Auguszta

Sok a csavar

2009.06.06. 10:27

Programkereső

Vannak Matthias von Stegman Szicíliai vecsernye-rendezésének és Frank Philipp Schlössman díszletének remek részletei. De csak remek részletei vannak.

A dráma helyszíne Szicília. Az opera 1282-ben játszódik, abban az időben, amikor a franciák uralták a szigetet. Tulajdonképpen négy szereplője van: az ellenállók vezére, Procida, a testvérét a harcok során elvesztő Elena, Elena szerelme, Arrigo, és a franciák parancsnoka, Monforte. Négy jó hang, négy jó színész kell A szicíliai vecsernyéhez.

A nyitány közben Elena - eredetileg Hélène, de erről később - a függöny előtt áll, majd lassan a színpad szélén emelt oltárhoz megy, és ott letérdel. E kis házioltár olyan, mintha egy sír mellett vagy felett állna, vagyis akárcsak a nyitány, a gesztus is megelőlegezi a borzalmas tömegmészárlásba torkolló véget.

Az előadás elemzéséből nem kihagyható ez a momentum: az oltár végig ott áll a rendezői jobb szélén, végig lobognak rajta a gyertyák, és mind a négy főhős odajárul e sarokhoz, mintha gyónni vagy kibeszélni akarna - elmondani, a lelkét mi nyomja, mert meghallgatóra az élők közt már nem találhat. Amikor egy szereplő a sarokba áll, az egyértelműen azt jelenti, számára már csak az Isten maradt, ember döntésében nem segítheti. Oda megy Arrigo, amikor megtudja, hogy apja a bitorlók, a földjét megbecstelenítők vezére, a franciák helytartója. Oda vonszolja magát Elena, amikor a szerelmét erősebbnek érzi a hazafiságnál. És oda megy Procida, amikor úgy érzi, a bosszú nem teljesedhet be.

A művet Párizsban mutatták be, de sem ott, sem Olaszföldön nem keltett megütközést, hogy a két népet, mint ellenséget mutatja be. Ha volt, aki/ami a darabot félreértette vagy -érthette, akkor az az osztrák cenzúra, hiszen fel lehetett fogni úgy is, mint egy hazájáért mindenre kész nép szomorú sorsáról készült tablót. Az Erkel vezényelte magyarországi bemutatón ezért, a félreértés elkerülése végett, került át a történet Portugáliába.

A párizsi bemutató részben az oka annak, hogy e Verdi-műben nincsenek patria részek, azaz olyan, hazaszeretettel átitatott nagy tablók, mint a Nabuccóban, aminek kórusa alkalmas is lett népfelkelésen éneklésre. A művet Verdi azért is írta - nem rosszmájúság azt állítani, főként azért -, hogy megmutassa a kor legnépszerűbb szerzőjének, Meyerbeernek, ki a legény a gáton, ki tudja a nagyopera zászlóját a legmagasabbra emelni a párizsi Opera barikádjain. A szereplők nevét azért is lehet - joggal - kétféleképpen (Elena/Hélène) írni, mert a mű eredeti nyelve a francia. Itt és most, az első alkalommal, hogy a mű az Andrássy útra került, a darabot olaszul halljuk, ámbár az ásítás nélkül nehezen bírható, balett nélküli francia változatot.

Nem gondolom véletlennek, hogy Monforte Darth Vadernek lett öltöztetve (a remek jelmezek tervezője: Nagy Viktória). A szicíliai vecsernye egyrészt ugyanis, a Csillagok háborújához hasonlóan, identitásdráma. Leglényege, hogy hőse, Arriago, azzal kénytelen szembesülni: más, mint akinek eladdig hitte magát. Amire életét, eszméit építette, kártyavárként omlik össze a hír hallatán, akik ellen küzd, azoknak vezére az apja. Nem tudhat és nem tud a régi módon élni, de fogalma sincs, és nem is lehet fogalma arról, mit kéne tennie, apját el kell-e ismernie, vagy le kell vele számolnia. Fogalma sincs, apja miért tette, amit tett, miért hagyta ott, és azt sem tudja, mit tegyen az új, megváltozott helyzetben, amikor gyakorlatilag önmaga árulójává is válik egy szempillantás alatt. Másrészt viszont Verdi az identitásdrámán túllépve morális drámát is kreál: Verdinél (de még inkább Scribe-nél) a megváltozott identitás azt is jelenti, az új énnek új morálra van szüksége, hiszen a korábbi alapvetően a szembenálláson, az ellenség gyűlöletén alapult. Montforte-éhoz hasonló morális dráma Elenáé, akinek választania kell a szerelem és a népe iránt érzett szeretete között.

A műnek három jelentős drámai csúcspontja van, amelyeken választás előtt állnak a hősök. Az elsőn Arrigónak határozni kell, hogy az apját választja, vagy a népet, amiért képes volt eladdig utolsó csepp vérét is áldozni. A másodikon Arrigo úgy védheti meg szerelmét a kivégzéstől, ha apját képes apának szólítani, és ezzel nem csupán az apaságra mond igent, de - és főként de - a régi életére nemet is. A harmadik döntés Elenáé. Ha hozzámegy ahhoz, akit nem csupán szeret, de akit igaztalanul vetett meg - házassága így erkölcsi kötelessége is -, ám ha kimondja az igent, elszabadítja a gonoszt: rászabadítja a vészt népére, és szerelme apjára egyaránt, mivel az "igen" után megkonduló harangok adják hírül, hogy nem csak a szerelemre mondatott ki az "igen", de az általános ellenállásra, a vérengzésre is. Ezek azok a pillanatok, amikor sarokban álló mécses nagyobb lánggal ég.

Vannak Matthias von Stegmann rendezésének és Frank Philipp Schlössmann díszletének remek részletei. De csak remek részletei vannak. A konzervatívnak tűnő, valójában helyenként éppen a statikusságával tüntető rendezés nem mutatja fel a Verdi-mű előnyeit. Nem használja ki, hogy Verdi és a szövegíró Eugène Scribe sablonos drámát alkotott ugyan, de e dráma sablonjaira épül tulajdonképpen azóta is számos népszerűségre törekvő mű, így többek között a filmek is. És ez nemcsak azt jelenti, hogy e Verdi-opus is filmszerűen tagolt, vagyis három jól elkülöníthető, saját hőssel és drámai csúcsponttal rendelkező részből áll, hanem azt is, hogy nem egy jelenetben van suspense, azaz kivárás, ami izgatottságot kelt, míg várni kell például arra, kimondja-e hősünk az "apám" szót - s ezzel megmenti elvbarátait -, a hatásfokozás kedvéért mellékszereplők lépnek közbe. A szicíliai vecsernye könnyen megfilmesíthető lenne azért is, mert szereplői hőssablonokból lettek kimetszve, és minden huszadik percben, történik valami drámai esemény, váltás, filmes szakszóval plot point.

Egyetlen momentum jelzi Stegmann rendezésében, hogy a történetben milyen jelentős csavarok vannak: a díszlet. Ugyanis az mintha hatalmas anyacsavarokkal összeillesztett rozsdás, négyzet alakú vaslemezekből lenne összetákolva. E vaslemezek az első felvonásban kulisszaként tagolják a teret, a másodikban egy tengerparton álló roncs képzetét keltik, majd a francia helytartó palotájának rideg falai lesznek, a negyedikben a börtön, majd újra egy palota, ahová esküvőre várják a sokat megélt párt. Nehéz e díszlet értelmezése. A legkézenfekvőbb azt gondolni, e sok vas azt jelenti, akármi is történik, hőseink nem törhetnek ki sorsukból, senki sem szabadulhat, mindenki e - bárkának is gondolható - tárgyba záratott, mint egy kiheverhetetlen és életen át gyötrő szerelembe. De azt hiszem, nem tévedek, ha úgy gondolom, a díszlet leginkább csak arra utal - az ismét pazar műsorfüzet ebben megerősít -, hogy az alkotók a bemutató korát idézik meg: az 1854-es Párizsi Világkiállításra ugyanis több, akkor újdonságnak számító vasbeton csarnokot építettek.

A rendezésből hiányzik az intellektus, a drámai csúcspontok rendre elsikkadnak, az idézett másodikban a szereplők körbekergetik egymást, mintha szicíliai hegyi kecskék lennének. A szerepformálások sem jelzik e csúcspontokat, hiába tesz meg minden tőle telhetőt Sümegi Eszter (Elena), ha a mozgások akadályozzák morális konfliktusa átélésben. Pedig ő és Procida szerepében Rácz István az előadás legjobbjai, és nem csak hanganyagukat tekintve, azért, mert képesek kiénekelni a csúcshangokat, és tisztán frazeálnak. Sümegi Eszter igyekszik nem csupán a bolerót jól énekelni (sajnos éppen ez sikerült kevéssé), de az olyan nagyon precízen megkonstruált, és kétségkívül hatásvadász epizódokat is, mint az említett második csúcspont, vagyis a Börtönben játszódó Kvartett. Itt, ebben a jelentben, kiváló Anatolij Fokanov (Monforte) is, aki abszolválja mind a kisszekund lépéseket, mind a szerephez tartozó - sokszor elhalványuló - kétségbeesést.

Procida a történet legsötétebb figurája, célja, a bosszú, önös. Megerőszakolni hagyja népei asszonyait is - miközben szeretetet kiállt. (Nem csoda, hogy a Verdi azt írta, e darabban mindenki hitvány, a franciák és az olaszok is, és nemcsak új befejezést, de a morál kiigazítását is elvárta Scribe-től.) Rácz a Kvartettet lezáró strettában is nagyszerű, de legjobb azokban a részekben, ahol vérbeli gonosz lehet. Ezzel is magyarázható, hogy bár kiválóan teljesített mindvégig, éppen a legnevezetesebb áriájában, a haza szeretetét hirdető Oh, te Palermóban nem énekelte ki az előírt magasságot. A Bethunét alakító Horváth Ádám és a kórus kifogástalanul teljesített, és ez utóbbinak jutott néhány gondolatról - koncepcióról - árulkodó mozgás, megmozdulás. Ilyen volt a záró leszámolás, ahol, mély meglepetésemre, Sümegi Eszterből a győzelme zászlójával a barikádok élére álló Marianne lett, a Delacroix-képről ismert hős asszony - épp csak a melle nem tűnt elő. Fekete Attila (Arrigo) tenorjának van fénye, karaktere, de mégsem éreztem e szerepre megfelelőnek, ugyanis nincs igazi mélysége (és nem csak a hangnak).

A Kovács János vezette zenekar a második felvonás tarantellájában brillírozott, és egy-két fúvóshibától eltekintve jól szolgálták - elsősorban szolgálták - a remek formában éneklő, de mindvégig a színpad egy-egy pontjára leszúrt, legfeljebb csak jobbra-balra kilengő énekeseket.

A dráma tehát nem lett kibontva. A csúcspontok elmaradása pedig együtt járt a második felvonás tájékán eluralkodó tisztes, de emelkedett hangulatba ejtő unalommal, és így nincs értelme feltenni azt a kérdést, ami bennem ott bujkált már akkor is, amikor az opera általam ismert legjobb felvételét, Erich Kleiber 1951-es firenzei előadásának hanganyagát meghallgattam. Nem lehet, hogy azért játsszák oly keveset Verdi e franciás nagyoperáját, mert nem mérhető nagysága a nagy Verdi-művekéhez?

Giuseppe Verdi: A szicíliai vecsernye - Magyar Állami Operaház, 2009. május 31.

Szövegíró: Eugène Scribe és Charles Duveyrier francia librettója alapján Eugenio Caimi

Magyar felirat: Csákovics Lajos

Díszlet: Frank Philipp Schlössmann

Jelmez: Nagy Viktória

Zenei vezető: Pál Anikó

Karigazgató: Szabó Sipos Máté

Karmester: Kovács János

Rendező: Matthias von Stegmann

Szereplők:

Fokanov Anatolij (Montforte)

Fekete Attila (Arrigo)

Sümegi Eszter (Elena hercegnő)

Horváth Ádám (Bethune lovag)

Cserhalmi Ferenc (Vaudemont gróf)

Ulbrich Andrea (Ninetta)

Vadász Dániel (Danieli)

Daróczi Tamás (Tebaldo)

Tóth János (Roberto)

Derecskei Zsolt (Manfredo)