Árpád

Zenére szabva

2009.06.09. 00:00

Programkereső

Bayreuth azért tökéletes a maga nemében, mert egy komponista saját magának építtette. Nincs több olyan operaház a világon, amely egyetlen szerző műveire lenne szabva.
Richter János
Richter János

"Bayreuthban különös varázs alá kerültem, mintha egy titokzatos erő kerített volna hatalmába. Egy ideig sírtam. Ennyi év után már könnyű magyarázatot találni. Az Ünnepi Játékok idején a város teljesen Wagnerre és zenéjére összpontosít, hívei évről évre összegyűlnek temploma körül, zarándokként mennek fel a Festspielhausba, hogy gyógyírt nyerjenek. Az elsötétített színházban, mintha a mennyekből áradt volna a zene (...) Olyan volt, mintha betegség vett volna erőt rajtam, amit később úgy neveztem: ez az én wagneritiszem." E szavakban nem a túlfűtött lelkesedés az igazán érdekes, hanem az, hogy korántsem valamely elfogult wagnerianustól származik. Arthur Rubinstein, a Chopin-játékáról híres zongoraművész emlékezett vissza ekként hajdani élményeire, ő, aki a nácizmus miatti tiltakozásképpen a második világháború után soha többé nem volt hajlandó fellépni Németországban. A Festspielhaus atmoszférája azonban, úgy látszik, mindenkit megbabonáz. Wagner muzsikájának rajongói Szentély, Zarádokhely, Művészetek temploma és más hasonló nevekkel illetik kezdettől fogva, és, valóban, a körötte formálódott kultusz leginkább vallásos áhítathoz hasonlít.

Amúgy, mint objektum, nem különösebben tetszetős. A klasszikus fesztivál-színhelyek között jó néhány impozánsabb akad, elég, ha a veronai arénára, a glyndbourne-i kastélyra, vagy a bregenzi tószínpadra gondolunk. A bayreuthi pedig csak olyan, mint egy jókora indóház. Bár remek helyre emelték: a városka melletti Zöld Dombot uralja, akár fellegvárnak is nézhető. Nincs is felemelőbb, mint előadás előtt egy órával felhajtatni a Siegfried allén: és jegybirtokosként elégedetten szemlélni a megunhatatlan látványt, amint a vörös téglás épület kibontakozik az út menti fák összehajló ágai mögül. De ami igazán számít, az nem kívül, hanem odabenn van. Káprázatos, egyedülálló akusztika, amelynek misztikus hatásáról Rubinstein is beszélt.

Wagner nehezen tudta összegründolni az árát, és végül arra kérte az építész Otto Brückwaldot, hogy minden díszítést mellőzzön. Ám számára úgysem az építmény volt a fontos. A Festspielhaus nem találkahely, nem a társadalmi élet központja, nem esti szórakozások színhelye. Évente csak nyáron, összesen hat héten keresztül tartanak benne előadásokat. Itt minden kizárólag Wagner összművészeti koncepcióját: azaz a zene, a szöveg és a látvány egységén alapuló zenedrámát szolgálja. Nemhogy a pompára, a kényelemre sem adtak. A zsöllyék kemények, karfanélküliek, és nyomják a nézők hátát. A sűrű és szűkös széksorokat nem metszik keresztbe elválasztó folyosók, aki egyszer középre került, nem vergődhet ki felvonás közben. Kimenni amúgy sem tudna, mert az ajtókat kezdéskor bereteszelik. Az előadást semmi sem zavarhatja, a nézőtérre egyedül a színpad felől jöhet fény. A zenekar, a karmester is láthatatlan. Ebben rejlik a varázslat lényege.

Bayreuth, Festspielhaus
Bayreuth, Festspielhaus

 Wagnernek azért volt szüksége rá, hogy felépítse a saját színházát, mert grandiózus művei túlnőtték a kor operaházainak lehetőségeit. A hatalmasra duzzasztott együttese nem fért el a legnagyobb zenekari árokban sem, s ráadásul a megnövelt hangerővel alig bírták a versenyt az énekesek hangszálai. Wagner, aki jól tudta, hogy négy órás művei önmagukban is próbára teszik a szereplők állóképességét, zseniális ötlettel oldotta meg az akusztikai egyensúlyt. A zenekart a színpad alatt kiképzett, lépcsőzetesen mélyülő árokban helyezte el, amit kagylóforma hangvető választ el a nézőtértől. Ekként a muzsika nem felfelé tör, hanem a színpadra ömlik. Rendkívüli könnyebbség ez az énekeseknek, akik nem robusztus hangfüggöny mögül, hanem a zene szárnyán közvetlenül a publikumnak dalolnak. Így a zenekari hangzás telt marad, a vox humana azonban felszabadultan, tisztán és érthetően árad a legyező alakú, amfiteátrum-szerűen emelkedő térben.

Talán egyetlen nemzetközi fesztiválnak sincs oly sok magyar vonatkozása, mint a bayreuthinak. Wagner segélykérő felhívására az elsők közt alakult meg a pesti Wagner Egylet 1872 februárjában, hogy pártoló részvényekkel (azaz téglajegyek vásárlásával) járuljon hozzá a színház építéséhez. A városban van eltemetve Liszt Ferenc, Cosima édesapja. A villában, ahol 1886-ban elhunyt, ma múzeum őrzi az emlékét. Ugyancsak a helyi temetőben nyugszik a kor legnagyobb Wagner-karmestere, a győri születésű Richter János is. Az ő pálcájának intésére szólalt meg a Ring először. De nemcsak a premiert vezényelte. Huszonhat esztendőn át (összesen tizennégy évadban) dirigált az Ünnepi Játékokon. Az idők folyamán a magyar karmesterek közül Seidl Antal, Melles Károly és Solti György is megfordult egy-egy évad erejéig a Zöld Dombon, de Richter óta a legsikeresebb magyar dirigens itt kétségkívül Fischer Ádám, aki az elmúlt hét évben vezényelte a Ringet és a Parsifalt. Bayreuthban fellépő énekeseinket mind felsorolni lehetetlenség lenne, közülük is kiemelkedik Mátray Dezső illetve Pilinszky Zsigmond Tannhäuser, Schorr Frigyes Wotan, Kónya Sándor Lohengrin, Parsifal és Stolzingi Walter, valamint Marton Éva Vénusz és Erzsébet, illetve Németh Judit Ortrud, Vénusz és Kundry szerepében. Markó Iván pedig tizenhét esztendőn át töltötte be az Ünnepi Játékok balettigazgatójának posztját, amit kifejezetten neki hoztak létre. Egy város, ahol igazán otthon érezhetjük magunkat.


A Festspielhaus színház öt év alatt épült fel, és 1876-ban az első Bayreuthi Ünnepi Játékokon A nibelung gyűrűjének premierjével avatták. A Tetralógia hangszerelése még úgy készült, hogy Wagnernek csak homályos sejtései lehettek arról, főműve miként fog majd megszólalni álmai színházában. Kifejezetten az épület akusztikájára csak utolsó művét, a Parsifalt írta. A gigantikus vállalkozás azonban tetemes költségeket emésztett fel, így a komponista mindössze két fesztivált tudott megrendezni. Míg az elsőn a Ringet, a hat évvel későbbi másodikon a Parsifalt játszották. Az Ünnepi Játékok végső rendjét már özvegye, Cosima alakította ki, és a máig követett szokások is ekkor gyökereztek meg. Cosima a Ring négy darabja és a Parsifal mellett sorban mutatta be férje korábbi operáit is. A sort a Trisztán és Izoldával nyitotta meg, majd A nürnbergi mesterdalnokok, a Tannhäuser, és a Lohengrin következett, és végül A bolygó hollandi 1901-ben. Ő határozott úgy, hogy kizárólag Wagner utolsó tíz színpadi műve játszható a Festspielhausban, és ezzel a három ifjúkori zsengét kizárta a bayreuthi kánonból. Kezdetektől fogva az itteni rítushoz tartoznak az egy órás szünetek - ezalatt nemcsak a közönség, de az énekesek is kipihenhetik magukat -, valamint a balkonról a felvonásokra hívó fanfárok hangja, amely minden alkalommal az éppen játszott darabra jellemző vezérmotívumok egyikét szólaltatja meg. Kezdés előtt negyedórával egyszer, majd öt perc múlva kétszer és újabb öt perc elteltével háromszor. Aki az utolsót is kivárja, igyekezhet, mert Bayreuthban a későn jövőknek nem kegyelmeznek. Kívül reked, még ha tíz évet is várt a jegyére.