Hella

A földre szállt díva

2009.12.21. 10:51

Programkereső

Hatalmas, tomboló, óriási vagy épp fantasztikus sikerű előadásokról gyakran szólnak a híradások. Olyan gyakran, hogy szinte már nem is vesszük komolyan. A nemrég Budapesten járt Edita Gruberova Normájára azonban mindegyik jelző áll. Komolyan.
Edita Gruberova
Edita Gruberova

- Édesanyja magyar, édesapja német származású, ön Pozsonyban született akkor, amikor még Csehszlovákiának hívták az országot, amelynek szétesése után szlovákká változott az állampolgársága. Honnan erednek az ön gyökerei? Hogyan határozná meg kulturális identitását?

- Az iskolai környezet nagyban meghatározza az embert, a kulturális identitást pedig különösképpen. A magyar nyelvet, édesanyám anyanyelvét és kultúráját természetesen a génjeim őrzik. A rokonaim Galánta környékéről származnak, őket a lakosságcserével áttelepítették Magyarországra, de mivel később baráti országnak számított, rendszeresen látogattuk őket. A nyelvet egykor jól beszéltem, de mára már sajnos sokat felejtettem (hogy ez mennyire nem igaz, az is mutatja, hogy Edita Gruberova időnként mondat közben németről magyarra vált - a szerk.). Apai rokonságunk egy részét Németországba telepítették, édesapám azonban háború után nem akarta elhagyni az országot. A nyelvet tiltották, így ő sem használta, még otthon sem - csak a hetvenes években, az enyhülés idején kezdte hallgatni a német és az osztrák rádió híreit -, nyugatra pedig nem utazhattunk. Így nekem az opera, azaz a munka révén kellett németül megtanulnom. Minek nevezném magam? Kozmopolitának? Világpolgárnak? Nem is tudom. Talán Pressburger melange-nak vagy kulturális insalata mixtának. A gyökereim pedig... Svájcban élek, 16 évig Ausztriában éltem, a lányaim ott születtek. Hogy is mondják? Ahol az ember szülei vannak, ott a haza, és ott, ahol a gyerekek vannak, ott a haza, de aztán elmentünk Svájcba, és ott a haza (a dőlt betűs részeket Edita Gruberova magyarul mondja - a szerk.) Annyit utazom, hogy sokszor azt sem tudom, hol vagyok, de mindenütt igyekszem otthon érezni magam.

- Negyven éve áll az operaszínpadon. Mi a titka annak, ha ezt egyáltalán szavakkal meg lehet határozni, hogy ennyi évtizeden keresztül sikeres tudott maradni? Vagy nincs titok, elég a munka, a hang megfelelő karbantartása?

- Igen, valóban csak ennyi a titok. Meg az évtizedes tapasztalat a színpadon, amiből sokat tanul az ember önmagától és önmagáról. Szerencsém volt, mert a pozsonyi konzervatóriumban jó kezekbe kerültem, és ott a tanárnőm nem rontott el. Később találkoztam olyan kollégákkal, akikkel már 17 évesen megerőltető dalokat és áriákat énekeltettek, ami a pályájukra, a hanguk alakulására, terhelhetőségére erősen hatott, és nem jó irányban. A szerencse a bécsi Staatsoperben töltött évek alatt sem hagyott el, akkor is, húsz éven át, remek tanárom volt, aki mindig az adott szerephez tréningezte a hangom. Három évvel ezelőtt pedig egymásra találtunk a jelenlegi „tanárnőmmel", akire azért furcsa ezt a szót használni, mert sokkal fiatalabb nálam és maga is énekes. Természetesen nem szabad elfeledkezni a jó fizikai állapotról, mivel a test rendszeres karbantartása a hangra is hatással van.

- Kezdetben voltak a Mozart-szerepek, aztán jött Donizetti és Bellini. Egy interjúban úgy fogalmazott róluk: ez az én világom. Miért? Mi fogja meg a zenében és ezekben a hősnőkben - már ha lehet hősnőknek nevezni ezeket véleményem szerint a nagyon is hús-vér asszonyokat?

- Az első ok nagyon prózai és fizikai: a hangom szereti ezeket a szerepeket, mert nem erőlteti meg, Bellini és Donizetti pedig zsenik voltak, olyan zenét írtak, ami jól is áll a hangomnak. Segítenek abban, hogy énekesként teljesebb utat járhassak be. Hogy a pálya során A pontból ha Z-ig nem is, de legalább az O-ig eljuthassak, míg nélkülük elképzelhető, hogy a B is távolinak tűnne. Szerencsés pillanatban történt a találkozásom Lammermoori Luciával. Akkor érkeztem el egy olyan kereszteződéshez, ahol döntenem kellett: vagy elindulok például Jenufa felé, és onnan már nincs tovább, vagy keresem a Verdi-hősnőket, de az az út sem visz túl messzire, vagy választom a hosszabb utat, amin lassabban lehet haladni, ugyanakkor több felfedeznivaló várhat rám. És a személyiségem is jobban hasonlít ezekre az asszonyokra, ahogyan mondja: ezekre a hús-vér, hétköznapi nőkre. Mert ha a rangjukat elfelejtjük, mindannyian csupaszon, emberként állnak előttünk. És ez a zenében is megjelenik. A zene által pedig, azt hiszem, magamról, a saját érzéseimről vallhatok.

- Az egyes szerepekhez hogyan közelít, miből építi fel a karaktereket? Utánaolvas a történelmi korszaknak, a zeneszerző életrajzát böngészi, régi felvételeket néz és hallgat?

- Megint csak azt tudom mondani, hogy a színpadi és élettapasztalat segít. Diákként persze rengeteg lemezt vettem, szinte mindent, ami az egykori Csehszlovákiában elérhető volt. A Pillangókisasszonyt megkaptam Tebaldival, ami annyira megkapó felvétel, hogy sírás nélkül soha nem tudtam végighallgatni. Bécsben egész más világba csöppentem, ahol folyamatosan vásároltam az új lemezeket. A teljes Callas-repertoárt, mert lenyűgözött, ahogyan a zenének maximálisan alárendelve magát ki tudta bontani a muzsika és a szerep mélyebb rétegeit. Cotti, Caballé albumait is megvettem, de ez már sokkal később volt. Amikor a bel cantóval elkezdtem foglalkozni, kevés példa állt előttem, és akkor az élettapasztalatokat használtam, mert nem lehet, nem szabad másból kiindulni, ha egy szerepet felépít az ember. A bel canto operáknál az érzelmek kifejezésén van a hangsúly, ezt pedig csakis a belsőnkből, a lelkünkből jöhet. Ugyanakkor nem szabad elfeledkezni a technikáról sem: Bellini szinte végtelen frázisokat komponált, amit megfelelő légzéstechnika nélkül képtelenség elénekelni.

- És milyen szerepe van ezeknél az operáknál a rendezőnek? Egyáltalán: mit gondol a rendezői színházról?

- Nem vagyok a modern rendezések ellen, mert változik a világ, ám ha a rendező a zene ellenében dolgozik, azt elszomorítónak tartom, mert így az opera az alapvető értékeit vesztheti el. Christoph Loy, az utóbbi években dolgoztunk sokat, Münchenben például a Roberto Devereux-t csináltuk együtt. Nem korhű kosztümökben és absztrakt díszletben játszottuk, de működött, mert Donizettinek rendelte magát alá. A Lucrezia Borgiájában sem voltak felesleges dolgok a színpadon, nem múzeumszínházat játszottunk, de a partitúrában leírtakat maximálisan tiszteletben tartotta. Ha felkérnek egy előadásra, utánanézek a rendezőnek, és ha úgy gondolom, együtt tudok vele működni, ha a munkájából számomra az derül ki, hogy azonos elveket vallunk a zenét illetően, kizárólag akkor vállalom el. Don Giovannit konténerbe "álmodni" a fantázia, az ízlés hiányát, az szépség fontosságának hanyatlását mutatja. A zene mindenek felett áll - ezt kellene az első órán megtanítani a rendezés mesterségét választóknak.

- Azt mondja, hogy egy koncertszerű vagy félig szcenírozott előadáson közelebb kerülhetünk a darabhoz, mivel ott csak a zene van, így a hallgatónak másra nem kell koncentrálnia?

- Prima la musica! (és nevet)

- Mit jelentenek az évfordulók az ön életében? Fontosnak tekinti a szép kerek évszámokat?

- Elég megdöbbentő, hogy már negyven éve...! Amikor ez átfut az agyamon, mindig felteszem a kérdést, hogy hova tűntek ezek az évtizedek, mi történt időközben. Munka, harcok, sok könny és persze sok nevetés van az évszámok mögött. Feltették már a kérdést többször, hogy vannak-e beteljesületlen vágyaim, álmaim. És a válaszom erre mindig ugyanaz: nincsenek, mert én soha nem álmodoztam. Igyekeztem bátornak lenni és erőlködés nélkül tenni a dolgom. Így sikerült.