Orbán

Magic cuvée 2009

2010.01.06. 11:37

Programkereső

A stagione-rendszer és a repertoárszínház közötti ingadozás, a reményeket be nem váltó Thália helyett új, a műfaj igényeit jobban szolgáló játszóhely megtalálása, s egy minden ízében népszerű, valódi közönségbolondító darab műsorrendbe emelése – minden bizonnyal e hármasság jegyében tartotta a Magyar Állami Operaház tavalyi utolsó, Mozart Varázsfuvoláját műsorra tűző premierjét.

A fentiek miatt eshetett a választás a szezon utolsó bemutatója ürügyén Mozart egyik legismertebb alkotására, s a zenés színjátszás hagyományait régóta ápoló Vígszínházra. Bár a rendezői elképzelésekről előre semmi nem szivárgott ki, a dalszínház vezetése az alkotás népszínműi gyökereinek felelevenítéséről, a felnőtteknek szánt produkciók igényességével egyenértékűen életre keltett, ám gyermekek által is élvezhető előadásról szőtt álmokat. A kör- és az Andrássy úti intézmények - túl az épület és a rendező személyének biztosításán - szorosabb összefogásban gondolkodtak, amely megőrzi a schikanederi örökséget - színészkedő énekesek helyett éneklő színészek felvonultatása -, mialatt figyelemmel van a kiművelt énekhang szerelmeseire is. Így kerültek a szereposztásba a már ismert operisták mellé korábban elsősorban prózai oldalukról ismert művészek is.

A rendezői székbe a Víg korábbi igazgatója, a nemrég leköszönt Marton László ült. A személyiség átalakulását, s e változás környezetalakító hatását vizsgáló produkciója minden ízében átgondolt, igényes, a rendezői színház által kijelölt mezsgyén haladó előadás, mely minden különösebb erőlködés nélkül sorakoztatja a néző elé, s használja avatott kézzel a beavatás, a leleplezés, az ismeretek megszerzésének szimbólumait. Ebben nagy segítségére van a Michael Levine által megálmodott, a térrel zseniális gazdálkodó és játszó, szükség esetén pillanatok alatt tengelye körül elforduló, fejre álló díszlet is, mely a szent és a profán, al- és felvilág határvonalainak egyértelmű - arab kultúrából is kölcsönzött módon történő - kijelölésére épít. Kettejük együttműködése eközben a Paradicsom kertjeinek, Maja fátylának, s a templomi kárpit meghasadásának felidézésével a hétköznapi emberi észlelés elől elzárt tiszta szellemi valóság, az isteni titok megidézését is célzó kísérlet. Miközben az előadás testi valósággal harcot folytató főszereplői a megtisztulást, az igazi férfi és női minőségbe való beavatást remélik, az alkotó az eredményt, a megszerzett sajátosságok legújabb kori hasznosságát-használhatóságát tekintve borúlátó. Hisz azonban a személyiség egyik legfontosabb eszközében, a gyermeki lélekből átmentett, hiten és intuíción alapuló csodában - az ennek jegyében megelevenedő, a szőnyegről felröppenő madarak, a két lábra álló perdülő mackó, s a táncra perdülő radiátor jelképértékük mellett kifejezetten ötletesek és szórakoztatóak.

Ennek ellenére a házasítás felemásra sikeredett, az ízek a nyilvános főpróbára nem álltak össze magasabb minőséggé; egymástól elváltak, párhuzamosan léteztek. Ez legnyilvánvalóbban a Monostatost és Papagenót alakító Debreczeny Csaba és Haja Zsolt játékának összevetése során tárult fel: előbbi minden mozdulata, minden rezdülése játékos, szerepformálása, létezése oldott és fesztelen, s messze a legszórakoztatóbb, miközben énekesi megszólalásaira a 12. sor tájékán már csak foszlányokból lehetett következtetni. Ezzel szemben, míg az egyébként korábban már említésre érdemes színészi kvalitásokat felmutató Haja Zsolt karakterére az énekhang tekintetében semmi panasz nem lehetett, alakítása messze nem nyújtotta a másik szereplőnél méltányolt ötletes cselekvőkészséget. A hiányosságokat a pályáját színészként kezdő, Taminót megformáló Nyári Zoltán, és az operettben rutint szerzett, az Éj királynőjének alakját magára öltő Kolonits Klára pótolhatta volna. Utóbbi rövid megszólalásai erre komoly esélyt nem engedtek, s az így magára maradt tenorista - e délelőtt alkalmával kissé visszafogottnak tetsző - próbálkozásai rendre hiábavalóak maradtak. Az így nem túl lendületessé váló, magányos színpadi jelenlét és színészi játék, a szikrázó-teremtő összhang hiánya, a gyakorta egymás létezéséről tudomást sem vevő, így válaszokat életre nem keltő akciók, az elsikkadni hagyott, sőt, a nemegyszer megszületni sem engedett poénok idővel megbosszulták magukat. Ahogy ürült ki a személyiség - s vele együtt a tér -, s égett ki belőle a tűz hatására minden felesleges sallang - mint a kovácsműhelyben edzett kardból a szennyező anyag -, úgy ült le az előadás is, hogy a második felvonás közepére, jócskán veszítve élvezeti értékéből, szolid unalom lengje be a nézőteret.

Szerencsére mindezt a zene nem szenvedte meg, s a Fischer Ádám keze alá dolgozó zenekar a nyitány kissé gyengélkedve, pontatlanul és maszatosan eljátszott első néhány ütemét leszámítva nem állt a produkció és a közönség közé. Az előadáson belüli teljesítményjavulást nagyban segítették, a kezdetben mintha elsősorban a mozdulatai gazdaságosságára ügyelő dirigens később felélénkülő, egyre dinamikusabb és könnyedebb megnyilvánulásai. A már méltatott, Taminót igényesen, valóban meg- és átélt zeneiséggel színpadra állító Nyári Zoltán mellett kiemelkedett az Éj királynőjének szerepében feltűnő Kolonits Klára. Énekhangja a fájdalmas asszonyi veszteséget szólaltatta meg, mindemellett a karakterben rejtőző, azt mozgató sötét akarat, erő és hisztéria fekete tónusai, érces csillogása is fel-felcsendült. Rácz István Sarastrója meglepően visszafogottnak tűnt, mintha igyekezett volna minél láthatatlanabbá válni - karakterének gyakorta lassú, kimért mozgása nem a fenségesség, sokkal inkább az alaposan megfontolt tétovaság látszatát keltette, miközben zenei megszólalásai teremtő mélységekbe kalauzoltak el. Haja Zsolt Papagenója a színpadon időről időre előálló, már kárhoztatott légüres tér miatt nem domboríthatta ki kellő eréllyel az opera szórakoztató oldalát; színpadi egyedüllétét csak a Gál Gabi által nagy biztonsággal és vidám kedéllyel megformált Papagena színre lépései oldották. A Pamina szerepében a nőiséget kereső Fodor Gabriella megszólalásai tökéletesen illeszkedtek a szerep és az alkotás legjobb hagyományaihoz.

A borhoz igazán értők szerint a különböző szőlőfajták borainak házasításával megszülető cuvée esetén a megfelelő arányok összeállítása művészetszámba megy. Nem is csoda, hiszen a módszer alkalmazásával új ízeket hozhatnak létre, miközben javíthatnak a sav-, az alkoholtartalom vagy éppen a test hiányosságain is. A fent elősoroltak ellenére úgy tetszik, az előadás kapcsán kifogásoltak is sokkal inkább a korai kóstolás és az éretlenség, semmint a kellően át nem gondolt alkotói döntések számlájára írandók. Hírek szerint a december 25-i előadás közönsége már megízlelhette az új, jóval élvezetesebbnek tűnő terméket, s így bízhatunk abban, hogy idővel talán minden szereposztásban, minden alkotóelem a helyére kerül.

2009. december 23. - Nyilvános főpróba

Sarastro - Rácz István; Tamino - Nyári Zoltán; Az Éj királynője - Kolonits Klára; Pamina - Fodor Gabriella; Első hölgy - Rálik Szilvia; Második hölgy - Simon Krisztina; Harmadik hölgy - Schöck Atala; Öreg pap - Miller Lajos; Első pap - Boncsér Gergely; Második pap - Clementis Tamás; Papageno - Haja Zsolt; Papagena -  Gál Gabi; Monostatos - Debreczeny Csaba; vez.: Fischer Ádám

Díszlet: Michael Levine,; jelmez: Benedek Mari; koreográfus: Horgas Ádám; rendező: Marton László