Géza

Királynő premier plánban

2009.12.13. 16:03

Programkereső

Kolonits Klára, a Magyar Állami Operaház magánénekesnője Donna Anna, a Grófné, Fiordiligi és Sifare megformálását követően újabb Mozart–szerepben tér vissza a színpadra. Az intézmény soron következő bemutatója kapcsán az Éj királynőjének alakját kelti életre, a második szereposztásban.
Kolonits Klára
Kolonits Klára

- Nem először kerülsz szembe ezzel a feladattal. Az eltelt évek során változott-e valamit a szerepfelfogásod, a hozzáállásod?

- Valóban, 11 évvel ezelőtt volt egy nagy sorozatom - akkor Kovalik Balázs első rendezései egyikeként Szegeden állítottuk színpadra, majd vittük turnéra a darabot. Idén is énekeltem az Éj királynőjének áriáit, itthon és külföldön egyaránt, ennek ellenére mégis majdnem olyan, mintha szűz szerep lenne, s életemben először alakítanám. Ennek egyik oka talán az, hogy pár évvel ezelőtt egy nagyon komoly önismereti folyamaton mentem keresztül, s a 90-es évekbeli önmagamhoz képest teljesen kicserélődtem. Jószerével nem is emlékszem az akkori előadásokra. Másrészt, az azóta eltelt időszak alatt, bármily furcsán hangzik is, megtanultam énekelni. Nem mindegy ugyanis, hogy ezt a karaktert valaki a megformáláshoz nélkülözhetetlen fölényesség hiányában próbálja-e elénekelni, vagy úgy, mintha teljesen magától értetődő lenne, hogy a zeneszerző épp ezeket a hangokat írta a partitúrába. Be kell vallanom, régen mindez munkás feladatnak számított nekem, most azonban úgy érzem, megtaláltam valamit, aminek ez a szerep a megkoronázása.

- Épp a fölényesség választja el némiképp, ezt az inkább stilizáltnak nevezhető nőalakot a te kedvenceidtől, Melindától és Violettától, nem?

- Pont a mostani bemutató kapcsán jöttem rá, hogy voltaképpen nincs is olyan nagy különbség a három karakter között. Ebben sokat segített a rendező, Marton László, aki hús-vér nőnek képzelte el az én alakomat. Olyan szereplőnek, aki elsősorban és mindenekfölött nő, mindamellett kiválóan manipulál mindenkit a céljai elérése érdekében. Ennek a nőiségnek azonban Violetta és Melinda is birtokában van, ráadásul utóbbi az Éj királynőjéhez hasonlóan anya is, míg Violetta olyan komplex érzésvilággal rendelkezik, ami egyszerre foglal magába negatív és pozitív tulajdonságokat. Ha van különbség, akkor talán az, hogy Melinda és Violetta a "jó" oldalra állnak, s ezért meghalnak, míg az Éj királynője a "sötét" oldalt választja, s ezért életben marad.

- S mi a helyzet a másik, hozzád igen közelálló Mozart-szereplővel, Donna Annával? Az ő esetében is találsz összekötő kapcsokat vagy nála több motívum is, inkább elválaszt?

- Ha bármelyik említett szerepet megkapargatjuk, kiderül, hogy mindegyik mélyén ott rejtőzködik a mániákus ragaszkodás magja, s míg van, aki ebbe belehal, addig a másik beleőrül. Számomra Donna Anna esetében sem kétséges, hogy nem fog sokáig élni, mert nem gondolom, hogy a gyászév leteltét követően Don Ottavióval egymásra találnak. Meggyőződésem, hogy az ő élete Don Giovanni halálával véget ért. Ilyenek a végletes nők, de ez nekem nagyon tetszik, mert szeretem, ha egy szerep összetett, s bonyolult mozgatórugókkal bír. Néha ezért okozott nehézséget elfogadni lírai szerepeket, ahol az alakok vagy csak nagyon szeretni valók vagy csak nagyon jók vagy pusztán áldozatok voltak. Bennem mindig ott dolgozik a másik oldal is.

- Azt mondod, szükségesek a kidolgozott karakterek. Ez az igényed nem akadályozott az operettvilág kevésbé fajsúlyos szereplőinek megformálása során?

- Ellenkezőleg, éppen ott sajátítottam el azt a tanítható és tanulható kisugárzást, amely minden primadonnaszerep nélkülözhetetlen kelléke, s amely ehhez a szerephez is szükséges. Nem jártam operatanszakra, így tulajdonképpen a vidéki színházak és az Operettszínház volt az a hely, ahol elsajátítottam a szakmai alapokat: a prózamondás és a színészi mozgás kidolgozottságát, s ott jöttem rá, hogy a kellő színpadi hatás érdekében magamat fizikailag is karban kell tartanom. Nyári Zoltán, aki az Operettszínházban állandó partnerem volt - és most a Varázsfuvolában is az -, a prózai színészet felől érkezett a pályára, és ezt a prózai színházbeli igényességet állandóan számon kérte rajtam. Nagyon hálás vagyok az ott eltöltött 3 évnek, mert bár sokáig nem értettem, operaénekesként miért van szükségem erre a kitérőre, utólag valahogy minden igazolást nyert. Ha akkor és ott nem tanulom meg az "elérhetetlen nő" archetípusát színpadra állítani, a felerősített nőiséget sugározni, akkor most hiába próbálkoznék hiteles Éj királynőjének mutatkozni. E készség segítségével igyekszem most elérni, hogy az első pillanatban azt érezzék a nézők: itt egy kamasz fiú és a nagybetűs nő áll egymással szemben, s Taminónak két lehetősége van: vagy megijed tőlem, vagy igazi férfi lesz belőle. Mindez azért is komoly kihívás, mert bármennyire is kulcsszerep az enyém, nettó 15 percnél többet nem töltök a színpadon. Egyszer öt, majd egyszer négy percem van arra, hogy a teljes eszköz- és fegyvertáram, s a sorsom megmutassam. Mozart igazán írhatott volna még néhány duettet vagy valami Sarastróval közös, harcos jelenetet...

- Saját bevallásod szerint ez a sűrített jelenlét nem áll távol tőled, hiszen épp ennek az intenzitása vonzott a daléneklés irányába. Korábbi tapasztalataid segítségedre voltak?

- Igen. Úgy kell megjelennem a nézők előtt, hogy már minden megtörtént velem, s a színpadon nem fejlődöm semmilyen irányba. Már pontosan tudom, hogy a lányom elrabolták, sőt, már ki is néztem azt a fiatal férfit, aki visszaszerzi őt nekem, s akinek a személye lényegtelen, csak felhasználom a Sarastro elleni harcomban. Elsöprő indulatok munkálnak bennem, így igazából nem kérdés, hogy mindez meg fog történni, de az előzményeket nem látjuk, s csak egy villanást mutatunk mindebből be.

- Ennyire beható elemzésnek veted alá minden szerepedet?

- Az ideálom, hogy olyan tökéletesen, olyan technikai felvértezettséggel tudjak énekelni, hogy legalább három-négyféle megoldást ki tudjak keverni egy szerepre, ha adott esetben mást és mást akarnék kifejezni a figurán keresztül. Ehhez azonban olyan színésszé is kell válnom, aki nem pusztán alakít, hanem az általa játszott szereppé válik, egyes szám első személyben. Ahhoz hogy a szerep és köztem lévő fal eltűnjön, azonosulási képességre van szükség, hogy ne tudjak olyan mozdulatot tenni, ami ezt a harmóniát megzavarná. Filmeket és operafilmeket is ilyen szemmel nézek, s ha találkozom a tökéletes azonosulást mutató színészi játékkal - pl. az egyik kedvencemnél, Al Pacinónál -, akkor egyszerűen nem jutok szóhoz. Ennél csak azt tartom magasabb rendűnek, ha valaki a zene síkjába illeszkedve tud színészként létezni - ezek az énekesek a példaképeim a színpadon.

- S hol tartasz te ezen az úton?

- Szinte az elején vagyok, és nem látom a végét. Az biztos, hogy technikailag jó úton haladok, s a szerepálmaim ezt a fejlődést mélyíthetik el. Szeretném elérni, s ez egy egész életen át tartó tanulási folyamatot igényel, hogy olyan színészi hatóerővel rendelkezzek, mint egy filmen a premier plán kivágás. Nem tudom, hogy a hangom és a fizikumom ezt az elvárást meddig tudja követni, de úgy érzem, életfogytig kíváncsi vagyok új rendezőkre, új szerepekre és új koncepciókra.

- Azt mondtad, a szerep valaminek a megkoronázása. Ezt vehetjük úgy, hogy véget ért a hosszú ideig tartó bizonytalanság, s meglelted a számodra ideális hangfajt?

- 2006. január 5-én, az akkori főzeneigazgató tanácsára minden olyan szereppel felhagytam, ami nem a drámai koloratúrszoprán repertoár része. Korábban Cherubino és az Éj királynője között mozogtam összevissza, s hol a mezzoszoprán és a szoprán, hol a lírai szoprán és a drámai koloratúrszoprán határvidékén ingadoztam. Mindezt persze nem lehet összekeverni, hiszen teljesen más hangi adottságok szükségesek a különböző szerepekhez, s más határokon belül is mozognak. Ezzel azonban nem voltam tisztában, s ezért énekeltem sok olyan szerepet, ami nem volt nekem való. A három évvel ezelőtti döntés eredményeként lehetek most itt, s ez a mostani szerep a drámai koloratúrszoprán repertoár sarokköve és egyben megkoronázása. Aki elénekli, arra többé nem lehet azt mondani, hogy nem ide tartozik. Szívem szerint most Bellini, Donizetti, Rossini, Massenet, Gounod művei, bizonyos Verdi-operák következnének, s nagyon szívesen elénekelném a Lakmét is. Kár, hogy ezekből a darabokból alig van valami műsoron. Összességében számomra a legvonzóbb Ágai Karola művészi pályája - ő az egyik legkomolyabb szakmai példaképem, személyesen is ismerhetem, s tanácsot is adott néhány ízben. Az ő szerepkörét szeretném valamikor átvenni, ha ilyesmi egyáltalán lehetséges lenne.