Árpád

Turandot semleges nemben

2009.06.18. 14:16

Programkereső

Mindezidáig Münchausen báró személyében egyetlen embert ismertünk, akinek sikerült magát a saját hajánál fogva kimenteni a mocsárból. A debreceni Turandot-bemutató óta idetartozik a szerző, Puccini is.

A rendezői színház térnyerése óta nem szokás operabemutató kapcsán írt recenzió elején - a rendezést mintegy negligálva - a zenei megvalósítást tollhegyre tűzni. A bevett minta szerint ilyenkor a látottakat egységben szemléljük, figyelembe véve a műfaj összetevőinek rendezői szándékokat és a darab összefüggéseit alátámasztó - vagy éppen cáfoló - egységes hatásmechanizmusát. Ha ugyanis az egység nem működik, borul a kompromisszumok árán kiküzdött egyensúly, s valamelyik rész az egész fölé kerekedik. Ez történt most Debrecenben, ahol Vidnyánszky Attila három éve dédelgetett tervét megvalósítva idén - a kínai horoszkóp szerint a Bivaly évében -, bemutatta a Turandotot.

Állítólag Alfano megkérdezte az általa írott befejezéssel először végigvezényelt előadás után Toscaninit, mit szól a végeredményhez. A karmester, válasza szerint, végig attól félt, hogy a színpad homályából előrelép az elhunyt Puccini, hogy egy kiadós pofont keverjen le neki. Kocsár Balázs, a debreceni előadás karmestere vélhetően kettőt kapott volna ugyanabból a fajtából, s a zeneszerző talán egy nekifutásos farba billentést is erősen fontolóra vett volna. Az ugyanis, ami a május végi előadás alkalmával Turandot címén a Csokonai Színházban felhangzott, mindenre emlékeztetett, csak a szerzői szándékokra nem. Túl azon, hogy a direktor az első felvonás második harmadára volt csak képes szanaszét szaladó zenekarát egységbe kovácsolni, eltekintve attól, hogy képtelen volt úrrá lenni az ütősök időnkénti bántó pontatlanságain, s nem tudott az alkalmanként egymás fölé kerekedő szólamok között hangzásbeli egyensúlyt teremteni, Kocsár egyszerűen kiherélte az operát. Kezei között a mű színeket és árnyakat, belső dinamikát és érzelmeket, alkotói kreativitást és a teremtő elme minden csillogását nélkülöző, szürke, híg masszává változott. Megmagyarázhatatlan tempóválasztások, jó esetben előkészítés nélküli csúcspontok, rosszabb esetben csúcspontok nélküli előkészítések, a zenedramaturgia teljes hiánya, recsegő-ropogó, fénytelen és belső egyensúly nélküli zenekari hangzás jellemezte az egész előadást, amely így zenei szempontból hol egy bányásznap tizedik órájára, hol egy zenés meseelőadás második felvonására emlékeztetett. Utóbbi talán még védhető is lenne, hiszen a rendező szándéka szerint visszatér a mű mesében gyökerező alapjaihoz. Ha Kocsár aláfesteni próbált, akkor azt elképzelések és fantázia nélkül tette, meg sem próbálva egyenrangú alkotótársává válni a színpadi dramaturgiának. Sőt, ha erre mégis kísérletet tett, értelmetlenül és rombolóan avatkozott bele a történésekbe, hiszen - igazoltan nem a rendezői kérésnek eleget téve - ott is a kelleténél hosszabb szüneteket tart, ahol azt semmi sem indokolja. Így aztán elvész minden, ami Puccini és az opera zsenialitását adja, kivesznek a fények, egybemosódik lényeges és lényegtelen, s eltűnnek az apró, ám annál lényegesebb nüanszok is. A karmesternek még azt is sikerült elérnie, hogy - sokak véleményét alátámasztva - Alfano befejezése az előző részekhez viszonyítva valóban borzalmasan hangozzon.

Történik mindez egy átgondolt koncepció mentén haladó, jobb sorsra érdemes rendezés kapcsán. Véletlenül sem állítanám, hogy a most látott Vidnyánszky-féle Turandot minden idők egyik legemlékezetesebb előadásaként marad fenn az operatörténelemben, az azonban bizonyos, hogy összeszedettebb zenei támogatás mellett a színen látottak is könnyebben bontakoztathatnák ki meglévő összefüggéseiket. A színigazgató-rendező visszatér a mesegyökerekhez: mind az opera, mind a meseirodalom alapjaihoz. Folyamatosan ügyelve a történet gondolatritmusaira, a zenében ennek mentén megjelenő, s vissza-visszatérő motívumokra, azokat képileg megtámogatva, látszólag egyenes mentén haladó, valójában körben forgó, az operát szolgáló - a zenei megvalósítást jelenlegi állapotában azt inkább aládúcoló - színrevitelt álmodott meg. A szereplők sorsa kapcsán a Taóról, az erővel elvett szüzesség vérét megváltó önfeláldozó véráldozatról elmélkedik, mely mártíromság az öröklétbe robbanva a kozmikus egyensúlyt állítja helyre. Eközben a színpadon sorjáznak a kínai filozófia megszemélyesített alapenergiá, a taoizmus szent állatai, némi keresztény miszticizmussal keveredve. Rendezése mélyén ugyan felfedezhető az igazán bölcs mesékben mindig ott lappangó, öröktől létező, soha nem tanult pszichológiai tudás is, sajnos azonban messze már a Jenufa letisztult, egyszerűségében a lényegre koncentráló, azt a lehető legteljesebben megragadni igyekvő színpadképe. Vidnyánszky újabb keletű operarendezéseit eddig a primer szimbólumok iránti rajongás, a néhol túlterhelt, dramaturgiai központot nélkülöző, folytonosan mozgó, változó színpadkép, és a letisztulatlanság jellemezte. Ennek legnyilvánvalóbb példái a Tháliában színre vitt, zűrzavaros, nehezen követhető Sztravinszkij-rendezései voltak. Az ugyanabban az esztendőben, Debrecenben megrendezett Végzet hatalma ahhoz képest jóval összeszedettebb látványt nyújtott, a mostani Turandot pedig még egységesebb képet mutat, hiszen a szimbólumok kezelése már átgondoltságról és kiérleltségről árulkodik. Ennek ellenére a direktor láthatóan továbbra is nehezen lesz úrrá szellemének teremtő gazdagságán, s külső vagy belső kontroll híján az újabb és újabb, látszólag a rendezést gazdagító, valójában azonban azt gyengítő ötleteire nehezen mond nemet. Így aztán a nézőnek sokszor az a képzete támad, hogy a darabban hemzsegő, hirtelen ötlet szülte utalások, áthallások, szimbólumok és allegóriák végső formájának lecsiszolására már nem maradt idő, s a darab még most is mozgásban van.

Ahogy a színpad is mozog, s a színpadkép is rendre változik; statiszták pörögnek-forognak, az Alekszandr Belozub által egyszerre autentikusnak, ugyanakkor absztraktnak megálmodott díszletek is helyüket változtatják. A debreceni Turandot a mesterségesen felkorbácsolt, vad és vak politikai és magánemberi érzelmekről, s szenvedélytörténetként magáról a szenvedélyről is szólna - ha a színen láthatókban legalább egy csepp tűz volna. Hiába nevezi a műsorfüzetben Rockenbauer Zoltán a Nessun Dormát minden idők legférfiasabb tenoráriájának, a Kalafot alakító Cselóczki Tamás meglehetősen köznapi színpadi jelenléte mindebből semmit sem mutat. Bár a jellemek kidolgozása a rendezői szándéknak megfelelően nélkülöz minden túlzott lélektani megokolást, s a darab pozitív és negatív tulajdonságaik mentén kinagyított hősökkel, s nem mindennapi emberekkel dolgozik, Kalafnak ennek ellenére egy percre sem volt esélye daliává válni. Cselóczki alakításával férfiasság kérdésében egy miskakancsó is felvehette volna a versenyt; tatár hercege inkább emlékeztet a népmese legkisebb szegénylegényére vagy Bolond Istókjára, aki nem roppant elszántságának és bátorságának köszönheti sikerét, hanem furfangos pimaszságának, ösztönös realitásérzékének vagy épp a szerencsének. Az eseményeket nem alakítja, a rászakadó bizonytalanságban nem látja előre a történéseket, fő ereje legfeljebb józan realitásérzékében rejlik. Nem segített a helyzeten a „pipiskedő" énekstílus sem - ki látott már olyan Kalafot, akinek hangja hősiességében a második emeletig sem szárnyal, s hol a zenekar, hol Liu hangja nyomja el?! (Hírek szerint mindezért a túlterheltség a felelős, hiszen Cselóczki egyszerre énekli a Turandot főszerepét, s próbálja Radames karakterét. Ez viszont már a színház vezetésének felelőssége.) A Turandotot alakító Elena Ayusheeva külsőségeiben ugyan büszke és rátarti, de híján van minden könyörtelenségnek, keménységnek, ami az utolsó, nem várt fordulat drámai erejét indokolná. Énekhangja fáradtnak tűnt, felső regiszterei rekedtesek, a növekvő tét és feszültség miatt egyre feljebb kúszó hangokat gond nélkül énekli ki, de minden, máskor oly borzongató érzelemtől mentesen. Szvétek László Timurja zseniálisan egyszerű, mégis helyénvaló, Annalisa Carbonara Liuja mélyen érzelmes alakítás. Míg a Pinget, Pangot és Pongot alakító Bátki Fazekas Zoltán, Hajdú András és Kóbor Tamás összhangja igen meggyőző volt, a kórus unott és motiválatlan ténfergése csak kérdőjeleket vetett fel.

Azt mondják, a Bivaly éve senkinek nem lesz sétagalopp, de kitartással, türelemmel minden beérik. Puccini az igavonó állat erejét kölcsönözve mentette meg magamagát a május végi estén, hiszen muzsikája itt-ott még ilyen körülmények között is megmutatta valódi értékeit, s hatást tudott gyakorolni a hallgatóra. Valóban bő termésre a debreceni Turandot alkotóinak egy ideig még várni kell.

Puccini: Turandot

2009. május 30. - Csokonai Színház, Debrecen

Km.: Elena Ayusheeva (Turandot), Albert Miklós (Altoum), Szvétek László (Timur), Cselóczki Tamás (Kalaf), Annalisa Carbonara (Liu), Bátki Fazekas Zoltán (Ping), Böjte Sándor (Pang), Kóbor Tamás (Pong), Fülep Máté (Egy mandarin)

Díszlet, jelmez: Alekszandr Belozub; rend.: Vidnyánszky Attila; vez.: Kocsár Balázs