Pandora, Gabriella

A szerep kényszere

2010.09.14. 08:13

Programkereső

Szeptember 14-én, a 2010/2011-es évad első premierjeként mutatja be a Magyar Állami Operaház Arrigo Boito Mefistofele című operáját. A címszerepet a fiatal, ámde itthon és külföldön is már komoly sikereket elérő basszista, Bretz Gábor alakítja.

Bretz Gábor
Bretz Gábor

- Arrigo Boito operája nem tartozik az idehaza gyakran színpadra vitt alkotások közé. Hogy érzed, ad-e a valami pluszt a mostani előadás a közismert Faust-mítoszhoz?

- Ha abból indulok ki, hogy Kovalik Balázs rendezései rendszerint jól átgondoltak, következetesek, s az alkotó az alapkoncepcióját a darab során módszeresen végigvezeti, akkor arra következtetek, hogy minden néző gazdagodik valamivel az opera meghallgatása révén.

- Korábbi interjúid egyikében megvédted Don Giovannit a kegyetlenné minősítéstől. Mefistofelét is fel tudod menteni?

- Arra utaltam, hogy Don Giovanni is kizárólag a saját szemszögéből vizsgálva menthető fel a kegyetlenség vádja alól, s innen nézve Mefistofele sem az. Mindketten leginkább önmagukhoz hűségesek, és semmi mást nem akarnak, mint megtenni mindazt, amire személyiségük, lényegük felhatalmazza, kényszeríti őket. Vagyis tulajdonképpen mindketten őszintén kegyetlen, őszintén rossz alakok.

- Könnyen vagy nehezen boldogulsz a hasonló karakterekkel?

- Nehezen, mert alapvetően nem ilyen vagyok. Nagy kérdést is jelent számomra, hogy elhozzam-e a premierre a legidősebb fiamat, aki épp aznap lesz 11 éves. Lássa-e olyannak az apját, amilyennek a magánéletben sosem láthatná? A rendezés jóvoltából ugyanis kell majd olyan dolgokat művelnem a színpadon, amelyek biztosan nem egy 11 éves gyereknek valók. A megoldás alighanem a feleségem lesz, aki józan belátása alapján betölti majd a cenzor szerepét.

- Hatgyerekes, nagycsaládos ember vagy. Hogyan egyezteted mindezt össze a rád jellemző vándorélettel?

- Valóban, mindig is nagy családot akartunk, ennek azonban az az ára, hogy ha külföldön vagyok, amennyiben megoldható, jönnek velem, ha nem, akkor én "szököm" haza, de arra is volt példa, hogy csak egy-egy rövid látogatás erejéig láthattuk egymást. A gyerekeim a leghűségesebb, s egyben legelfogultabb rajongóim, akik mindig nagyon drukkolnak, hogy nehogy gikszert énekeljek. Azt ugyanis már megtanítottam nekik, hogy egy énekesnek az nagyon rossz.

- Miközben nézegettem, hány hírneves külföldi helyen léptél fel, nem kevésbé elismert partnerekkel együtt, az jutott eszembe, vajon hányan tudnak erről az Operaház látogatói közül, s mindezt tudod-e érvényesíteni a hazai zenei élet hierarchiájában.

- Nem sokan, és nem nagyon...talán azért, mert a kultúrpolitika kicsit magára hagyta a kultúrát az utóbbi néhány évben. A másik oka esetleg az lehet, hogy az Operaház kirívó mértékben hagyatkozott és hagyatkozik az államra, s nincs jelen a magántőke. El nem hiszem, hogy minden nagyvállalat tulajdonosi gárdája kizárólag jazz- vagy rockőrültekből állna! Külföldön rengeteg támogatás érkezik a privát szférából is.

- De nem zavar, hogy az ismertséged és elismertséged, illetve az eredményeid ilyen mértékben eltérnek egymástól?

- Egyáltalán nem. Megváltozott a világ, ma már nem mindenki jár operába, sőt, inkább más szórakozás után néznek az emberek, s ezzel együtt kell tudni élni. Én igazából attól félek, hogy eljön a nap, amikor nem lesz opera. Remélem azt már nem érem meg, de a veszély szerintem reális, és a bekövetkezése napirenden van. S utána a műfaj csak egy szűk, nagyon szűk réteg, nagy színházakban élvezhető szórakozásának marad meg.

- Külföldön is fenyeget mindez vagy csak itthon?

- Külföldön is. Lipcsében énekeltem Escamillót, beugróként. A kevésbé ismert, de nem kevésbé tehetséges második szereposztás játszott, s az 1600 férőhelyes színházban jó, ha hatszáz, elég magas átlagéletkorú néző ült. A végén szerény tapsot kaptunk, és mindenki ment a dolgára. Ilyenkor felmerül az emberben, miért is tartsam még néhány másodperccel tovább azt a magas hangot, amikor az egész láthatóan érdektelenségbe torkollik?! Persze lehet, hogy rosszul látom, és mindez csak a jóval híresebb drezdai színház hatásának köszönhető... de hát azért van 1600 férőhely, mert valamikor szükség volt ennyire, nem?

- Nem akartál soha tartósan külföldön maradni?

- Dehogynem, felmerült és fel is merül. A gyakorlatban ez már meg is valósult, hiszen volt olyan évem, amikor 11 hónapot dolgoztam kint - igaz, nem egy helyen, hanem a világban utazgatva -, s egyet idehaza. Ez a fajta külföldi karrier persze vonzó, ugyanakkor az igazán befutott énekesek életét közelről látva már nem annyira. Egyiknek sincs hat gyereke, s túlzottan pörgős életet élnek. Vagyis miközben kész lennék vállalni az ezzel együtt járó terheket, kicsit tartok is tőlük. Az énekesek persze mind arról álmodnak, hogy legyen egy őket foglalkoztató, éppen aktuális fejlettségi szintjükhöz igazodó repertoárt biztosító, az előrelépés lehetőségét is megteremtő anyaszínház, amely mindezért még tisztességes fizetést is kínál. Bízom abban, hogy ez a hely létezik, csak még meg kell találnom, s ha megfelelő ajánlatot kapok, fontolóra veszem.

- Amikor énekléssel kezdtél foglalkozni, mi fogott meg inkább: a zene vagy a színpad? Élményként vagy munkaként éled meg a feladataidat?

- Abszolút élményként, eksztatikus élményként, ez nem is kérdés. Néha elcsodálkozom, milyen szerencsém van, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és még fizetnek is érte. Ennél jobbat ki sem tudnék találni. Zene egyébként mindig is volt az életemben, s a kereskedelmi főiskola elvégzését követően felvételiztem a konzervatóriumba. Úgy voltam vele, hogy ha felvesznek a konziba, érdemes az énekléssel foglalkoznom. Később azt gondoltam: ha felvesznek a Zeneakadémiára, akkor érdemes ezen az úton tovább haladni. Megint később: ha bekerülök az Operába, ha megnyerem ezt a versenyt, akkor nyilván ez az én utam, s nem a közgazdaságtan.

- Közben mellénk telepedett a híresebbnél híresebb áriákat éneklő Fekete Attila. Te sosem akartál tenor lenni?

- Dehogynem, én annyira szeretnék tenor lenni! Sőt, az utolsó jelenetünkben Attilának egy H-t kell tartania... majd megesz a fene, olyan szívesen énekelném, de nem tudom, és soha nem is leszek képes rá! Így aztán csak jó értelemben véve irigykedem a hőstenorokra, akiknek a repertoárja csodálatos áriákkal van tele. Szerencsére nekem is sok szép szerep adódott Senecától Escamillóig, később pedig szeretném, ha a Wagner-repertoár nagy figurái meglennének. Ahhoz persze sokat kell még fejlődnöm technikailag és hangvolumen tekintetében is. Egy Hans Sachsot végigénekelni embert próbáló feladat.

- Átalakulások zajlanak az Operaházban, ráadásul a darab idehaza amúgy is ellentmondásosan megítélt rendezője nemrég nagy vihart kavaró interjút adott egy külföldi lapnak. Nem kell mentalistának lenni ahhoz, hogy a premierrel kapcsolatban hangos érzelemnyilvánításokra számítsunk, amelyet te két nyilatkozatodban, kétféleképpen ítéltél meg. Mi az álláspontod jelenleg a bekiabálásokkal kapcsolatban, s mire számítasz?

- Én úgy gondolom, ha egy énekesen látszik, hogy nem teszi oda magát százszázalékosan, nem jól énekel és játszik, vagyis hallhatóan bénázik, akkor megérdemli, ha kifütyülik. Más helyzet, ha látszik, hogy vért izzad, de akkor sem megy - persze ekkor is dönthet úgy a közönség, hogy ha kifizette a tizenvalahány-ezer forintos jegyét, akkor ne köszörülje a színpadon a torkát valaki, aki nem odavaló. Azt is megértem, ha azt a rendezőt, aki túlzottan magát helyezi előtérbe, fittyet hányva a zenére és az énekesek adottságaira, lehetőségeire, kifütyülik. De sokszor hallottam szakmailag megindokolhatatlan okból kifütyülni énekeseket, talán az illető hangszíne miatt, ami egyszerűen nevetséges! A szervezett dolgokról pedig ne is beszéljünk! A "bú"-zást helyeslő nyilatkozatomban vélhetően arra gondolhattam, hogy a nálunk bevett gyakorlat szerint a szemmel láthatóan borzalmas és pocsék előadásnak is jár udvarias, gyenge taps, ami a másik véglethez hasonlóan elfogadhatatlan. Persze nem arra vágyom, hogy egyfolytában óbégasson a közönség, de némi őszinte reakció elvárható lenne. Ami az Operaházat és a jövőt illeti - mi mindannyian a legjobbat reméljük, s egyfolytában a fellendülést várjuk.