Bernadett

Hangos sikerek pianóban

2010.02.09. 12:04

Programkereső

A Magyar Állami Operaház február 4-én köszöntötte 70. születésnapja alkalmából örökös tagját és mesterművészét, Miller Lajost. A vele folytatott beszélgetés során kiderült, az évforduló kettős, hiszen épp negyven éve kezdte pályáját.

Miller Lajos
Miller Lajos

- Ünneprontó kérdéssel kezdem: utolsó interjúdban nem éppen kellemes emlékekként idézted fel az Operaházból 2007-ben történt, kényszerű távozásodat. Tekinthetjük ezt most valamiféle szépségtapasznak?

- Nem, hiszen ez hagyomány az Operaházban, hogy az arra érdemes, idős énekeseket kerek évfordulók alkalmával megköszöntik. Feleslegesnek tartanám a mostani vezetést hibáztatni elődeik ballépéséért, ráadásul az akkoriak mentségére el kell mondanom, hogy tulajdonképpen már nyugdíjas voltam. Ennek ellenére voltak elképzeléseim a karrieremmel kapcsolatban, s a rendelkezésemre álló pár szerepet még szívesen énekeltem volna néhány évig. Nem így történt, s mindebben nem a döntés, hanem a közlés módja zavart a leginkább. Summa summárum: elbúcsúztam az Operaháztól, mígnem idén megkerestek, és felkínálták a Varázsfuvola Öreg papjának szerepét.

- Amikor elkezdtél énekelni, érzésed szerint benne volt a pakliban ez a 40 esztendőnyi sikersorozat?

- Nem tudom, de soha nem készültem erre a pályára, a titkos álmom a Testnevelési Főiskola volt. A Honvéd igazolt hármas- és távolugró atlétája voltam, ám egy téli edzésen elszenvedett bokasérülés miatt lőttek a sportkarrieremnek. A gimnáziumi érettségi után elektroműszerész lettem, s munka mellett egyetemre készültem, ám hamar kiderült, hogy műszaki pályára esélyem sincs. Ekkor egy egri kiránduláson, egy amatőr énekes szerszámkészítő kollégám meglepve fedezte fel, hogy három napig tartó, folyamatos dalolás után még mindig volt hangom. Azt mondta, érdemes lenne énekelnem, s elirányított a saját tanárához, a legendás, Simándyt is oktató Posszert Emiliához, aki a drezdai operaház mezzoszopránja volt. Mire az alapokkal tisztába jöttem, a Zeneakadémia éppen meghallgatást hirdetett, s ennek köszönhetően felvételizhettem az akadémiára, s tölthettem ott összesen hét esztendőt. Mivel semmiféle igazi előtanulmányom nem volt, olyannyira nem, hogy fordítva szolmizáltam, ezért két év előkészítő osztály után kerülhettem a három esztendőig tartó főiskolai, majd a kétéves operatanszakra. Közben rengeteget jártunk az Operába, volt páholyunk, írtuk, milyen műveket hallottuk, milyen szereposztásban. Rengeteg külföldi énekes jött; rendre ott ácsorogtunk a portán vagy az öltöző előtt, s így elég komoly gyűjteményem lett dedikált fényképekből.

- Abban az időben már volt példaképed?

- Sokat hallgattam Melis Györgyöt, Svéd Sándort, Székely Mihályt, Gyurkovics Máriát, Rösler Endrét, Faragó Bandit...a régi nagyágyúkat! Az igazi példaképem Dietrich Fischer-Dieskau: a dalirodalom, az opera, a koncertélet terén egyaránt olyan maradandót alkotott, amit korábban kevesen. Nagyon szerettem Leonard Warrent, akit elsősorban lemezről hallhattam. A tenorok között a bálvány Franco Corelli. Énektudás, szenvedély, temperamentum, muzikalitás párosult remek kiállással. Amit ő képes volt produkálni, az a valószínűség határát súrolja.

- Hadd idézzek egy veled kapcsolatos, internetes hozzászólást: "1969 nyarán hallottam Miller Lajost először. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon énekelte Valentint a Faustban, s Valentin imája úgy szólt, mintha maga is egy természeti tünemény lenne."

- Ez nagyon kedves a sorok írójától! A szerep váratlanul hullott az ölembe, de felejthetetlen élményt, igazi boldogságot nyújtott, mert akkor éreztem meg az éneklés valódi örömét. Abban az időben nem én voltam a dalszínház legfoglalkoztatottabb énekese, hiszen éltek még a nagyok. De játszhattam Silviót, Biberachot, Szokolay Hamletjében Horatiót. Aztán hirtelen elkövetkezett a váltás, s egyik napról a másikra megajándékoztak Verdi Macbethjének címszerepével. Nekem, aki addig jószerével csak lírai szerepkörben mutatta meg magát! A baritonok nem ezzel szoktak kezdeni, hanem Don Carlos, Luna gróf karakterével, semmint ezzel az őrjöngő őrülttel! Tajtékoztam, vissza akartam adni a szerepet, de akkor úgy gondolkodtak, hogy vagy kiúszom a mélyvízből, vagy nem. A sikert végül is egy énektanárnőnek, s rajta keresztül Fischer-Dieskaunak köszönhetem. Amikor a tanárnő meghallotta, mit akarnak tőlem harmincvalahány éves fejjel, odaadta az énekes salzburgi felvételét, s az ő zenei megoldásaiból nagyon sokat tudtam meríteni, s rengeteget fejlődtem a szerep s a sokszínű jellem miatt.

- Neved ezt követően alapvetőn Verdi műveivel fonódott össze. Utólag nem bánod, hogy talán beskatulyáztak?

- Mindig érdekeltek másfajta stílusok is, s hála istennek mindent énekelhettem. Csajkovszkij, Rimszkij-Korszakov, Prokofjev műveiben olyan ősiség, erős belső indíttatás van, hogy az elképesztő! Végigkísérte a pályám Anyegin, Jeleckij. Utóbbit énekeltem Buenos Airesben, Washingtonban, nem mellesleg a milánói Scalában, és Seiji Ozawával Milánóban, majd utána külön az ő kérésére, Bostonban is. Játszottam Mozartot is, például a Don Giovannit, ami egy óriási szerep, az operák operája. Mozart tízszeres koncentrációt igényel, nem is annyira a technikája, hanem a kiszámíthatatlansága miatt. Hideg fejjel kell végigénekelni a teljes estét, az érzelmeket pedig majd csak megértik a nézők. A sevillai borbély kicsit későn jött, s kár, hogy a Don Pasqualét nem énekelhettem el színpadon, pedig a szerepet már a főiskolán tudtam. A modern zenével ellenben mindig hadilábon álltam, mert nekem nem nyújtott semmit, nem tudtam miből táplálkozni. Van, aki a kottára hullott légypiszkot is leénekli, nekem nincs abszolút hallásom. Ennek ellenére énekeltem Párizsban Berio La vera storia című művét. Vagy Flavio Testi alkotását, a Cori di Santiagót, a Scalában. Kérdezte az olasz menedzser, érdekel-e. Utánanéztem, de a hülye fejemmel összekevertem Tostival! Amikor megérkezett az asztal méretű zongorapartitúra, már nem tudtam hová lenni a rémülettől! Gabriello Ferro volt a partnerem; én végig izzadtam, nyögtem, szenvedtem!

- Hogyan kerültél külföldre? Abban az időben ez nem nagyon volt divat.

- Az biztos, hogy nem dobálóztak az útlevelekkel! Versenyekkel kezdődött: 1974-ben a párizsi Fauré-verseny I. díját hoztam el, egy évvel később pedig Trevisóban, ahol Mario del Monaco volt a zsűri elnöke, Trubadúr-versenyt nyertem. Elég korán voltak tehát meghívásaim és impresszárióim is, s a felkérések már a hetvenes évektől csordogálni kezdtek. Ott volt a müncheni operaház felkérése egy Álarcosbálra Gundula Janowitzcal; a sienai fesztivál meghívása, ahol Oresztész szerepét ajánlották az Iphigenia Taurisban című Gluck-operában. Megjártam Stuttgartot, Kölnt, Frankfurtot, Berlint, sokat énekeltem Svájcban, Genfben, Zürichben, Franciaországban, koncerteken, rádiókban. 15 Verdi-szerepet alakítottam, s nem is egyet a zeneszerző hazájában: Rómában a Simon Boccanegrát, A végzet hatalmát, Bolognában Don Carlost Renato Brusonnal felváltva. Három vagy négy premiert csináltam Milánóban, Rómában öt szezont nyitottam előadással. Nem dicsekvésképpen, de akik hallottak engem Triesztben Traviatát énekelni, azok eljöttek Rómába velem megnézni a Simon Boccanegrát. Nem állítom, hogy ezzel benne lennék a Guinness Rekordok könyvében, de mindenképpen a mezőny élvonalába tartozom, mert ez nem sok baritonnak adatik meg.

- Ki tudsz emelni a sok külföldi szereplés közül egy igazán emlékezeteset?

- Nagyon szívesen emlékszem vissza a philadelphiai Pikk dámára, a római és olaszországi szereplések közül szinte valamennyire. Az az igazság, hogy az előadások mindig egy-egy karmesterhez fűződnek, tőlük lesz igazán emlékezetes. A szerep mindig ugyanaz, s minden azon múlik, hogy meg tudod-e csinálni, amit a karmester kér tőled. Beugrik a Simon Boccanegra, és vele Giuseppe Patané neve. Beugrik egy idehaza játszott Ernani, és vele együtt Gardelli. Egy párizsi, Zeffirelli rendezte Traviata, s vele együtt Zubin Mehta. A bécsi Trubadúr, ahol Ettore Bastiani salzburgi kosztümjében énekelhettem végig az előadást. Olyan felemelő érzés volt, hogy őrület!

- Azon gondolkodtál már, hogy mi emelt téged korosztályod más, szintén tehetséges tagjai fölé?

- Talán azért, amiért Olaszországban, és nem idehaza!, azt mondták nekem, hogy én vagyok a tökéletes Verdi-bariton. Nem azért, hogy dicsérjem magam, de imádtam pianókat énekelni, amit kevesen tudnak. A legtöbb baritonista mindent telt hangszínnel akar megoldani, pláne ha sötét hangszíne van. A piano ellenben közel állt hozzám, s a torkom technikailag is alkalmas volt rá. Párizsban, Germont áriájának második részében pianót énekeltem, és Mehta hitetlenkedve kérdezte: "Lajos, ezt Te tudod így énekelni??? Akkor így csináld, én meg úgy veszem le a zenekart, hogy csak na!" Sokan elvárják a bassziális baritont, de túl azon, hogy az ilyen énekes elejétől a végéig végigordítja a szerepet, mást nem tud nyújtani. Az a fajta árnyaltság viszont, amit egy Verdi-szerep igényel, így nem valósulhat meg. Ezért is kedveltem Dieskaut, mert rengeteg szín volt a hangjában.

- Hogy érzed, sikerült a pályádból a maximumot kihoznod?

- Szerepálmom már nincs; az egy kicsit fájdalmas, hogy nem taníthatok. Privátban egyszer próbálkoztam, de befuccsolt. Most nyáron a fiammal Sümegen, ahol díszpolgár lettem, szerveztünk egy közös klasszikus zenei és musicalkurzust. Ezt továbbra is szívesen művelném, mert még van bennem erő és tehetség, s át tudnám adni a világnak, de úgy tűnik, nincs rá szükség. Most vidéken élek, s mivel a zenétől azért nem tudok szabadulni, egy kis zenei klub társadalmi munkában történő szervezésében élem ki magam. Havonta-kéthavonta összehívom a tagokat, beszélgetünk a zenéről. Számomra öröm utánanézni egy Händelnek, Haydnnak, Mozartnak, Erkelnek, s megpróbálni mindezt összegyúrni az irodalommal, festészettel. Ez minden.

- Negyven év alatt gyakorlatilag az összes földrészen énekeltél, a leghíresebb operaházakban, a legnevesebb énekesekkel, karmesterekkel és rendezőkkel együtt. Most ellenben Markazon élsz, s elmondásod szerint a Múzeumok éjszakáján népviseletbe öltözve „riogatod" a betérőket. Csak én gondolom, hogy ha olasznak, németnek vagy amerikainak születsz, mindez kicsit másképp alakul?

- Amikor Sienában az Iphigeniát énekeltem, a kritikákat olvasó olasz kollégáim szó szerint lehülyéztek, hogy hazakészülök. Egyértelmű volt számukra, hogy egy komoly karrier indulásának lehetnek szemtanúi. Akkor, őszintén mondom, én is gondolkodóba estem, de a gyermekem még kicsi volt. Ha kint maradok, akkor sem a pénz miatt teszem, mert, s ezt valamennyi énekes nevében merem mondani, egyikünknek sem az anyagiak a fontosak, hanem a valódi megbecsülés. Amúgy ez a világ nagyon gyorsan felejt, az énekesek a munka idején szimpatizálnak egymással, utána viszont mindenki önző módon magával van elfoglalva. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy panaszra azért nincs okom, ami elismerést lehetett, itthon is megkaptam, s elsősorban a külföldi kereseteimnek köszönhetően, anyagilag sem szenvedek nagy hiányt.