Pandora, Gabriella

Geszthy Veronika: "Az opera és az operett nagyon közel áll egymáshoz"

2011.06.26. 10:05

Programkereső

Geszthy Veronika eredetileg a Zeneművészeti Egyetem opera szakán végzett, az akadémia után mégis a Budapesti Operettszínház primadonnája lett. Az énekes-színésznővel a két műfaj összefonódásáról és az operettig vezető útról beszélgettünk.

Geszthy Veronika
Geszthy Veronika

- A pályádat elnézve kevés olyan ember van, aki már az általános iskolától kezdve ennyire tudatosan készült volna az énekesi pályára. Legalábbis elég határozott tudatosságra vall, hogy végig a zene játszotta a főszerepet az életedben. A kezdetektől tudtad, "mi leszel, ha nagy leszel"?

- Nem (nevet), ez nem volt ilyen óvodáskortól eleve elrendeltetett pálya, de azt szoktam mondani, hogy az angyalkák terelgettek ebbe az irányba. Valahogy tényleg minden , az énektagozat és a társastánctanulás is arra készített elő, hogy majd egyszer operát, operettet és oratóriumot énekeljek. De voltam én vendéglátó-ipari főiskolás is, az például mellékvágány, bár, ha belegondolok, tulajdonképpen felszolgálás-gyakorlaton tanultam meg, hogyan kell színpadon poharat meg tálcát vinni! (Nevet) Egyébként mindig azt éreztem, hogy emberekkel akarok foglalkozni: a vendéglátásban sem azt láttam, hogy kell nyereségesen vezetni egy vendéglátóegységet, hanem azt, hogy ott naponta más és más emberek fordulnak meg, és őket kell háziasszonyként gardírozni. Úgyhogy az emberközeli munka iránti igényem megmaradt: a pultból színpad lett (nevet), de ugyanúgy mosolyogni kell és kommunikálni.

- Végül befejezted a vendéglátó-iparit?

- Az utolsó évben már átmentem levelezőre, pont azért, hogy akkor már teljesen az énekfelvételinek szentelhessem a napjaimat, és szerencsére három év konzervatórium után elsőre felvettek a Zeneakadémiára. Nagyon szerencsésen jött ki az a lépés is, hogy már harmadéves énekművész szakosként felvételizhettem opera szakra, negyed- és ötödéves koromban pedig teljesen párhuzamosan végezhettem el a kettőt.

- A Zeneakadémián többek közt Andor Éva és Kovalik Balázs voltak a tanáraid. Mik a legfontosabb dolgok, gondolatok, amiket magaddal hoztál tőlük?

- Éva nénitől a szakma tiszteletét, hogy ennek is vannak olyan fortélyai, fogásai, amiket meg kell tanulni: hogyan kell készülni egy szerepre, mi mindenre van szükség a megformálásához. Ő a nagy elődök közé tartozik - talán most már nem sértem meg vele, ha így nyilatkozom róla -, akitől meg lehetett tanulni, hogy ez a szakma nagyfokú alázatot és szorgalmat követel, ami nem jön magától. Azt is tőle tanultuk meg, hogy hogyan kell tiszteletben tartani egy próbát vagy egy próbafolyamatot: hogy az egy munka, amire készülni kell otthon. Hogy hogyan is mozog az ember énekesként a világban, hogyan kell átváltoztatni az életedet, meghozni azokat az áldozatokat, amelyektől ez működni tud. Persze ez nem nehéz (nevet), ha ott van az emberben a belső indíttatás - akkor jön magától. Érdekes volt, hogy Éva néniék még a korhű, jelmeztisztelő előadásokat ismerték, abban mozogtak, Balázsnál pedig megtanultunk például ária közben tízcentis tűsarkú cipőben, falmászó-hevederrel leereszkedni egy falról. Ez egy teljesen másfajta világlátás volt, egészen más jellegű közelítést jelentett, úgy érzem, hogy mindannyian nagyon sokat kaptunk tőle. Már befejeztük az Akadémiát, amikor a Mozart-maratonon, a Tavaszi Fesztivál keretében bemutattuk a három Da Ponte-operát, ahol én a Figaro házasságában Susannát alakítottam. Ez a Kovalik Balázzsal közös munka is nagyon sokat adott: a próbafolyamat során rengeteget tanultunk arról, hogyan is kell belehelyezkedni egy szerepbe, hogyan lehet a karakterek közti kapcsolódási pontokat megtalálni, és hogy ez nem a rizsporos parókán és a nagy ruhán múlik.

- Miért döntöttél úgy, hogy az opera szak elvégzése után az Operettszínház Akadémiáján is szerencsét próbálsz? Mi vonzott az operettben?

- Ez talán már a konzervatórium (Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola - a szerző) időszakában gyökerezett, a növendékhangversenyeken nagyon megszerettem a műfajt. Hormai Józsefnél tanultam, aki szintén operaházi magánénekes volt hosszú évekig, emellett viszont sokat énekelt operettet is. Nekik ez természetes volt, hogy operaénekesként időnként operettet is énekelnek, aztán jött egy későbbi generáció, akiknek a körében divat volt lenézni az operettet - ez talán még most is tart. Igazán csak most téma az, hogy operettet vagy operát énekelsz: például Simándy Józsefnél, akit elsőszámú Bánk bánként és Otellóként tisztel az utókor, nem volt kérdés, hogy ő emellett Szu-Csong herceget is alakít, vagy Taszilót a Marica grófnőben. Hiszen a klasszikus hangképzés, éneklés feltétele mindkettőnek. Az operettnél én sokszor azt látom problémának, ha megfeledkezünk arról, hogy ott ugyanúgy kell tudni énekelni, és próbáljuk a vicces jellegét előtérbe helyezni. Egy operaénekes számára természetes, hogy másfél órát végig tud énekelni a színpadon, az operettnél pedig lehet, hogy nincs ennyi énekelnivaló, de prózában ugyanolyan erővel jelen kell lenni, ráadásul még táncos jelenetek is vannak. Ez ugyanolyan helytállást igényel, nem érzem úgy, hogy rangjában a két műfaj ne lenne egyenlő. Korábban ez még természetes volt, nem vált ennyire szét a kettő, a mai kor viszont rákényszerít minket arra, hogy újra észrevegyük, a két műfaj nagyon közel áll egymáshoz.

- Az Operettszínházban annak idején Marica grófnőként debütáltál, ami tulajdonképpen egy beugrással indult, tavaly ősszel pedig egy kolléganőd betegsége miatt mindössze két nap alatt kellett betanulnod a Lili bárónő címszerepét. Ilyen gyorsan tanulsz, vagy egyszerűen nem is volt más választásod?

- Ez attól is függ, hogy mennyire vonzó a feladat, mi a szituáció. Ebben az esetben a készbe kellett beállnom, ezért sokkal könnyebb volt megtanulni, mások voltak a kívánalmak. A Lili bárónő nagy része, a duettek, finálék azért már ismerősek voltak, hiszen láttam-hallottam korábban a darabot és gálákban is előkerült már néhány dala. Ha egy teljesen idegen anyag lett volna, akkor nyilván több napot vett volna igénybe a felkészülés. Szombaton délután jött a telefon, hogy be kellene ugranom a szerepbe, és hétfőn reggel már úgy mentem a próbára, hogy tudom a szerepet - persze még akkor jött hozzá a mozgás, a koreográfia és a partnerek. Ezt a szerepet hál'istennek azóta is játszom, maradt a kettős szereposztás, szerencsére jól sikerült a beugrás.

- Az Operettszínház Ez Hungarikum című operettgáláján téged is hallhatunk. Az utóbbi időben sok szó esett arról, hogy az operettet szeretnék hivatalosan is hungarikummá avatni és bevenni a készülő hungarikum-törvénybe. A szkeptikusok viszont azzal érvelnek, hogy a műfaj eredetileg nem is magyar találmány. Erről mit gondolsz?

- Operetténekesként abszolút jó ötletnek tartom (nevet), de magánemberként is azt kell mondanom: rendben van, hogy esetleg az ősi gyökerek valóban nem itt alakultak ki, de utána annyit letettek a magyar szerzők az asztalra, olyan erős lett a műfaj magyar ága, hogy ezt tiszteletben kell tartani. Szalámihoz hasonló hústermékeket is gyártanak máshol a világban, például az olaszoknak is vannak nagyon jó felvágottjaik, és ők azt találják a sajátjuknak - ettől még a téliszalámi magyar termék. Nincs értelme azon vitatkozni, hogy az operett honnan ered: van egy olyan ága, ami a miénk, és amit nem baj, ha védünk. A sírva vigadós, igazi magyar virtushoz sokat tettek hozzá ezek a magyar szerzők, amit senki sem vitathat el tőlük.