Valér

"Csak" fújja a dalt

2010.06.17. 05:28

Programkereső

A 2007-ben végzett Novák–Ascher zenés színész osztály tagjai nemcsak szerepeket játszanak a Chicagóban, hanem a zenét is ők maguk szolgáltatják élőben. Nem egyszerű a feladat, mert nagy koncentrációt igényel. Kiss Diána Magdolna viszont azt mondja, őt kifejezetten örömmel tölti el ez a próbafolyamat.

- Ennyire hiányzott a zene?

- Ennyire. Én 13 évet fuvoláztam. Zenei általánosba és gimibe jártam, ahol ennél azért jóval nehezebb darabokat játszottunk, de az egyetem második évében ellopták a fuvolámat, és mivel nem volt saját hangszerem, nem tudtam gyakorolni. Most azonban kaptam a HOPParttól egy fuvolát - leltári száma is van, de úgymond "örök használatra" -, és bizony gyakorolni kellett egy-egy futamot vagy gyorsabb tempót.

Kiss Diána Magdolna
Kiss Diána Magdolna

- Mióta tanuljátok a zenét?

- Két hónapja kezdődtek a zenekari próbák, általában éjszakánként próbáltunk a Merlin pincéjében, a Nemzeti Színházban és az Eötvös 10-ben. Az az igazság, hogy amikor először feltettem a lemezt, és elkezdődött az előjáték, amit egyébként mi nem is játszunk, mert ahhoz nagyzenekar kell, és szerintem nagyon bonyolult,  utána pedig szép sorban jöttek a dalok, egy kicsit megijedtem, hogy vajon ezt mi el tudjuk-e játszani... És el tudjuk annak köszönhetően, hogy két olyan zenei vezetőnk van, mint Kákonyi Árpád és Matkó Tamás, akik nagyon sokat segítettek és türelmesek voltak velünk.

- Ahelyett, hogy Roxie-t vagy Velmát játszanád, "csak" zenélsz az előadásban. Nem hiányzik, nincs benned féltékenység?

- Nyilvánvalóan hiányzik, de amikor felkértük Zsótér Sándort, hogy rendezze meg nekünk a Chicagót, tisztában voltunk azzal mi, lányok, hogy nem mi fogjuk a női szerepeket játszani. Sándor elmondta, hogy látta New Yorkban az előadást, és az, hogy ugyanazok a színésznők játsszák évek, akár évtizedek óta ugyanazokat a szerepeket, elborzasztotta, mert neki mást jelent a Chicago, mint kizárólag a show. Én boldog vagyok attól, hogy egy kicsi szerepem van, és zenélhetek annyit, amennyit akarok. Nem vagyok féltékeny.

- Milyen élmény félig kívülről nézni a fiúkat?

- Nekem nagyon tetszik az, amit Horváth Csaba kitalált, hogy erre a húzós jazzes zenére - ahogy a fiúk nevezik - "csapásolós" táncokat táncoljanak. Már amennyire félszemmel követni tudom őket... De amit hallok, azt pedig azért szeretem, mert kiderült, hogy jól szólnak férfi hangon is ezek a női számok.

- Kinn tombol a nyár, vége az évadnak. Nem vagy fáradt, nem vágysz ki innen?

- Az igaz, hogy nagyon hosszú és munkás évadom volt. Augusztusban kezdődött a tatabányai színház új épületét nyitó Kaukázusi krétakörrel, amit Novák Eszter rendezett, utána következett Kaposváron a West Side Story Román Sándorral, majd visszamentem Tatabányára újra Novák Eszterrel próbálni a Kabaré mortale - Háló nélkül című előadást, dolgoztam Mundruczó Kornéllal, de azzal párhuzamosan már próbáltuk a Chicagót. De mégsem érzem, hogy fáradt lennék, pedig tűpontos koncentrációt igényel ez a produkció. Régen éreztem, hogy ekkora örömmel jönnék próbálni.

- A darab, az osztály vagy Zsótér miatt?

- Kicsit azt érzem, ez a Chicago mintha megkoronázná az osztályunk eddigi munkáját azzal, hogy játszunk, táncolunk és zenélünk is. A darab ötlete egyébként nagyon régi. Harmadévesek voltunk, és az egyik vizsga előtt kérdezte Sándor, hogy a Kurázsi mamát vagy a Chicagót csináljuk-e meg. Akkor Brecht mellett döntöttünk, ami Zsótérnak nagyon az asztala, szeretjük, ahogyan ő magyaráz azokról a karakterekről, arról a világról, és vágytunk is arra, hogy egy komoly lélegzetű művet a magunkévá tegyünk. A Chicago viszont annyira jó zene, annyira sokféleképpen énekelhető. Azzal például, hogy a Cella-tangóban a lányok nem a dögös macák, hanem háziasszonyok, teljesen átélhetővé teszi a történetet. Mindenki egyszerűen fogalmazza meg a mondatokat, önmagát. Nincsenek úgymond a musical stílusra jellemző elemek.

- Az biztos, hogy ez az előadás nem fog hasonlítani egyetlen előző színrevitelhez sem, de neked milyen Chicago-élményeid vannak?

- Komáromban láttam egy Chicagót, amit Szabó Máté rendezett. Szerettem a színészeket, a koreográfiát, a rendezést, és nem utolsó sorban remek volt a hangosítás, ami ebben a műfajban nagyon fontos. Az nagy élmény volt. Meg persze a film, amiben tulajdonképp csak egy igazi zenés színész van, ha jól tudom, Catherine Zeta-Jones a többiek, amennyire képzetlenek, egészen profik. De az Amerika... ott mindenki ért mindenhez. A műfaj miatt viszont bármit meg tudnak oldani, a világítás, a kamera és a vágás sokat tud segíteni. Itt viszont csak mi vagyunk. Nekünk kell elzenélni, eltáncolni, elbeszélni ezt az e történetet és nagyon nehéz zenét. De szerintem menni fog.

- Rengeteg munkát fektettek ebben a három előadásba. Megéri?

- A három előadás csak a kezdet, még akár az egyeztetés is megoldható. Egy veszély persze van: annyira nehéz a zene, hogy ha nem gyakoroljuk minimum három, négy, öt órát egy-egy előadás előtt, akkor nagyon el lehet vele csúszni, muszáj, hogy kézben és fejben legyen, és akkor a koreográfiáról még nem beszéltünk. Vannak terveink, köztük például az, hogy koncertezünk a Chicago zenei anyagával, és az osztályzenekart is a Tom Princz & The Ex-t is újra kéne éleszteni. És akkor még hol van a jövő évad terve?