Árpád

Velence-Saigon expressz

2011.03.19. 23:07

Programkereső

Be brave! Be a winner! – áll az Egy éj Velencében előadás flipperasztalt formázó díszletén, ahol az operettszínházi Miss Saigon-meghallgatás harmadik fordulóját tartották.

A tét növekedésével a hangulat is feszültebbé vált, az izgalom jobban kiült az arcokra, amint a színpadi fénybe lépve a nézőtér sötétjével találkoztak a szerepekre pályázók. Volt, aki láthatóan csak a lelke moziján játszotta végig a szöveget, azaz egyhelyben állva, kevés gesztussal adta elő a dalt, és a hangjába igyekezett sűríteni az érzelmeket, mások életre keltve a képet mindent expresszív módon fejeztek ki. Melyik vajon a nyerő stratégia? Ezúttal nem derült ki, hiszen nem ismerjük még a válogatás eredményét, a miheztartáshoz legyen elég egy, a nézőtér sötétjéből felhangzó "higgyél a zenében" instrukció. (Kerényi Miklós Gábortól, persze, aki egy önfeledt pillanatában még arra is képes, hogy György Rózsa Sándornak vokálozzon.)

Ebben a fordulóban egyébként meglepő módon - és nem csupán a laikus számára, hanem a sokat látott, tapasztalt szakemberek is csodálkoztak - többen, akiknek a másodikban úgy tűnt, "megvan" a szerep, itt kevesebbet nyújtottak. Pillanatnyi indiszpozíció lehetett az ok, vagy az előző alkalommal tanult "meghallgatás-színész(nő)" kifejezés elé odatehetjük az egykörös, kétkörös jelzőt? Ez a kérdés is marad addig költői, míg a végleges szereposztást meg nem tudjuk. (Illetve ez így nem igaz, mert az egyik biztos pont Dolhai Attila, aki Christ alakítja majd Sopronban, és aki ezen a délutánon néhány dal erejéig beugrott Fekete Kovács Veronika Kimje és Nádasi Veronika Ellenje mellé egy kicsit konfrontálódni.)

A jelöltek között ezúttal is láttunk vezető színészeket, azokat, akiknek a neve - és persze teljesítménye - képes eladni egy produkciót, és ismét, vagy talán inkább pontosabb, ha azt mondom: még mindig találkoztunk a feltörekvő generáció képviselőivel. Előbbi természetes, utóbbi pedig dicséretes és biztató a zenés színház szempontjából. Különös annak a kémiája, amikor egymással énekelnek duettet, az, ahogyan a versengés átalakul egyfajta segítő mester-tanítvány viszonnyá.

Újra és újra ugyanazokat a dalokat éneklik a színpadon, valahogy mégsem lehet megunni azt, amit Schönberg és Boublil írt. Van, hogy megáll a levegő, és van, hogy tapsra lendülne a kéz. Természetesen nekem is vannak favoritjaim, de bárkinek is fut tovább a film, a londoni jogtulajdonosok bólintása után nagy, ám hálás feladat vár rá.