Luca, Ottilia

Akrobatamutatvány a moziban

2010.06.20. 10:00

Programkereső

Meg-megállnak a járókelők az Átrium mozi előtt. Meglepetésük oka az, hogy a sok éve zárva levő épület ajtajai nyitva állnak, de még inkább az, hogy a Chicago dalai hallatszanak ki. A HOPPart Társulat próbál.
Chicago - Zsótér Sándor, Herczeg Tamás
Chicago - Zsótér Sándor, Herczeg Tamás

Jó belépni a Margit körúti kánikulából a moziba, mert legalább tíz fokkal hűvösebb van az épületben, de negyedóra után már nem irigylem Radnay Csillát, aki Billy Flynn belépőjét énekelve ujjatlan trikóban vonul le az előcsarnok lépcsőjén. (A moziterem egyik székén egyébként Kiss Diána Magdolna télikabátja pihen.) Az Átrium, lánykori nevén Május 1. mozit emlékeim szerint legutóbb egy őszi fesztiváli opera-előadásra, A tisztességtudó utcalányra nyitották ki. Azóta nem járt benne a levegő, és tovább állt benne az idő.

Hogy mi izgatta a HOPPartosokat az épületben, és hogyan szerezték meg, nem tudom, Zsótér Sándor, a darab rendezője - akinek ez az első olyan zenés színház rendezése, ahol vannak referenciának számító hazai előadások - azonban a kapott helyszín és a Chicago releváns összekapcsolhatóságáról beszél, hiszen a mozit a harmincas években építették, épp akkor, amikor a musical alaptörténete játszódik. Az előadásban használják az előcsarnok összes zegét és zugát a büfétől a ruhatárig, és persze nagytermet, tehát amolyan instant Broadway-élményre vágyik, csalódni fog.

- Van egy buta, de nagyon is hiteles újságcikk, amiből valaki darabot ír, ezt megtalálja egy zeneszerző, ráugrik, és remekművet komponál, Fosse megcsinálja hozzá a zseniális koreográfiáját. A végeredmény pedig amellett, hogy a műfaj összes kívánalmainak megfelel, mégis szatirikusabb, gonoszkodóbb, mint általában a musicalek, hiszen mégiscsak gyilkosokat ünnepel a világ - magyaráz Zsótér, majd arról beszél, mennyivel nagyobb élmény volt számára a Chicago a valahai Kaposváron, mint nemrég New Yorkban. Olyan előadást nem tud és nem is akar csinálni, sőt olyat sem, amilyet már látott színházban. Ezért (is) húzta-halasztotta évekig a felkérést. És ezért (is) az ötlet, hogy a HOPPart kilenc színésze játssza, énekelje, táncolja és zenélje az előadást.

- Harmadévesek voltak, amikor először felmerült a Chicago ötlete. Kimondani könnyű, hogy igen, megcsinálom, de aztán ott tornyosul az ember előtt a megoldhatatlan feladat. Honnan lesz zenekar, koreográfus, helyszín, idő a próbákra, pénz a jogdíjra. Ettől bepánikol az ember. Aztán összejön minden, Mátyássy Bence szinte kikényszeríti, hogy kezdjük el. Amikor az ember kőszínházban dolgozik, lázadozik a futószalag meg a rabszolgamunka ellen. Függetlenként viszont embertelen munka, mert mindent magadnak kell megteremteni. Nem tudtam, milyen terhet rakok rájuk például azzal, hogy ők zenélnek, és ez az előadás menetébe praktikusan is beleszól, mert ebből következnek törvényszerűségek a rendezést illetően. Az elején, az elszánás iszonyú nehéz, de a közepétől már jó - mondja a rendező. Abban a néhány másodpercben, amikor a kételyekről beszél, aggodalom van a szemében, amikor a megoldáshoz jut, nyugodtabbnak látom.

Eközben kinn a Cella-tangót éneklik-táncolják a fiúk. A szereposztás ugyanis fordított, azaz fiúk alakítják a lányokat, ami, valljuk be, Zsótérnál nem különleges, a koreográfia viszont első hallásra-látásra meglepő. Ez tényleg nem a Broadway.

- Ez ortodox néptánc. Ne versenyezzünk a Broadway-koreográfiával, ne csináljuk a másolat másolatát, mert az kínos. A jazz gyökere afrikai, az ottani táncok épp annyira erősek, durvák és pontosak, mint a verbunkosok vagy a cigánytáncok - így indokolja, miért választotta Horváth Csabát, és gyorsan hozzá is teszi, ezzel az ötlettel biztosan nem állítana be egy kőszínházba. Zsótér nem ironizálni akar, hanem mélyen megérteni.

- Vagy hiúságból, vagy tudatlanságból nem akarok úgy csinálni, mint az amerikaiak. Láttam zsinórban játszott Chicagót, és ez tetszett a legkevésbé a Broadwayn. A magyar előadások, mindegy, hol játszották őket, sokkal jobban tetszettek, mert ezek súlyosabbak, humorosabbak, személyesebbek voltak. Nagyon jól énekeltek és táncoltak New Yorkban, ámulva néztem őket, és közben nem történt velem semmi.

Kérdezem a mozit nyitó-záró, próbákat vigyázó biztonsági őrt, mit gondol a látottak alapján az előadásról. Az addig decens ötvenes úr átvált rajongóba. Mutatja a székét, honnan szokta nézni a próbákat. (Már ha nem az épület előtt ül, és tájékoztatást ad arról, mi folyik benn, vagy épp élettörténeteket hallgat a kamaszkori randevúkról, az első csókokról, emlékekről, amik mind ide köthetők.) Csodálattal beszél arról, hány hangszeren játszanak a fiatalok, hogy képesek arra, hogy az egyik pillanatban zenélnek, aztán leugranak a dobogóról és táncolnak, aztán pihegés nélkül tudnak énekelni. Mert ő ilyet még nem látott.