Zsuzsanna

Béres Attila: "Hogy megmérettessem magam"

2011.05.31. 08:30

Programkereső

Béres Attilával a nemrégiben Bukarestben színre vitt Rebeccától indult a beszélgetés, aztán két újabb újrarendezés, a Valahol Európában és a Cigányszerelem kapcsán eljutottunk a zenés színház társadalmi feladataihoz.

Béres Attila
Béres Attila

- Május elején volt bemutatód Bukarestben: a Rebeccát rendezted a Ion Dacian Nemzeti Operettszínházban. Mit kell tudnunk erről a színházról?

- Ezelőtt négy évvel került a bukaresti színház élére egy nagyon fiatal rendező, Răzvan Ioan Dincă, aki a harmincas éveinek a közepén jár, és a fejébe vette, hogy a felénk zenés színháznak vagy zenés népszínháznak nevezett műfajt meghonosítja Bukarestben. Bár arrafelé van némi hagyománya az operettnek, hiszen Ion Dacian is egy híres táncos komikus volt, ám komoly operett-tradícióról nem beszélhetünk, a musicalé pedig hiányzik. A négy év alatt azonban az évtizedes hátrányból komolyan ledolgoztak. Köszönhető ez szerintem azoknak a bemutatóknak is, melyeket a Budapesti Operettszínház alkotócsapa hozott létre. Hiszen a Rebecca előtt volt a Kerényi Miklós Gábor által rendezett Rómeó és Júlia és a Csárdáskirálynő bukaresti bemutatója is. Közönségvonzóak az előadásaik, és fura módon az "elit" bukaresti román kritika is jól fogadja ezeket.

- Nekem úgy tűnik, a zenés műfaj jelen van az erdélyi magyar színházakban, Kolozsváron ott az operetteket is játszó magyar operatársulat, és szerte az országban vannak román operák. Az operett és a musical milyen súlyt kap a román színházakban?

- Az igaz, hogy a magyar színházakban jelen van, de nem mondanám, hogy jelentősen jelen volt. 1999-ig, tehát abban a tíz évben, amit otthon töltöttem főiskolásként és színészként, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban talán két-három zenés előadást mutattak be. Kuplékat, kabaréjeleneteket csináltunk, de operettet vagy musicalt nemigen. Ahogyan Európában is teret hódított-hódít az utóbbi években a zenés műfaj, ezzel párhuzamosan a magyar színházak repertoárjára is bekerültek ezek a darabok, de a román színházak műsorán nem nagyon találsz ilyen produkciókat. Ennek talán az az oka, hogy amit a román színház tud mentalitásban, játékfelfogásban, azt nagyon tudja, és mellette egyszerűen nem fér el más. Igaz, kezd változni ez a hozzáállás, és különösen Bukarestben egy nagyon erős közönségbázis van kialakulóban. De ha azt kérdezed, miért csak most történik meg a változás, akkor nem tudok válaszolni.

- Te milyen zenés színházon szocializálódtál?

- Tulajdonképpen semmilyenen. (Szabadkozva nevet.) Ha őszinte vagyok, a kilencvenes évek elején, Kolozsváron láttam jó pár opera-előadást, talán 1996-ban láttam először musicalt és ennyi...

- Ehhez képest te vagy a Budapesti Operettszínház főrendezője.

- Valahogy megtalált engem ez a műfaj. Csizmadia Tibor 2002-ben, amikor Egerbe szerződtem, kitalálta, hogy "bemutatkozásként" rendezzem meg a Valahol Európában-t. Aztán több prózai előadást követően jött két újabb zenés darab, a Hegedűs a háztetőn Haumann Péterrel és Molnár Piroskával, majd a My fair lady Jordán Adéllal és Görög Lászlóval a főszerepben. Aztán 2004-ben Kerényi Miklós Gábor, az Operettszínház igazgatója, aki előtte tanított engem a Színművészeti Egyetemen, meghívott, hogy rendezzem meg a Lili bárónőt az Operettben. Örültem neki, hisz bár zöldfülű voltam a zenés színház terén, de ezt a darabot, már nem is emlékszem, honnan, de ismertem. Nagyon jó munka volt. Megszerettem az embereket, a helyet, és nagyon örültem, amikor leszerződtettek. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy innentől kezdve csak zenés előadásokat csináltam. Akárcsak addig, azt követően is több prózai előadást rendezhettem Budapesten, Pécsen, Kecskeméten, Szombathelyen. Fontos az egyensúly. A különböző műfajok hatnak egymásra és csiszolják az embert. Szerintem 2002-ben a Valahol Európában-t sem úgy rendeztem meg, mint ahogy egy zenés darabot "szokás"...

- Kaptál is érte hideget-meleget, hogy a színészek nem tudtak énekelni.

- Nézd, az, hogy egy színész hogyan énekel, mindig a színpadi helyzettől függ. A színpadon szerintem egy dalnak nem csak tiszta ének közlésként kell megjelennie. A helyzetben nekem fantasztikusnak tűnt Gergő (Kaszás Gergő Hosszú szerepében - a szerző) is, Patrícia (Kovács Patrícia Éva szerepében - a szerző) is, az, ahogyan játszottak. Nem énekeltek pontosan? Ezt nem tudom. Szerintem nagyon pontosan énekeltek, és a közönség is szerette őket. Voltak, akik megróttak engem az előadásért, de nekik meg az a feladatuk.

- Térjünk vissza Bukaresthez. Miért a Rebecca? Te választottad újra, alig egy évvel a budapesti premier után, vagy megrendelésre dolgoztál?

- Eljött Răzvan a Rebecca bemutatójára, és utána elmondta, szerinte ez a fajta előadás Bukarestben biztosan nagyot szólna és szeretné, ha ezt én megcsinálnám. A Rebecca az egyik olyan előadás az életemben, amit nagyon sajátomnak gondolok, minden hibáját és erényét vállalom. Akárcsak egy gyereknél. És akkor nagyon közel volt még ez a születés, ezért nemet mondtam. Ugyanaz az érzésem jött elő, mint 2002-ben a Valahol Európában bemutatóját követő felkérésekkor, hogy itt vagy ott rendezzem meg újra: hogy nem bírom még egyszer ugyanazt megrendezni. Aztán eltelt fél év, szinte naponta beszéltünk Răzvannal, és végül igent mondtam. Bukarestbe szívesen megyek, Európa egyik színházi fellegvára, nem egy elhanyagolható hely.

- Miben azonos és miben tér el a budapesti és bukaresti előadás?

- Szerintem az ottani előadás egyszerre teátrálisabb és visszafogottabb. Egyrészt a tér adottságai miatt, hiszen egy jelentősen kisebb színházról van szó, emiatt is az előadás sokkal intimebb. Másrészt a román színházjátszás hagyományosan teátrális kifejezési eszközei mindenképpen nyomot hagynak az előadáson. Azt mondhatom, hogy mindenben más és sok mindenben azonos. Más, mert más emberek játsszák, nekik mások a színészi eszközeik. Az ottani Max de Winter egy negyvenhez közeli színész, aki amellett, hogy idősebb mind Zolinál, mind Szilveszternél (Bereczki Zoltán és Szabó P. Szilveszter, a budapesti előadás férfi főszereplői - a szerző), egyéniségében is más. Az ottani Én egy 19 éves lány, aki életében először áll színpadon. Eljött a válogatásra, énekelt, és én tele voltam rettegéssel, hogy egy tapasztalatlan lánnyal mit lehet csinálni, de kiderült, irtózatosan tehetséges. Ettől a helyzettől egészen új alapokról kell indulni. Aztán más azért is, mert Bukarestben nincs meg az a technikai felszereltség, ami Budapesten megvan, ezért szükségmegoldásokat kellett kitalálnunk. Ha fényképeket nézel, sok azonosságot találsz, de a díszlet, a jelmez csak majdnem ugyanaz. Nem akartam, hogy száz százalékban replika legyen, mert a színész ugyanolyan autonóm alkotóművész, akárcsak a rendező, neki is van véleménye, és én elfogadtam, amit gondoltak, mert azt éreztem, ezek az emberek akarják, értik, szeretik...

- Más elvárásokkal megy be a színházba a magyar és a román néző, illetve a magyar és a román kritikus, ha musicalt néz?

- Persze. Míg a román nézőben, kritikusban nincs semmilyen előítélet, Magyarországon valaki vagy szereti ezt a műfajt, vagy nem szereti. Legyünk őszinték: olyan, aki már csak kíváncsiságból is bemegy, nagyon kevés van. Bukarestben pedig ugyanúgy bejön az UNITER (a Román Színházi Szövetség - a szerző) elnöke, mint az átlagnéző. A Rebecca Romániában kultfilm volt, a Ceauşescu-diktatúrában minden pénteken ezt játszották. Nem tudom, valószínűleg tetszett Ceauşescunak. Gyerekkoromban rengetegszer láttam a filmet, emlékszem, volt, hogy mondtam a szüleimnek, hogy már megint ez van... Amikor odamentem, úgy fogadtak, hogy "úristen, ebből fogunk előadást csinálni!", mert 40 fölött ez a film mindenkinek jelent valamit. És nagyon meg akarják nézni. Vagy azért, mert ismerik, vagy azért, mert látni akarják, mit lehet színpadon csinálni Hitchcockból. És elkészült az előadás, egy hónap alatt tízszer játszották már teltházakkal. A bukaresti kritikusok pedig, vagy azért írnak jót az előadásról, mert nagyon szeretik Răzvant (az igazgatót), vagy azért, mert nagyon új nekik ez a műfaj. A Rebeccáról (rövid, szégyellős, "merjem vagy ne merjem mondani" szünet - a szerző) nagyon jót írtak. Azt fogalmazták meg róla, hogy úgy zenés színház, hogy színház, és kiemelték, milyen fantasztikusan játszanak benne a színészek. Egy rendező számára pedig nem az a dicséret, ha azt írják, milyen jót rendezett, hanem ha azt olvassa, milyen jól játszanak a színészek.

- 2002-ben visszautasítottad a Valahol Európában újrarendezését. Most viszont Szegeden a Dóm téren ez fog történni. Miért?

- Ezt nem is tudom... Jó, alapvetően azért van, mert nem tudtam nemet mondani a Szegedi Szabadtérinek. Azt nem lehet visszautasítani. Ahogyan azt a szereposztás-tervezetet sem, amit ajánlottak.

- Rendezői hiúság?

- Ha őszinte vagyok, akkor igen.

- Készen kaptál mindent?

- Nem, csak tanácsokat kaptam, kik kellenének az előadásba, én pedig azt mondtam, jó, akkor mi lenne, ha ő és ő és ő lenne. Akiket kiválogattam, mind olyanok, akikkel vágytam előadást csinálni, hogy megmérettessem magam bennük, velük. És nagyon kíváncsi vagyok, Mácsai Pál mit gondol erről a Simon Péter nevű emberről vagy Alföldi erről a fasisztáról. Még nehezen tudok csak beszélni róla, mert egyelőre emésztem azt, hogy csinálni fogom. De tudom, mit akarok, és tudom, hogy más lesz, mint Egerben.

- Változtak a hangsúlyok?

- Szerintem sokkal erősebb lett az elmúlt közel tíz évben az a féltés, amit ezek a kisgyerekek szimbolizálnak ebben a darabban. Az ártatlanságot, a naivitást, a tisztaságot ma sokkal jobban kell óvnunk. 2002-ben nem volt még olyan iszonyatos hasadék a magyar társadalom gondolkodásában, mint most, és hiszek benne, hogy ez az előadás nagyon meg tudja mutatni, hova vezet a kegyetlenség, a gyűlölködés. Kell egy áldozat ahhoz, hogy rájöjjünk, vannak fontosabb, minden mást felülíró értékek, és ez aktuálisabb, mint gondolnánk. Az, hogy a mindennapi személyes pillanatnyi ellentétek fölött vannak olyan értékek, amik összetartanak. Az életben nem kell, nem szabad eljutnunk oda, mint az előadásbeli történet, hogy a második felvonás végén meghal egy gyerek. Nekem Kuksival egyidős gyerekem van, és összeszorul a gyomrom és az öklöm, ha arra gondolok, ekkora gyerekekkel milyen kegyetlenségeket műveltek és művelnek a felnőttek, de a darab ennél képletesebb, és sokkal többet jelent. Mást gondolok azért is, mert más lesz a díszlet. Balázsnak (Horesnyi Balázs díszlettervező - a szerző) volt egy fantasztikus ötlete, bár lehet, hogy úgy járok, hogy a díszlet fogja megrendezni az előadást. Mindenesetre Balázs azt gondolta, ez az egész nem "valahol Európában", hanem a szegedi Dóm téren történik, ahol bomba érte a templomot, és fel szeretnék újra építeni.

- Izgulsz?

- Rettegek tőle, mert sokakkal először dolgozom, és bár én tudom, mit szeretnék, de az egyenletrendszer sokismeretlenes.

- A következő évadban a Cigányszerelem, egy újabb újrarendezés, mennyire tölt el rettegéssel?

- Rettegni nem rettegek, hiszen "hazai pályán" játszom, de nagyon izgulok, hogy jó legyen. A Budapesti Operettszínháznak is reflektálnia kell a jelenre, a különböző társadalmi helyzetekre, hiszen az operett nem panoptikum, élő színház kell, hogy legyen, ezért is választottuk ezt a darabot. A Cigányszerelem alapvetően arról szól, miben hasonlítunk, miben különbözünk, és ez hogyan tart össze bennünket. Arról is szól, hogy a személyes bosszú képes arra, hogy népcsoportokat egymásnak ugrasszon. Lehet, hogy giccses volt Szegeden, amikor a végén a Messze a nagy erdőre romák és magyarok együtt táncoltak, ennek ellenére ugyanezt gondolom ma is, romáknak és magyaroknak együtt kell táncolniuk, és azt hiszem, bár még nem csinálom, hogy újra együtt fognak táncolni.