Luca, Ottilia

Tudok rá vevőt!

2010.03.12. 12:41

Programkereső

Az 54-es vb-döntő elvesztése igazi dráma volt. Tasnádi István darabja sajnos nem az.

Az ABBA slágereiből azért lehetett sikeres musicalt eszkábálni - leginkább azoknak, akik a középkorúság krízisében szenvednek - mert szinte mindenki, aki a nyolcvanas-kilencvenes években volt fiatal, betéve tudta még a kevésbé jelentős dalokat is. Úgy tűnik, szemben számos kortársával az ABBA nem lett kellemetlen, a legidőtállóbb zenekarok egyikévé, könnyűzenei klasszikussá vált - és csak mostanra látszik igazán, hogy annyi év után sem avult el. Tegyük hozzá: teljes joggal. Dallaminvencióban kevesek múlták fel az együttes B betűvel kezdődő nevű férfi tagjait, mindössze a valóban nagy klasszikusok, például John Lennon. Nem voltak híján a tehetségnek az ABBA zenészei, ez kétségtelen. És az is kétségtelen, hogy szerzeményeik sokkal hatásosabbak egy házibuliban, mint személyes kedvenceim, a King Crimson, a Led Zeppelin vagy David Bowie dalai: mert nemcsak jó dalok ezek, hanem visszaadnak egy keveset az elmerült és egyre messzebb kerülő évek emlékeiből is, azokból a korai szerelmekből, melyeket alaposan túlcukrozott már az idő, a vad házibulikból, a sóhajtások és vadságok korából. A harmincasok-negyvenesek fiatalságának reflektorfényében álló képeket idézik fel. A szürkébb napokban vissza lehet merengeni az ABBA korába egy kis emlékért, igaz, e lemerülés sosem mentes egy kis önáltatástól és önsajnálattól. A felnőttélet rosszabb időszakait is átélhetővé teszik ezek a régi slágerek.

Persze, hogy az ABBA-dalokra épülő musical egy kissé már kiégett és magukat - újfent és szinte kétségbeesetten - kereső felnőttekről szól. Van még remény, sugallja a Mamma Mia!, a középkorúaknak is, egy igazi, teljes életre, egy igaz szerelemre, és e remény a múltból közelít. Szinte az ABBA-dalok csalják elő.

Az Aranycsapat című Tasnádi István-darab zárlata ennek éppen az ellenkezőjét állítja: ha elbaltáztad, ha nem tudtad megtartani azt, akit igazán szerettél, akkor, amikor huszonéves voltál, hát elbaltáztad végleg. Vedd tudomásul, hogy az a másik nem várt és nem is várhatott rád, és nélküled is teljes életet élt. A Föld másik oldalán. És nincs mennyország vagy megváltás sem a történet korának választott ötvenes években, sem a kor dalaiban, sem a rock and rollban.

Ha a mai huszonéveseknek készítenek majd korosztályos-nosztalgiázós musicalt (vagy musicalfilmet), akkor annak a zenéje - nagy valószínűséggel - Kispál-dalokból áll össze. És annak a tanulsága sem lehet majd más. Hiszen hogyan is lehetne happy enddel végződő darabot kreálni olyan szövegekből, mint mondjuk az Űrturistáé: "Az én őrangyalom egy barom, Elzavartam már rég, Engem ne mentsen meg senki, Akit én nem szeretnék!"?

Ha a megváltozni akaró, az életüket zsákutcának, de még inkább porzsáknak érző magyar harmincasoknak-negyveneseknek készítünk musicalt, jól gondolták az alkotók, nem választhatunk más szerzőt, mint Fenyő Miklóst. Fenyő könnyed, mint az ABBA, a dalaira sokan emlékeznek, számos rajongója van ma is, akik sportcsarnokokat töltenek meg, lehet rá ropni, a szövegei nem olyan kemények, és melankolikusok, mint egykori konkurense, az Edda szövegei. És a rock and rollra lehet jól koreografált jeleneteket építeni.

Az első Tasnádi-Fenyő-darab nem a Mamma Mia! párja volt, vagyis nem a más életre vágyó középgenerációt szólította alapvetően meg. A Made in Hungária egy szinte szabályos - színpadi - biopic: szerelmes-kellemes életrajzi darab Fenyő-dalokkal megspékelve. Olyan, mintha a Fenyő karrierjének csúcsán készült Cha-cha-cha párdarabja lenne (egyébként annál jobb). Kor- és múltidéző, de a sikert nem az emlékezőkre és nosztalgiázókra alapítja.

Az Aranycsapat című színdarab (biztosan lesz belőle film is) már az emlékezőké: két szcéna váltja egymást, a múltba révedők a tribünön ülnek, és a régi időkre emlékeznek, illetve flashbackekben feltűnnek, mint fiatalok. A dicstelen ötvenes évek váltakozik a mával, ezek a váltások adják a darab ritmusát. Hol a tribün fordul be elénk, vagyis egy nagy focilabdából kialakított lelátóhely, vagy a szereplők fiatalságának ötvenes évekbeli helyszínei, lakások, sörözők, bisztrók, jégpálya, strand, grund.

Hogy a ma mikor is van pontosan, nem tudom megmondani, ugyanis Stopli bácsi, a főhős, és két társa, Kalap úr, és a rejtélyes Elegáns Úr egy olyan meccset néznek, ami nem egy könnyen beazonosítható. Játszik Torghelle Sanyi, de Lichtenstein ellen. (Ringo Starr meg az ABBA-ban dobolt: Torghelle ugyanis nem játszott sosem a nevezett ország ellen válogatott meccset - 39 mérkőzése a válogatottban nem egy dicsmenet, de nem is szégyellnivaló. A Lichtenstein ellen kétszer játszottak a magyarok, és nyertek. Lehetett volna, ha máshonnan nem, akkor magyarfutball.hu-ról kimazsolázni szörnyű lebőgéseket. De jobb lenne annak, aki fociról ír, az emlékeire hagyatkozni.)

Nick Hornbynak igaza van: nagyon elrontja az élményt, ha észrevesszük, hogy valaki bár nem jártas a fociban, mégis arról ír. Hornbyt azért is citálom, mert az alcím az ő könyvére utal: foci, szerelem, rock and roll.

Valóban e szentháromságnak áldoznak a darab hősei.

Az első jelenetben Stopli bácsi a szinte üres lelátón fut össze Elegáns Úrral. Ádám Tamás, vagyis Stopli nekihevülései, szurkolása nem túl hiteles, nem érezzük, hogy odalenn a pályán egy borzalmas meccs van. Nekibúsulásaiban viszont együtt lehet érezni vele. Székhelyi József, Elegáns Úr, visszafogott játékára a legtalálóbb szó éppen az elegáns. A második jelenet már flashback: az ötvenes években járunk, megismerjük a fociért lelkesedő fiúkat és a focistákért lelkesedő hölgyeket is, a fiatal Stoplit, Angyal Gyurit, Putyit, a dadogós Cicerót (ez egy kifejezetten irritáló szerep), a Winkler lányokat, a bögyös Marit és azt a Zsófit, aki a dráma főhősnője lesz. A fiatalokat kioktatja a Csapos, aki még a régi nagyokat is látta. Már ebben a jelentben is megvillan Tasnádi humora: egy hétre jöttek, mondja az öreg motoros a franciákról, de hét-eggyel mentek el.

Angyal Gyuri a galeri jósvádájú donjuanja. Pataki Ferenc szimpatikus csibészt gyúr a szerepből. Patakié a legtöbbre értékelhető, legkiforrottabb, legátgondoltabb szerepformálás. Gesztusai is kifejezőek - ahogy belövi a séróját - vagánysága kissé slampos, ugyanakkor hihető, hogy helyén van az esze. A Zsófit alakító Erdélyi Tímea olykor kissé harsány, mintha nem érezné elég hangosnak magát, és attól tartana, a kakasülőn nem lehet hallani. Egyébként Patakihoz hasonlóan ügyel az apróbb gesztusaira is, Zsófijában van báj és szomorúság is. Mellette szól, hogy egyedül ő énekelt kifogástalanul - igaz Pataki sem volt rossz - nagyon jól mozog, hajlékony, Zsófi szerepe igazán neki való. Első "áriája" a Gólkirály, a darab kevés emlékezetes epizódjának egyike. Mivel ez egy zenés darab, fontos lenne, hogy a színészek el is énekeljék Fenyő dalait, de szinte minden fellépő hangja megbicsaklik, van, aki feszeng az énekes, táncos részekben, és van, aki, nincs rá jobb szó, botrányosan rossz, például Ádám Tamás.

A sok mozgalmas, élénk, ügyesen kivitelezett tánc - a Szegedi Színház Tánckara és a Kelemen László Szakközépiskola hallgatói együtt vannak, figyelnek egymásra - kissé feleslegesnek tűnik: akárcsak a Fellini-filmek debelláit idéző Ollállá (Szilágyi Annamária a hatásos, de értelmetlen közjátékban feltárja a víg kedélyű asszony szomorú sorsát). Bóbis László koreográfiája nem csupán egy Fenyő-est háttérképe. Kiválóan illusztrálja a kapcsolatokat is, olykor - akár csak Tasnádi - a nézőkre kikacsintva idéz (többek közt a Material Girl című Madonna-klipet). Tasnádi - akár csak a Made in Hungáriában -, itt is Megáll az időből citál. Az egyik emlegetett lányt Szukics Magdának hívják (ő Bereményi Géza hőse), és az egyik fiú azt találja mondani: "a szar is le van szarva". Ugyanakkor a szöveg Hungária-dalokból is vesz egy keveset: ha egy nő lelép, a fiú mindig a Ciao Marina prózai részletét kiáltva fut utána ("szeretlek, ne hagyj el" - a szerzemény egyébként Szikoráé volt). Tasnádi humora sokszor Bereményi kesernyés humorát juttatja eszembe: amikor az esküvőről (meccs miatt) elmaradt férj menyasszonya dühösen eldobja a gyűrűt, egy srác elkapja, és azt kiáltja, "semmi baj, tudok rá vevőt".

Az Aranycsapat nem csak azért halványabb, mint a Made in Hungária, mert Tasnádi már nem használja, csak beépíti a Fenyő-slágereket: nem lesznek a dramaturgia szerves részei a dalok, nem léptetik előre a történetet, csupán illusztrációk. A Napfény a jégen a korcsolyapályán játszódó jeleneté, a First Class az amerikás szcénáé. Nem kenhető csupán a nagyon csúnya díszletre - Csík György terve - hogy a darab kevésbé hatásos. Nemcsak az a baj, hogy hitelességdeficitben szenved a mű: a meccseknek illett volna utánanézni, 55 májusában már nem voltak tömeges letartóztatások, és nem szólhatott 54-ben a rádióban rock and roll. (Nem is azért, mert a korszak Bill Haley 54-es Rock Around The Clockjával veszi kezdetét, hanem azért, mert nálunk e tánc csak a hatvanas években jön divatba.) Mondhatnák erre az alkotók, hogy "jó, de ennek a műnek egyszerűen ez a zenéje", ha nem lenne a rock and roll tematizálva: ugyanis az egyik jelenetben, a nagy 54-es vb-vereség után, egyikük azt mondja, ha más nem is, de legalább a zene, a tánc marad.

Annak - egymásnak - lehet örülni. Ez legalább annyira lerontja a darabot, mint a direkte kimondott üzenet: az aranycsapat mi vagyunk, akik akkor fiatalok voltunk, vagy az alig látható, teljesen értelmetlen háttérvetítés.

Nem csak az a baj tehát, hogy a bútorok, a dalok anakronisztikusak. Hanem az is, hogy a drámai konfliktus - Zsófi és Stopli szerelmének be nem teljesülése (nem árulom el, miért, mert a darab megtekintéséről lebeszélni mégsem akarom a tisztelt olvasókat!) - nincs előkészítve, a meglepetés csak egy halkat pukkan. És utána csak egy kis lila füst marad.

2010. március 4. 19:00 - Szegedi Nemzeti Színház

Fenyő Miklós-Tasnádi István: Aranycsapat

Stopli bácsi: Ádám Tamás

Elegáns úr: Székhelyi József

Kalap: Rácz Tibor

Stopli: Barnák László

Angyal Gyuri: Pataki Ferenc

Begyűjtő Putyi: Járai Máté

Cicero: Lazók Mátyás

Karaj: Szívós László

Púp Gyula: Poroszlay Kristóf

Csapos/Pályaedző: Szűcs Lajos

Unokaöcs/Piffencs: Varga Bálint

Komáromi elvtárs: Flórián Antal

Ollállá: Szilágyi Annamária

Winkler Zsófi: Erdélyi Tímea

Winkler Mari: Csorba Kata

Menyasszony/Esztike: Márkus Melinda

Közreműködik a Szegedi Nemzeti Színház tánckara

Díszlet: Csík György

Jelmez: Papp Janó

Koreográfus: Bóbis László

Zenei vezető: Koczka Ferenc

Videotechnika: Kovács Gábor Péter

Rendező: Tasnádi Csaba