Etelka, Aletta

A kemény fából faragott leány

2010.06.21. 11:32

Programkereső

Ne legyünk álszentek: a ritkaság önmagában nem érdem, igenis vannak méltán és méltatlanul elfeledett zeneművek is. Strauss Daphnéja viszont határozottan az utóbbiak közé tartozik.

Richard Strauss tizenharmadik operája emberemlékezet óta nem hangzott el Magyarországon. Valószínűleg az is beletelt némi kutakodásba, míg kiderült, hogy négy évvel az 1838-as, Karl Böhm vezényelte drezdai ősbemutató után Magyarországon is elhangzott a Daphne; ezután viszont a fává változott hősnő hosszú évtizedekre osztozott mitológiai kolleginája, Elektra sorsában: ez utóbbit az Operaház 2007-es bemutatója előtt csak 1941-ben játszották utoljára Magyarországon. Eleink mentségére azért tegyük hozzá, hogy Strauss - finoman szólva - nem tartozott a szocialista kultúrpolitika által piedesztálra állítani kívánt zeneszerzők közé. És persze nem kedvezett neki a korszellem sem, a beatkorszak lázadására lelkes, technokrata optimizmussal válaszolni kívánó 20. századi Zukunftsmusik élharcosai inkább csak megmosolyogták az idős Strauss romantikáját: wagneriánus zenét írni, amikor már túl vagyunk Stravinskyn, Schönbergen, Bartókon?

Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán

A  tetszetős párhuzamok ugyanakkor a történelemóránál véget is érnek. A Daphne zenéje csak távoli rokona a 20. század első évtizedében komponált, máig legtöbbet játszott Strauss-operáknak, a Saloménak, az Elektrának vagy A rózsalovagnak, azonban épp ezért izgalmas. Strauss ekkor már túl van a hetvenen, és mégsem bújik ki a bőréből, ugyanazzal a magával ragadó szenvedéllyel, egy megrögzött és vállaltan wagneriánus zeneszerző teljes zenekari eszköztárával komponál. (Persze a wagneriánus jelző durva leegyszerűsítés, mert van abban a partitúrában még nagyon sok minden, de arról majd írjon valaki, aki nemcsak hallotta, de olvasta is a partitúrát.) Ez a zene egyszerűen fiatal, ráadásul imponáló merészséggel és könnyedséggel az - Kocsisék produkciójának talán legnagyobb érdeme, hogy a lendületes, erőteljes előadással ezt még inkább aláhúzták. Ha zeneszerző lennék, így szeretnék megöregedni - és persze még egy bő évtized múltán a Metamorfózisokkal és a Négy utolsó énekkel. Újítson mindenáron az, akinek nincs elég invenciója - gondolhatta az idős mester, és maradt annál a kaptafánál, aminél korszerűbb és összetettebb zenekari hangzást máig sem találtak ki. Dafke.

Kocsis Zoltán a tavalyi Operafesztiválon már hozzányúlt egy muzsikust próbáló ritkasághoz. Akkor Schönberg Mózes és Áronjának két felvonása hangzott el. (Ha még emlékszünk, ez a produkció adta az ihletet ahhoz, hogy idén januárban immár saját harmadik felvonásával kiegészítve hallhassuk a mű ősbemutatóját a Müpában.) Ez a feladat sem tűnt kisebbnek. Az előadóknak - és ezalatt nemcsak a Nemzeti Filharmonikusokat, hanem a Nemzeti Énekkart és tizenegy énekes szólistát kell érteni! - csupán egy bő hetük volt próbálni, megoldani ennek a két órának és rengeteg hangjegynek a rejtélyeit. Ezt tudván az ember elsősorban a felfedezés élményére éhesen és nem a perfekció igényével foglal helyet - hogy azután nagyon kellemesen csalódjon.

Janez Lotric és Rost Andrea
Janez Lotric és Rost Andrea

A zenekar ugyanis csupán minimális számú megbicsaklással, ugyanakkor néhány kifejezetten szívet melengető szólistateljesítménnyel vette az akadályt. Gondolok itt elsősorban Koppándi Jenő koncertmesterre, aki minden alkalommal igazi szólistapartnere volt az énekes szólistáknak, és Szabó Anitára, aki a furulyával csábító Leukipposzt "szinkronizálta" fuvolán. A kórus is becsülettel helytállt, annak ellenére, hogy a Miskolci Nemzeti Színház ekkora apparátus számára már kifejezetten kicsi színpada elsősorban az ő helyzetüket nehezítette meg. A szólisták közül - akik csak a karmestert körbeülve fértek el a színpadon - leginkább az Apolló haragját átütő intenzitással tolmácsoló Janez Lotrič teljesítményét szeretném kiemelni, nem mintha a többiek közül bárkire különösebb panaszunk lehetett volna. És persze ott volt a címszerepben Rost Andrea, akit talán már annyira megszoktunk és megszerettünk Mozart-előadóként, hogy nem is hisszük el, képes két órán át ilyen intenzitással és átéléssel Strausst énekelni. Pedig képes volt, nagyon is, egészen az utolsó pillanatig, amikor Koppándi Jenő körülbelül hetvenharmadik fekvésben játszott madárcsicsergésének kíséretében végleg fává nem vált.

Remélem, nem utoljára.

2010. június 18. 18:00 - Miskolci Nemzeti Színház

Richard Strauss: Daphne - a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Miskolci Operafesztivál Nonprofit Kft. közös produkciója

Librettó: Joseph Gregor

Fordítás, magyar nyelvű felirat: Lengyel Jenő

Daphne: Rost Andrea

Apollo: Janez Lotrič

Gaia: Iulia Merca

Közreműködik a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar

Vezényel: Kocsis Zoltán