Zsuzsanna

Kálmándi Mihály: "Álmom Boccanegra"

2011.05.09. 08:00

Programkereső

A Májusünnepen a Rigoletto címszerepét éneklő művésszel karrierjének kezdeteiről, mestereiről, operaszerzőkről, a közelmúltról és a következő évadról is beszélgettünk.
Kálmándi Mihály
Kálmándi Mihály

- Önt 1988-ban szerződtette dalszínházunk. Huszonegy évnyi tagság után, 2009. szeptember 30-án saját maga jelentette be az egyik internetes portálon, hogy október első napjától már csak vendégművészként láthatja a hazai közönség. Miért érezte úgy, hogy ezt a változást nyilvánosságra kell hoznia, és mi történt valójában?

- Nem vagyok tárgya a különféle fórumoknak, ezért úgy gondoltam, a kollegáimnak és a közönségnek tartozom azzal, hogy tájékoztatom őket erről a változásról. Egyre nehezebben tudtam feladataimra koncentrálni úgy, hogy különféle indokok miatt, szinte hetente kellett fegyelmi ügyben az előző vezetés elé járulnom. A vezetés bármit megtehet, és úgy éreztem, fő céljuk az, hogy engem eltávolítsanak. Fájdalmas és méltatlan dolgok voltak ezek. Döntenem kellett. Megszüntettem tagságomat, és „közös megegyezéssel(!)" kötöttünk egy olyan három éves szerződést, mely szerint évadonként tizenkettőtől húsz előadásig garantálnak fellépést számomra. A kontkraktus a következő évad végén jár le. Erről azonban nem szeretnék többet mondani, ez maholnap már történelem...

- Milyen szerepek várják még ebben az évadban az Ybl-palotában?

- A Májusünnepen, 14-én és 18-án a Rigoletto címszerepét éneklem, partnerem José Bros és Patrizia Ciofi lesz.

- Élvezet elmélyülni a honlapján. Külföldön énekelt szerepei fotókkal, kritikákkal vannak dokumentálva, így az egyik legsikeresebb szerepéről, a Macbethről - amit szintén sokfelé énekelt - is kaphat az érdeklődő információkat. Idehaza beáll a sikeres produkcióba?

- A honlap feleségem ízlését és kreativitását dicséri. Ezúton is köszönöm segítségét. Nem tölt el nagy örömmel, hogy a tervek szerint csak a következő évad végén jutott nekem három Macbeth-előadás. A ház Verdi-szerepeket éneklő baritonjai között már "rangidősnek" számítok- nem életkorban -, huszonhárom éve énekelek itt. Tíz éve, a legutóbbi felújításon már felléptem a főszerepben, azóta is sokfelé alakítottam szerte a világon. De a mostani, júniusi, második szereposztás premierjét a Ház számomra érthetetlen okokból 'megspórolta'(?)...

- Ha már szóba került, mióta énekel a dalszínházban, két év múlva, amikor tagságának negyedszázados jubileumát ünnepli majd, az évforduló egybe esik Verdi és Wagner születésének bicentenáriumával. Van-e elképzelése, mit énekelne szívesen ekkor?

- Természetesen a Simon Boccanegrát és Verdi Attila című operájában Ezió szerepét. Ezt a zenedrámát korábban Gardelli vezényletével a Margitszigeten vitték színre, játszották Szegeden és Debrecenben is, a budapesti operaház játékrendjében tudtommal még sosem szerepelt. Talán egyszer ez is a repertoár stabil darabja lesz. Megjegyzem, szerintem ehhez az is kell, hogy a csak a közreműködők számára nem életveszélyesnek nyilvánított Erkel Színház ismét megnyissa kapuit a nagyközönség előtt.

- A hosszú idő után, október elsején, a Zene Világnapján végre ismét színre kerülő Simon Boccanegrában is viszontláthatja a közönség?

- Sajnos egyelőre nem. A szerep nem talált rám, a vezetés másoknak osztotta ki. A közeljövőben megtanulom, mert tökéletesen illik a hangomhoz, és nagyon szeretem. Azt, hogy most mások éneklik a címszerepet, nem értékelhetem és nem is bírálhatom felül. A Boccanegrát illetően akár még meg is változhat a vezetés álláspontja velem szemben.

- Ugorjunk vissza a jelenből a múltba! Gyermekkorában a hangszerekkel ismerkedett, aztán mégis éneklésre adta fejét. Volt valaki a családjában, akitől a zene iránti érdeklődését örökölte?

- A szüleim, mindkét részről, hárman-hárman voltak testvérek, és valamennyien rendkívüli hangi adottságokkal rendelkeztek, alt, bariton, szoprán és mezzo hangfajban. Az egyik nagynéném például templomi szólista volt. Gyermekként, az első két elemiben, a figyelmemet nem kötötte le semmi, állandóan doboltam, dudorásztam, énekeltem, magamat szórakoztattam. A tanító néni javasolta, írassanak be valamilyen hangszert tanulni. Először zongorázni és gitározni tanultam, de állandóan énekeltem is.

- Mégis csak tizenhét évesen kezdett énekelni tanulni.

- Hivatalosan igen, valójában azonban már egy évvel korábban. Ám az egész úgy indult, hogy én zongorista leszek. Fejlődtem is, annak rendje és módja szerint, és tizennégy-tizenöt évesen már többek között Liszt-rapszódiát és La Campanellát játszottam. Nem vettek fel Marosvásárhelyre, a zenei középiskolába, mert én Bach-invenciók helyett Liszt Szerelmi álmokat és Mozart-szonatinát akartam játszani. Mondták: azt nem lehet. Töprengtem, hogy most mi lesz, hogyan tovább. Jól rajzoltam, így adott volt a kérdés: vagy a képzőművészet felé orientálódom, vagy marad a zene. Volt két évem, amikor szóba került a fuvola és a nagybőgő, de ez hangszerhiány miatt nem jött össze. Ekkor a nagynéném, aki fogorvos volt Aradon, szólt, hogy van egy énektanár páciense. Elmentem, meghallgatott, azt mondta: meglátjuk. Végül akkor, ott nem vettek fel ének szakra, nem volt megfelelő a pillanat, mivel éppen mutált a hangom. Azon a nyáron elkezdtem utánozni a nagy énekeseket a rádióból, és egyszer csak elkezdett szólni a hangom. Ősszel visszamentem, nagyon meglepődtek, és azt mondták: ebből már lesz valami! A hallásomon keresztül működni kezdett az instrumentum. Ebben szerepet játszott az is, hogy tizenhárom éves korom óta rendszeresen végeztem légző- és Hatha-jóga gyakorlatokat, és a légzéssel nem volt gondom soha. Felvételiztem is a kolozsvári zeneakadémiára.

- Innen már egyenes volt az útja, ugye?

- Á, dehogy. Elsőre nem vettek fel, utána megkaptam a katonai behívót. Munkaszolgálatosként(!) majdnem két évet szolgáltam. Fizikailag megerősödtem ugyan, szövődményként viszont az összes, létező ízületi betegséget megszereztem. Rendszeresen, nagy hidegben, szélben, akár mínusz 27 fokban is kellett dolgoznunk lent, a Dunánál, 800 kilométerre az otthonomtól. Hét rend ruha volt rajtam, és mégis kevésnek bizonyult... Három-négy év alatt gyógyultam ki abból, amit ott összeszedtem... Leszerelés után volt még három hónapom, ezalatt felkészültem az újabb felvételire, a konzervatóriumba. Hét embert vettek fel, én voltam a negyedik, a középső. Sikerült.

- 1981-ben szerződtette a Kolozsvári Magyar Operaház. Mi volt az első szerepe?

- Már elsőéves egyetemistaként szerződtettek, és Angelotti volt az első szerepem a Toscában. Mégpedig úgy, hogy tizennyolc éves koromig nem láttam élő opera-előadást. Megcsináltam. Utána jöttek sorra a szerepek, majd huszonnégy évesen a Nabuccóval államvizsgáztam ugyanitt.

- Utána már Budapest következett?

Ne szaladjunk ennyire előre. Előbb még jött egy "kihelyezéses" életforma. Mint végzett operaénekest Tordára helyeztek ki egy kultúrházba, telefonfelügyeletre. Ez úgy működött, hogy az operaház rendre kikért onnan, és így folyamatosan tudtam dolgozni. De az egyetem elvégzésének volt még egy "pozitívuma", nem kaphattam útlevelet két évig. És amikor végre megkaptam az első útlevelemet egy NDK-beli szerződésre, utána már nem mentem vissza. Nyugat felől disszidáltam Magyarországra. 1988. január 28-án vonattal jöttünk Kelet-Berlinből Budapestre. Útközben olvastuk - egynapos késéssel - a Népszabadságot és a Népszavát, és ebben a Szűrös-nyilatkozatot, mely szerint mostantól már nem toloncolják vissza az erdélyi menekülteket Romániába. A feleségemmel együtt nagyon meg voltunk hatva.

- Nem sokkal ez után már szerződtette a Magyar Állami Operaház.

- Egy barátom segítségével néhány nappal később fogadott Petrovics Emil igazgató úr. A meghallgatásomon ott volt Mikó András, Medveczky Ádám, Patkó József és mindenki, aki számított. Felvettek címzetes magánénekesnek, három hónappal később, az első Nabuccóm után pedig magánénekes lettem.

- Ezután már sorra jöttek a szerepek, főleg Verdi dalműveiben. Az itáliai zeneköltő operái közül a honlapja szerint pillanatnyilag tíz bariton-főszerepét énekli idehaza és szerte a világon. Főként autentikus Verdi-interpretátorként tartja önt nyilván a nemzetközi operaélet.

- Igen. A Verdi-muzsikálás lényege: nem a kottafej, nem a melódia, nem a ritmus, hanem a hangsúly. A Verdi-hangsúly magába foglalja az intonációt, a frázist, a szöveget. Én ezt Olaszországban tanulom - most is. A Verdi-hang erőteljes, nagy vivőerejű, elbírja az erőteljes hangsúlyokat, lágy, sötét és hajlékony, kitűnő magasságokkal, tudjon frazeálni is, és amikor ez mind összeáll, akkor jön az egész lényege, a recitálás, a Verdi-recitálás, az énekbeszéd, aminek központja az, amire Verdi mindent írt, a szöveg. De hogy ez a realizáció szempontjából hogyan történik, az is egy titok. Mindenesetre az olasz nyelv birtoklása szerintem nélkülözhetetlen... Minden szerepnek más a szövegszerkezete, más a hangsúlya, más a lelkiállapota, nem lehet összehasonlítani őket. És mindegyik mégis Verdi. Az egyéni kvalitásokon túl a legfontosabb a technikai felkészültség, mely ideális esetben egy harmonikus mester-tanítvány kapcsolatban jöhet létre. Esetemben dr. Sipos Jenő volt az, aki állandóan jelenlévővé tette nálam a Verdi-fachban oly nélkülözhetetlen „appoggio"-t, vagyis a 'támaszt'. Köszönet érte!

- Wagner?

- Nem vagyok igazán Wagner-énekes, csak a romantikus művei ragadnak meg, azokat éneklem, Wolframot és a Hollandit.

- Puccini?

- Scarpiát énekeltem sokfelé, és az Edgarból Frank szerepét egy koncertszerű előadáson a Puccini-emlékév kapcsán, majd ugyanebből egy sorozatot már rendezésben Bécsben.

- Mozarttól csak a Don Giovanni címszerepét énekelte, legutóbb a 2003-as decemberi felújításon?

- Nem. A Figaro házassága grófját is énekeltem még Kolozsvárott, öt alkalommal, román nyelven. Osztályvizsga volt. Imádtam. Hatalmas szerep, a Nabuccóban nem fáradtam el annyira, mint abban, az éneklés után. Mozart egészen másfajta koncentrációt igényel.

- Mit tartogat önnek idehaza a következő évad?

- Úgy néz ki, hogy a kapott szerepeimet le tudom énekelni, egyedül Wotan nem jön össze a Rajna kincsében. Peturt énekelek majd a Bánk bán ősváltozatában, Wolframot a Tannhäuserben és a már említett Macbethet, valamikor a jövő évad zárása előtt három alkalommal.