a legősibb, legkikezdhetetlenebbnek tartott keleti kulturális mintákat is.

 
d7ed5f21-1419-4c6a-a12e-5c72c77c4ada
 

Így válik lassan nevetségessé magánéleti titkainak napvilágra kerülése miatt számos elérhetetlennek tűnő közszereplő Nyugaton, s a fejlődőben lévő társadalmi nyilvánosság miatt így válik tarthatatlanná a politikai iszlám hatalma Keleten is. (Néhány éve Iránban a fiatalok orgiáikról készített videofelvételeiket megosztó oldalakon elérhetővé tették, így mutatva fityiszt a hatalomnak. Nem ügyeltek azonban a háttér kitakarására, így akkor és ott még csúnya lebukás lett a vége.) Jelen darabban már recsegnek-ropognak a hársak és tölgyek, miközben az alkotó a történetből kikacsintva mond ítéletet a barokk ízlésről, felmutatva mellette ehhez hasonlóan nevetséges, saját affektáló érzelmi életünket is.

Érdekes módon a rendező nem az általa most háttérbe szorítani kívánt szociodramatikus, hanem a felhőtlenséget garantáló revümotívumok mentén megy tovább a kelleténél. Mialatt ugyanis igyekszik a karaktereken túlmutató, a cselekményben rejlő humorforrásokat is maradéktalanul kiaknázni, szórakoztatni vágyó énje néhol elszabadul, s ilyenkor megesik, hogy néhány pillanat erejéig a Mikroszkóp Színpadon érezheti magát a közönség erre kevésbé fogékony része. Ezzel együtt látványvilága és a darab színrevitele szemkápráztató és ötletdús, színpadtechnikai megoldásai nem egyszer zseniálisak – jellemzően pont akkor, amikor egy szál függöny áll a rendelkezésére. E tekintetben dicséret illeti a műszak munkáját, hiszen a színpadon némelykor beálló csúcsforgalom ellenére minden eszköz rendben működött. Ebben az esetben hozzátett a rendezéshez – nem is keveset –, és nem elvett az előadásból a terjedelmes és látványos díszlet, ahogy a jelmezek is feszes kapcsolatban álltak az előadás mögött meghúzódó koncepció valamennyi vonulatával, s nagyban hozzájárultak a nemiséghez kapcsolható kifordítom-befordítom helyzetek megteremtéséhez. A tánckar pedig az Operaház színpadán ritkán látható talajtorna elemeket a legtöbb esetben olyan puha talajfogással hajtotta végre, ami önmagában is csodálatra ad okot.

Dacára, hogy a zenekar szólamai időnként rémülten keresték egymást, s a belépéseik sem sikerültek mindig pontosra, az énekesek igyekeztek önmaguk legjavát nyújtani. Kétségtelen, hogy ezen az estén a kontratenor Bárány Péter képviselte a barokk előadásmódot a maga teljességében. A kezdeti izgalomból adódó hangképzési problémák ellenére vibrátótól mentes, tartott hangjai, kiérlelt díszítései a régizene valamennyi elvárásának eleget tettek. Előzetes jóslata azonban valósnak bizonyult, s gyaníthatóan nem hódította meg a publikumot. Érdekesen alakult a Romilda figuráját alakító Fodor Gabriella sorsa is – miközben az már az első pillanattól fogva hallható volt, hogy tudása feljogosítja a szerepre, az elsősorban a nagy nevek előtt meghajoló hazai közönségnek mégis három teljes ária kellett, hogy komolyabb tetszésnyilvánítással ismerje el tehetségét. Ezzel egy időben a komoly múlttal bíró énekesek első, sokszor egyáltalán nem problémamentes megmutatkozását is hangos bravózással jutalmazták, ami kifejezetten a koloratúrákkal szemben végleg alulmaradó Fried Péter esetében volt érthetetlen. Robosztusan telt, komoly vivőerejű, ugyanakkor statikus hangja sok más szerep mellett nem biztos, hogy a barokk operairodalom koloratúrákban gazdag darabjainak birtoklására is alkalmassá teszi. A Xerxest alakító Meláth Andrea és az Amasztriszt játszó Wiedemann Bernadett vitán felül álló alakítását előbbi esetében a – némileg a zenekar működéséből fakadóan is – inkább rezignáltan, semmint túláradóan érzelmesen elővezetett nyitóária, utóbbi esetében pedig a sokszor erővel megkoronázott díszítések tették keserédessé. Az alkotás vígjátéki oldalához tartozó szerepeket játszó Kálmán Péter és Fodor Beatrix énektudása és színészi alakítása egyaránt elsőrangú volt.

 
a01e321f-7061-41ca-8398-eaf06dbcc250
 

A rendező és csapata látszólag tehát ütközetet nyert, ha háborút még nem is. A kérdés most már inkább az, elkövetkező csatáikban kit tudnak majd a maguk oldalára átcsábítani, az operától egyelőre övsömört kapó fiatalabb generációból. A látványosságok, a „haverok, buli, Fanta” háromság jegyében átszabott szövegkönyv vonzereje ugyanis a próbán is csak egy felvonás erejéig tartott ki. A szünetben a meghívott fiatalok kétharmada eltűnt. Vágod?

(2009. április 30. 19:00 - Magyar Állami Operaház
Xerxes
Zene: Georg Friedrich Händel; szöveg: Niccoló Minato nyomán Silvio Stampiglia; fordí.: Csákovics Lajos, Kovalik Balázs; rend.: Kovalik Balázs; díszlet: Horesnyi Balázs; jelmez: Benedek Mari; kor.: Venekei Marianna; karig.: Szabó Sipos Máté; vez.: Oberfrank Péter
Km.: Meláth Andrea - Xerxész, Bárány Péter - Arszamenész, Wiedemann Bernadett - Amasztrisz, Fodor Gabriella - Romilda, Fodor Beatrix - Atalanta, Kálmán Péter - Elviro, Fried Péter - Ariodatész)