Pandora, Gabriella

Összességében elégedetten

2010.06.10. 08:13

Programkereső

Ebben a szezonban ő a Xerxes Romildája, a Don Carlos Mennyei hangja, a Pomádé király új ruhájának Dzsufija, a Jancsi és Juliska Tündére és a Bánk bán Melindája, miközben Győrött a Hoffmann meséinek Olympiáját is életre kelti. A Magyar Állami Operaház magánénekesnőjével, Kertesi Ingriddel beszélgettünk.

- Miközben mostanság már az utánad következő generáció nem egy tagja is - nyíltan vagy fel nem vállaltan - zúgolódik a kevés lehetőség miatt, esetedben úgy tűnhet, a felsorolt szerepek kellően változatos megmutatkozást tesznek lehetővé. Te elégedett vagy mindezzel?

- Ahhoz képest, hogy egy játszóhelyre szorult a teljes gárda, elég sok feladatot kapok, bár az Erkel bezárásával sok, nekem szerepet adó opera lekerült a műsorrendről, így a Lammermoori Lucia, a Don Pasquale, a Szöktetés a szerájból, a Szerelmi bájital vagy a Hunyadi László, hogy csak párat említsek ezek közül. Abban bízom, hogy idővel ezek is újra előkerülnek, addig pedig annak örülök, hogy Győrben Medveczky Ádám és Kaposi Gergely irányítása alatt, Nagy Viktor rendezésében egy másik, korábbi sikerszerepemet, Olympia alakját játszhatom, a Hoffmann meséiből. Emellett idén voltak már Bánk bánok, míg jövőre előadjuk a Rigolettót, a Don Pasqualét, a Xerxest, s Fekete Gyula Excelsior! című operájának Szent Erzsébet karakterét is énekelhetem. Sőt, az ős-Bánk is műsorra kerül, amit már énekeltem Marton Évával és Molnár Andrással, s amelyről lemezfelvétel is készült. Egyelőre nem tudom, számítanak-e rám a szereposztásban, pedig ez nekem való feladat lenne, hiszen az ős-Bánk legtöbb szerepe eleve a megszokottnál magasabb hangfekvésben íródott, így hangfajilag még inkább rám szabták. Összességében azonban elégedett vagyok, hisz mindemellett rendszeresen szerepelek oratórium- és barokk zenei koncerteken is.

- Pedig egy 2005-ben veled készült interjúban kissé pikírten épp magad hívtad fel a figyelmet egy jó pár évvel korábban megjelent lemezedre, amelyre Elisabeth Schwarzkopf, Victoria de Los Angeles, Gundula Janowitz és Christa Ludwig mellé meghívás alapján kerültél fel.

- A helyzet az, hogy nekem nincs érzékem, de kedvem sem a marketinghez. Sokszor kérdezem magamtól, hogy írogassak-e ál- vagy saját néven leveleket, hogy "hé, ezt nyertem külföldön, és ezt a lemezt rögzítették velem!"? Ma már sajnos erre is szükség van, s elsősorban az számít, milyen sajtója van a művésznek, igazi celeb-e. Már magát a szót is utálom! Pár éve behívtak egy kereskedelmi adóba egy koncert miatt, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy a műsorvezető nem is rólam kérdez, hanem egy celebnek számító kolléganőmről! Sajnos nem kértem ki magamnak, így csak úton hazafelé puffogtam. S nekem tulajdonképpen még szerencsém van, hiszen engem annak idején a lemezeim - és nem a szerelmi életem - alapján számtalanszor behívtak a szerkesztők a rádióba, s így készült el nem egy felvételem is, közöttük a számomra oly kedves - ma már élőben egyre kevésbé elérhető - daléneklésnek "emléket állító" tekercs is. Azt gondolom, ez lenne a természetes - zenei értékek alapján választódjanak ki a sztárok. Ma milyen esélye van egy Tokody Ilonának vagy egy Fokanov Anatolijnak, hogy megismertesse magát az országgal? Nagy szerencséje van, akinek ehhez vele született érzéke vagy kedve van, vagy aki talál valakit a környezetében, aki helyette elvégzi a kuncsorgást, az ajtók döngetését vagy a tolakodást. Mert szerintem az sem szerencsés, ha mindezt a művész maga teszi ilyen vehemenciával, és szemtelennek tartja az egész szakma.

- Konzervatívnak tűnő személyiségeddel nem jelentett gondot belesimulni például egy, a hiphop látvány- és mozgásvilágát az operával elegyítő rendezésbe?

- Magamat sokkal inkább infantilisnek gondolom némelykor, imádok játszani, hülyéskedni, s ez szerintem hetvenéves koromban is így lesz. Már csak emiatt sem okozott gondot Romilda megformálása, de azt is tegyük hozzá, hogy nekem az operaszakot igazán a berlini Komische Oper, s Harry Kupfer rendezése jelentette. Pár évvel az akadémia elvégzését követően egy külföldi versenygyőzelem hatására kiválasztottak, s egy elég stresszes felkészülési folyamat végén elnyertem Blonde szerepét a Szöktetés a szerájból című operából. Az a produkció is elég akciódús volt, ezért nem számított újdonságnak, hogy nem csak egy helyben ácsorgunk, és a szívünkre tett kézzel éneklünk. Örülök, hogy a Xerxest a fiatalabbak is látni akarják, s a közönség is minden alakalommal veszi a lapot, de - és most a Kovalik-rendezéstől elvonatkoztatva - az is nagyon fontos, hogy ki, hogyan énekel. Érzésem szerint ugyanis mintha ez egy picit kezdene háttérbe szorulni.

- A játék a zene elé tolakodott?

- Úgy fogalmaznék, hogy a kettőnek mindenkor egyensúlyban kellene lennie. Értem, hogy illúziót kell a színpadra varázsolni, hogy lejárt a százötven kilós énekesek ideje, és a fiatalok már színészileg is megalapozott jelenlétet követelnek, de örülnék, ha újra az éneklés kerülne előtérbe, s a zeneiségről szólna az opera.

- Úgy tudom, kifejezetten nagy hangsúlyt fektetsz a kellően árnyalt, szín- és érzelemgazdag énekhang tökéletesítésére, a hangszerszerű éneklésre. Ebből a szempontból nem zavarnak a "nagy hangokat" felfedező televíziós tehetségkutatók, a Paul Potts- és Susan Boyle-féle sztárok?

- A közönségnek ők kellenek, s nem a mélyebb élmények. Azok az énekesek, akik sokszor nem a minőséget, hanem az eladhatóságot képviselik. Ez a médiafelhajtás azonban sajnos kihat az operavilágra, az énekstílusra, az elvárásokra is, s közöttünk is terjed az igénytelenség. Azt veszem észre, hogy számos kollégánál a látvány, a kapcsolat sokkal fontosabb, mint a színvonalas, autentikus előadásmód, és nem egy karmester is partner mindehhez. Divattá vált ugyanazzal a hanggal eltérő stíluskorszakhoz tartozó műveket előadni. Sokan ugyanazzal a vibratóval énekelnek bel canto vagy éppen barokk operát, s ettől feláll a szőr a hátamon. Néha hallok muzikális, mutatós, zeneileg és színészileg is tehetséges fiatalokat, akiknél előre le merném fogadni, hogy öt-hat év múlva elkezd lebegni a hangjuk, majd nem sokkal később el is tűnik. Nem baj, mert akkor jöhet a következő! Egyébként meg azt gondolom, hogy a "kecskevibrato" amúgy is a dallam meggyilkolása, s tíz fiatalból kilenc azért nem hallgatja az operákat, mert - elsősorban a női hangok - roppant tolakodóak. De van ennek egy sokkal mélyebbre ható következménye is, amit tanítás közben érzékelek: ma már hiába mesélek néhány éve még aktív operaénekesekről, a hallgatóknak fogalmuk sincs, ki az a Kincses Veronika vagy Kalmár Magda, nem hogy ötven évvel ezelőtti "sztárokról" tudjanak! Amikor én tini voltam, tisztában voltam a régi énekesekkel, bejártam a Zeneakadémiára, az Operába, behallgatóztam vizsgaelőadásokra. Ma ezt nem tapasztalom.

- Befutott énekművészként mit gondolsz, az énekléshez több tudatosság vagy több ösztönösség szükségeltetik?

- Mikó András mondta nekünk gyakran az akadémián: "Most megint befelé fordul a szemük, és a hangszalagjaikat nézik!" Valóban, a fiatalabb, tapasztalatlanabb énekes sokszor befelé figyel, s a közönség nem látja, mit machinál odabent, mire figyel éneklés közben. Az évek során ez nyilván alakul: az Operaház 125 éves fennállása alkalmából adott gálán a Rózsalovagból az ezüstrózsa átadását, majd a tercettet énekelhettem, és bár 16-17 éves lelkülettel, de abszolút másképpen, technikailag sokkal érettebben adtam elő, mint korábban bármikor! Az a rész nem könnyű, de most nem kellett ügyelnem a technikára, s teljes figyelmem a játékra irányulhatott. Azt gondolom, talán az évek múlásával minden ösztönösebbé válik, de ehhez a tudatosság növelése is szükséges. Egy bizonyos rutin megszerzése vagy egy hosszabb pályaív után kell a kontroll, mert megszokjuk a hibáinkat.

- Van még szerepálmod?

- Szeretnék újra Luciát, vagy Bellini-operákat énekelni; a lényeg, hogy olyan felkéréseket kapjak, amelyekben az én fachomhoz illő szerepek vannak, legyenek akár víg, akár drámai karakterek. Szeretnék minél több barokk darabot előadni színpadon és koncerten egyaránt. Imádom, a hangszínemnek is fekszik, ráadásul olyan igényességet tanulhat belőlük az énekes, hogy utána nem vibrálja túl az előadást, "folyik belőle" a dallam, s megtanulja a hangokat kötni, amit majd akkor tud felhasználni, ha egy árkot kell áténekelnie. Én mindenkinek kötelezővé tenném. Ami mostanában inkább foglalkoztat, az a DLA megszerzése, amit mesterségesen ránk erőltetett dolognak tartok. Félő, hogy sok fantasztikus, komoly koncerttapasztalattal bíró muzsikus kikerül az oktatásból, miközben a helyükre lépnek olyan fiatalok, akik végigcsinálták a doktorit, tehetségesek is, ellenben sokkal kevesebb vagy éppen nulla színpadi gyakorlattal, élménnyel, tapasztalattal rendelkeznek. Ha továbbra is tanítani szeretnék, meg kell szereznem, s bár a Liszt-díj miatt egy kicsit még mélázhatok a témán, előbb-utóbb időt kell rá szánnom. Bár amikor a zenetudósok már mindent megfogalmaztak, miről írjak disszertációt? A mókusok lélegzetvételéről!?