Gerzson

Lépésről lépésre

2010.02.16. 05:46

Programkereső

Pataki Potyók Dániel utolsó éves a Zeneakadémián. Szakdolgozatot ír, vizsgákra készül, emellett Taminót játszik a Marton László rendezte Varázsfuvolában, és Danit alakítja Ránki György Pomádé király új ruhája című operájában.

- A Zeneakadémia előtt hegedű szakon végeztél Miskolcon. Miért jobb énekelni, mint hegedülni?

- Tizennégy-tizenöt éves koromban döntöttem el, hogy énekelni szeretnék. Tudatosan készültem a pályára. Lehetett tudni, hogy van hangom, de nem akartam kapkodni, és tizenévesen elkezdeni az éneklést, nehogy valami jóvátehetetlen történjen a hangommal. Időt akartam hagyni magamnak. Addig pedig valami más hasznos dolgot kellett csinálni. Ez volt a hegedű. Huszonkét évesen volt az első énekórám, akkor, amikor hegedű szakon végeztem. A hegedülés nem volt elvesztegetett idő, a hangszeres tapasztalatok sokat segítenek az éneklésben.

- Képzett zenészként ért bármiféle meglepetés, amikor a Zeneakadémiára kerültél?

- Nagyon izgultam, hogy vajon felvesznek-e. Azt gondoltam, hogy a Zeneakadémiára már majdnem "kész" énekesek jelentkeznek. Marton Évát személyesen nem ismertem korábban, így nagy meglepetés volt, hogy a tanárnő foglalkozott velem a felvételin: instrukciókat kaptam, hogyan énekeljek. Főiskolásként kicsit irigykedtem az énekesekre, akik talán bensőségesebb viszonyban vannak a tanárukkal, mint a hangszeresek. Persze nekem sem lehetett okom panaszra, hiszen Miskolcon Perényi Eszter növendéke voltam, nagyon szerettem vele dolgozni, és rengeteget tanultam tőle. De a tanár-növendék viszony az énekeseknél mégis kicsit más jellegű. A tanárok úgy viszonyulnak hozzánk, mint saját gyerekeikhez, rengeteget vagyunk együtt, ugyanúgy ápolják és építik a lelkünket is, mint a hangunkat. Az énekeseknél fontos, hogy a tanár kontroll-személy is legyen. Főleg a pálya elején, de később is kell két-három ember, aki őszintén és kertelés nélkül megmondja, hogy mikor csinálunk valamit jól vagy rosszul. Attól lehet sokat tanulni, akinek kegyetlen a véleménye. Ha csak dicsérgetik az embert, az nem jó semmire.

- Van-e olyan énekes, akire példaképként tekintesz?

- Szeretek operákat hallgatni, és mindig meghallgatom, amit tanulok, hogy komplex képem legyen a darabról. De nem akarom a felvételeket leutánozni, mert nem valaki másra szeretnék hasonlítani, hanem saját magamat szeretném adni. A hallottakból el tudom dönteni, mi az, ami leginkább tetszik, és ez segít a saját stílusom kialakításában. Közel áll hozzám Alfredo Kraus, szeretem Carreras fiatalkori felvételeit és Ilosfalvy Róbertet. De egyikük jellegzetességeit sem akarom lemásolni. Úgy szeretnék énekelni, ahogyan én elképzelek egy adott szerepet. Ha valakinek jó helyen van a hangja, megtalálta a saját egyéniségét, akkor szinte bármit el tud énekelni.

- Milyen karakterek felelnek meg leginkább az egyéniségednek?

- Alapvetően a lírai tenor szerepek, de ez mostanában kezd kialakulni. Koromból adódóan a fiatal szerepek illenek hozzám leginkább. Nagyon szerettem Edgardót a debreceni Lammermoori Luciában, sajnálom, hogy csak három alkalommal volt lehetőség elénekelni. Imádom a Pomádé királyt, és Tamino is nagyon fontos számomra. A Varázsfuvola mondanivalója, a szabadkőműves eszmeiség egyébként is közel áll hozzám. Ráadásul az opera a felnőtté válásról szól. Hogy mindig ki kell jelölni egy célt, ahová eljuthatunk, és sohasem szabad feladni. Tamino nagyon elszánt arra, hogy kiállja a próbatételeket. Bátor, mindent megtesz, nem fél, kitartó és erős igazságérzettel rendelkezik. 

- Mennyire elszánt egy végzős énekes a diploma után következő próbatételekrek?

- A cél mindig ott lebeg a szemem előtt, és fontos, hogy ettől ne tudjanak eltántorítani. Minden megy tovább, ahogy eddig, júniusban szerepelek az operavizsgán, de hogy pontosan mi lesz utána, arról még korai beszélni. Eddig a Zeneakadémia volt az első, és ehhez kellett igazítani a felkéréseket. A következőkben már csak a "nagybetűs" életre kell koncentrálni. Bízom abban, hogy a közönség a jövőben is hallgathat engem az Operában. Ha minden úgy megy, ahogyan eddig, akkor nincs mitől tartanom. Az énekléssel a legnagyobb vágyam teljesült, és nagyon boldog vagyok, hogy énekelhetek.

- De nem mindegy, hogy a Covent Gardenben vagy a fürdőszobában énekel az ember...

-Nincsenek olyan álmaim, hogy ide vagy oda szeretnék eljutni, hogy ezt vagy azt a szerepet szeretném elénekelni. Meg akarok felelni magamnak és a közönségnek, szeretnék mindig megfelelő szintű teljesítményt nyújtani. Eddig lépésről lépésre haladtam előre, és így szeretném ezt a továbbiakban is. Mostanában sokan kérdezgetik, hogy miért nem megyek versenyekre. Nem akartam eddig, mert nem vagyok versengő típus. Az éneklés számomra nem egzakt és mérhető dolog, nem sport. Ugyanakkor szembe kell néznem azzal, hogy egy ilyen megmérettetés sok szempontból nagyon hasznos. Az embernek meg kell tanulni helyt állni idegen országokban, idegen kultúrákban is. Meg kell próbálnom ezt is. De igyekszem figyelni arra is, hogy ne terheljem túl magam, mert ez hosszú távon kimeríti az embert. Ami pedig nagyon káros, és nem csak a hangnak.

- Taminóban magadra ismertél. De mi van a tavaly elénekelt Gregor Samsa szerepével, Faragó Béla Az átváltozás című operájából?

- Furcsamód a bogárban is magamra ismertem. Nem vagyok depresszióra hajlamos alkat, de mélyen meg tudom érteni, ha valaki bezárkózik, és azon gondolkodik, hogy mi a szerepe a világban. Gregor Samsa nem találta a helyét, ezért az átváltozást választotta. Teljesen igaza volt. Bár Tamino és Samsa nem humoros figurák, én szeretek bolondozni, viccelődni is. Egyszer Kovalik Balázs óráján viccet kellett mesélnünk, de én kimaradtam, mert Balázs azt mondta, hogy nekem gyakorlás nélkül is megy a feladat. Szeretem produkálni magam, talán ebből is adódik a színpad iránti rajongás. Érdekes, hogy komikus karakter játszani nem könnyű. Mostanában elég sok Hofi Gézát és Monty Pythont néztem, és rá kellett jönnöm, hogy a nagy komikusok a legjobb színészek. Egyébként jellemző rám a kettősség: szeretek nevetni és nevettetni, de ha kell, szenvedni is tudok a színpadon.