Árpád

Sáfár Mónika: "Szeretek az új dolgokba nyakig belemenni"

2011.06.07. 08:22

Programkereső

Primadonna, színésznő, énekesnő, újabban műsorvezető: Sáfár Mónikát meglehetősen nehéz bármelyik skatulyába is beleerőltetni. Persze minek is próbálnánk meg, amikor azon ritka művészek egyikéről beszélünk, akik prózai végzettségük ellenére a legelismertebb zenés színházak színpadán és a lehető legkülönbözőbb műfajokban is otthonosan mozognak.

Sáfár Mónika
Sáfár Mónika

- Kőszínházi szerepben jelenleg Az operaház fantomjában vagy látható a Madách Színházban, emellett viszont rengeteget turnézol országhatárokon innen és túl. Tudatos döntés volt részedről, hogy a szabadúszást választod, vagy a sors hozta így?

- A szabadúszás leginkább a rossz természetemnek köszönhető. Mindenki különlegesnek tartja magát ezen a pályán, de én még közülük is kilógok ilyen szempontból. Már kiskoromban is azt mondta a nagypapám, hogy olyan vagyok, mint a vasak közt a harapófogó: ugyanolyan, de mégis más. Amikor elvégeztem a főiskola prózai szakát, Babarczy László, a kaposvári színház akkori igazgatója leszerződtette az egész osztályunkat. Persze nagyon boldogan mentem, komoly rangot jelentett ott eltölteni az első éveket: egy második főiskolának is beillett. Bár nagyon jó volt, én már úgy mentem oda, hogy nem szeretném magamat teljesen elkötelezni, csak két szerepre szerződnék. Folyamatosan ingáznom kellett, ráadásul Pesten volt az énektanárnőm. Úgy nem lehet éneket tanulni, hogy az ember Kaposvárról fölrohangál egy próbaidőszak közepén, amikor az volt a divat, hogy 10-től éjjel 2-ig próbáltunk. A színészházba is bármikor becsöngethettek - akkor még nem volt mobiltelefon -, hogy be kell menni próbálni, akár éjszaka is. Nekem ez az életforma tetszik, de nem bírom. Szerencsére Babarczy partner volt ebben, leszerződtetett két szerepre, de azt mondta, hogy ezt senkinek nem mondhatom el. Azóta vagyok szabadúszó.

- A közalkalmazotti státusz az Operettszínházban sem volt ínyedre?

- Az alatt a néhány év alatt, amíg ott voltam, sosem jutottak el hozzám olyan információk, hogy engem bárki is szeretne felkérni más színházi szerepekre vagy fellépésekre, pedig - mint utóbb kiderült - volt rá példa. A mai napig így van ez: az igazgató kénye-kedve határozza meg, kit enged el, ez nagyon sok feszültség forrása. Én nagyon szeretem a szabadságot, minden nyűgével együtt. Ha véletlenül nincs munkám, akkor is feltalálom magamat, mert úgy képzelem, hogy az élet komplex. Nem halok bele, ha éppen nem játszom vagy nem énekelek, mert pontosan tudom, hogy fogok még, hiszen erre születtem - legfeljebb akkor épp másnak van ott az ideje.

- Már biztos sokan firtatták a kérdést, de én sem tudom kihagyni: annak idején prózai tagozaton végeztél a Színművészetin, de már a diplomamunkád is zenés darab, a Mária evangéliuma címszerepe volt a Madáchban. Az éneklés iránti vágy ezek szerint csak útközben talált meg?

- Ötödszörre kerültem be a főiskolára. Amikor már többedszerre nem vettek föl, elmentem napközis tanár néninek, ahol nagyon marasztaltak, mert állandóan gitároztam a gyerekeknek és mindig szót fogadtak nekem - duplájára akarták emelni a fizetésemet, csak hogy maradjak, mert annyira szerettek. Ezután Nemzeti-stúdiós lettem, majd - amikor negyedszerre sem vettek fel - jelentkeztem a Bartók Béla Konzervatórium ének szakára, ha már úgyis mindenki azt mondta, hogy jó hangom van. Ekkor kezdtem el a klasszikusének-tanulást, rá pár hónapra pedig felvettek a főiskola prózai szakára.

- A zenés szak szóba sem jött?

- Azt utáltuk, az volt az esti iskola. Ott annyira nem tanítottak színészmesterséget, operettet meg főleg nem akartam énekelni - általában ez van az életemben: amit nem akarok, az bejön. Prózistaként az Operettszínházba jártunk röhögni, hogy ott hogy játszanak meg énekelnek. Borzasztóan nagyképűen ültünk be, aztán három-négy év múlva már én álltam ott ugyanúgy a színpadon, és úgy állt rajtam a műfaj Budapesten, mint tehénen a gatya. Miután harmadévesen eljátszottam Kaposváron egy operettfőszerepet és rögtön utána megkaptam a Mária evangéliuma címszerepét, arra gondoltam, hogy ennek most már aztán a fele sem tréfa, el kell kezdenem éneket tanulni.

- Nem csak a prózában és a zenében, de a műfajok között is otthonosan mozogsz: a pályád során az operától kezdve az operetten át a musicalig mindent kipróbáltál. A különböző műfajok közül elkötelezted magad úgy igazán valamelyik mellett?

- Egyikre sem tettem fel az életemet, mert úgy érzem, hogy mindegyikben van keresnivalóm. Soha nem voltak kudarcélményeim egyik műfajban sem. Korábban azt gondoltam, hogy bennem éppen az a truváj, hogy ezeket párhuzamosan tudom csinálni: éneklem az Elisabethet, Szegeden a Toscát, Kaposváron pedig operettet, amiben adott esetben sokszor fel kell emelni a hangunkat a prózai jelenetekben. De tény, hogy egy évadon belül nem szerencsés a több műfaj. Kerényi Miklós Gábor (Az Operettszínház igazgatója, rendező - a szerk.) megkövetelte az Elisabethben, hogy ordítozzunk, de ezt nem lehetett sokáig tartani. Ha adott esetben például szerdán volt egy Elisabeth-előadásom, másnap pedig Mefistofelét énekeltem a Szegedi Nemzeti Színházban, amit mondjuk a rádió is felvett, nem tehettem meg, hogy kiabálok, mert az operához más torok, más technika kell. Én folyamatosan tanultam, képeztem magam, hiszen a célom nem az volt, hogy musicalt tudjak énekelni, ahhoz ugyanis hangi adottság kell, és kész. Az én szertelen, bohókás természetemnek egyébként sem való, hogy leragadjak egy adott műfajnál.

- Több helyen olvasni, hogy számodra az operettjátszás lényege a színész egyénisége, az egyediség. Egy primadonnaszerep szerinted mennyire alkalmas a személyiség megmutatására, a karakter kibontására?

- Béres Attila három éve rendezte meg az Operettszínházban A víg özvegyet, a kettős szereposztásban egy klasszikusabb vonalat képviselő kolléganő és én játszottuk a főszerepet. Ennek köszönhetően két totálisan más figura tárult a nézők elé: abszolút lehetett látni, hogy milyen vagyok én, és milyen a másik. Én egy vagány típusú ember vagyok az életben is, szeretek az új dolgokba nyakig belemenni, még akkor is, ha rajtavesztek. Annak idején Szinetár Miklós is azért hívott Pestre, mert szerette azt a fajta színjátszást, ahogyan én játszom az operetteket, és Kerényi Miklós Gábor is így volt ezzel. Sosem bírtam az "ide rakom a kezemet és eldalolom a fának dőlve bánatomat"-féle megoldásokat, ha ennyiből állt volna, nem is csináltam volna.

- Egy ideje újabb műfajban lubickolsz: Tehetséggel Sáfárkodók címmel havonta jelentkező talkshow-t vezetsz, ahol minden alkalommal egy-egy kollégával beszélgetsz. Mennyi energiát fektetsz az új szerepbe?

- Mindig "belemászom" az adott emberbe és egy héten keresztül csak ezzel foglalkozom éjjel-nappal, megpróbálok elmerülni az illető lelkében. Ez egyszerre hálás és hálátlan szerepkör, mert színészként takarózhatok azzal, hogy botcsinálta riporter vagyok, tőlem ne várjanak jó kérdéseket, ugyanakkor igényes szeretnék lenni és órákat veszek a barátaimtól, akik évtizedeket dolgoztak a Magyar Rádió riportereként. Tanulékony vagyok.

- A közeljövőben mire készülsz?

- Eddig olyan irányúak voltak az erőfeszítéseim, hogy hogyan mutathatom meg a zenés színpadon a prózai játszást, én egész életemben a próza felől fogok közelíteni az operához is. Most viszont egy olyan feladat talált meg, ahol nem tudom, hogy hogy ugrom majd meg a lécet, de éppen ez benne a jó. Egy nagyon kedves író barátom, Jeszenszky Iván írt Maria Callasról egy könyvet, amiből egy monodráma fog születni, ennek a premierjén kell elénekelnem Maria Callasnak négy-öt operaáriáját úgy, hogy közben egyedül vagyok a színpadon és elmondom az életemet - azaz Callasét. Ehhez nem lehetsz operaénekes, ehhez színésznőnek kell lenni - operaénekesi adottságokkal: ez az igazán nekem való kihívás.