Pandora, Gabriella

A dúrok, a mollok és a csend

2011.07.12. 15:16

Programkereső

Ruhák és dalok, szervezők és közönség, középdöntő és gála, Szabadka, Palics és Budapest - véget ért az I. Lévay Szilveszter Nemzetközi Musical Énekverseny.

A magyar versenyzők közül is sokan először jártak Szabadkán, nemhogy a németek, osztrákok vagy épp a japánok. (Akik egyébként szponzort kerestek maguknak, úgy tudták átrepülni a fél világot. Ezzel szemben a felénk honos arts & business kapcsolat...) Amivel találkoztak - a szecessziós belvároson egy lépéssel túl -, az a baráti, egyre fesztelenebb hangulatú verseny volt, ahol egymásra egyáltalán nem ellenfélként tekintettek. Végignézték, -hallgatták társaikat, és drukkoltak nekik. Ezt a helyzetet talán a legjobban a döntőbe be nem jutó Dancs Annamari mondataival lehetne jellemezni: "Nincs semmi baj, én már kaptam elég lehetőséget. A legjobban annak örülök, hogy Botondnak sikerült." Ráduly Botond "Manó" - akinek termetével ellentétben hatalmas hangja van - ugyanis szintén sepsiszentgyörgyi, mint a budapesti és a bukaresti operettszínházakban is egyre több szerepben bizonyító énekes-színésznő, és régi az ismeretségük; de hangozzék bármilyen giccsesen, akik itt találkoztak először, azok is tiszta szívből tapsoltak, visítottak egy-egy azt érdemlő produkciónak már a középdöntők folyamán. A két - egyébként három nyelven, magyarul, szerbül és angolul is konferáló - műsorvezető, Kalmár Zsuzsa és Csernik Árpád pedig csak megerősítették, hogy a színfalak mögött is ugyanez az egymást támogató légkör uralkodott.

Valószínűleg nem lepődik meg senki azon, hogy a fiatal énekeseket, színészeket az motiválta a jelentkezésben, hogy megmutassák, kipróbálják magukat, és komoly súllyal esett latba a mezőny és a zsűri nemzetközisége. Veréb Tamás, Borbély Richárd és Fejes Szandra is megerősítették, hogy érdekes és tanulságos volt látni a más színházi kultúrákból érkező versenyzők előadását, és meghallgatni a holland, német színházi szakembereket, ráadásul egy ilyen megmérettetés akár a külföldi munkához is jó lehetőség, ajánlólevélnek számíthat. Egyikőjük sem kezdő: a mindössze 17 éves Tamás nevét a miskolci színházbajárók ismerhetik, Richárd a Madách Színházban játszik, a következő évadtól Kecskemétre szerződő Szandrával pedig A Társulatban találkozhatott először a publikum.

Sokan állítják, egy versenyen a dalválasztásnál eldől minden. Olyan dalokat kell-e vinni, amelyben több előadói oldal is megmutatható, kockáztatva esetleg azt, hogy valamelyik stílus nem komfortos, vagy egyetlen érzelmi amplitudónál célszerű maradni? Be kell-e vállalni a rizikót egy frissen tanult számmal, vagy taktikusabb a jól beváltnál maradni? Az első fordulókon kell nagyon megmutatni, vagy tartogassuk a nagy produkciót, és a döntőben hengereljük le a zsűrit? Sajnos, a titokra nem derült fény, mert ahány versenyzőtől és zsűritagtól próbáltam megtudni a tutit, annyi választ kaptam.

És ha megnézzük a fellépőruhákat, abból sem tűnik úgy, egyetlen helyes megoldás van; különösen azért, mert két dalhoz is hozzá kellett öltözni. A lányoknál a koktélruhától a kisestélyiig, színestől a kisfekete különböző változataiig terjed a repertoár, az elegáns Elisabethek és kislányos Ének, a karakterénekes hölgyek nadrágja egyértelműsíti: a dalbeli karakter meghatározó, azt fejezi ki az öltözék is. A férfiaknál - Wolfgang Amadeus Mozarttól Maxim de Winterig - azonban több alkalomra is összeállítható a gardrób: laza nyári lenvászon ing és nadrág fehérben, ugyanez feketében nyaraláshoz, klasszikus és trendi farmer inggel és/vagy zakóval casual Fridayre, zsakettgombolású öltöny ezüsttel hímzett mellénnyel fogadásra.

A döntő századfordulós palicsi romantikájához tökéletesen passzoló ruhák némelyike díszlet nélkül egészen furcsán hatott a középdöntő helyszínén, a Jadran Színpadon. Aki esetleg még nem járt Szabadkán: ez a valamikori mozi, valljuk be, ezért kevéssé színházszagú, és itt játszik ideiglenesen - azaz nem tudni, meddig - a Szabadkai Népszínház, a verseny egyik koprodukciós partnere. Az első meglepetés a bejárati lépcsőnél fogad, a megszokott betont ugyanis vörös szőnyeg borítja. Ám még mielőtt valaki azt gondolná, hirtelen "fenn az ernyő, nincsen kas"-t kezdenének játszani, gyorsan rakjuk helyre a dolgokat: ez az egyetlen, hajszálnyival talán eltúlzott hang az énekversenyen. Az összes többi látványelem nem akarja fölöslegesen plasztikázni azt, ami nincs, itt mindenki vállalja, és mindenki iszonyatosan odateszi magát.

Jó egy évet dolgoztak együtt a szabadkaiak a Budapesti Operettszínházból érkező stábbal, így adódott össze a Pestről érkező versenyrendezési tapasztalat és a helyismeret. A Népszínház szervezési és műszaki kapacitásait azonban végesnek ítélte az igazgató, Mezei Zoltán, így került a képbe a jól bevált partner, a Szabadkai Népkör Művelődési Egyesület. Annak ellenére, hogy a Népszínház repertoárján zenés darabok is helyet kapnak - s hogy ezt milyen szinten művelik, bizonyítja az öntevékenyen összehozott Záróra vagy a zenés/szórakoztató előadás kategóriájában Színikritikusok Díját érő Szomorú vasárnap -, alapvetően prózai színházról van szó. „A zenés előadások nem csupán azért fontosak számunkra, mert közönségvonzóak, hanem mert egy nép- vagy repertoárszínháznak ezt a műfajt művelnie kell" - vallja Mezei, akinek jelentős musicaljátszási tapasztalata van, így nehezen tud mit kezdeni azokkal a véleményekkel, akár a szakmán belül, amelyek szerint az operett és a musical hiteltelen, puszta forma, a mélyén nincs semmi. "A Hairt, a Jézus Krisztus Szupersztárt a világon mindenfelé játsszák" - indokolja, és hozzáteszi: szerinte csak az a lényeg, hogyan nyúlnak a rendezők egy-egy műhöz.

Ráadásul azzal az ellenszéllel is meg kell küzdeniük, ami a szerbiai (és egykori jugoszláv) színházi tradícióból hiányzó zenés műfajt illeti - igaz, igény a szerb nézők részéről is lenne rá -, és valljuk be, a verseny első évében az országos sajtó nem visszhangzott a szabadkai történésektől annak ellenére sem, hogy Vajdaság tartomány és a város a kezdeményezés mellett állt, és anyagilag jelentősen támogatta azt. A döntő gálájára megtelt az ezer fő befogadására képes palicsi szabadtéri színpad, pedig a jegyárak igen borsosak voltak, elővételben hétszáz, a helyszínen kilencszáz dínárba kerültek (összehasonlításképp: egy jegy a Szabadkai Népszínház előadására háromszáz dínár). Mezei szerint fontos lépést tettek, természetesen le kell vonni a maguk részéről is következtetéseket - önkritikusan megjegyezte, hogy a helyi sajtó- és PR-tevékenységet hatékonyabban végezhettél volna -, ám minden gyermekbetegsége ellenére pozitív szaldóval gondol az I. Lévay Szilveszter Nemzetközi Musical Énekversenyre. A megszerzett technikai és szervezési szakmai tapasztalat mellett a Szabadkai Népszínház neve oda is eljutott, ahová egyébként esélyük sem lett volna eljutni. A további együttműködések kapcsán pedig tényleg bármi történhet.

A verseny azonban nem ért véget a döntővel: a győztesek Budapestre utaztak, hogy az Operettszínház közönsége előtt is fellépjenek. Ahogyan már megszokhatták, Kalmár Zsuzsa és Csernik Árpád konferáltak - ennél talán nincs is jobb visszaigazolás Szabadkára -, azon viszont egészen meglepődtek és meghatódtak a japán, szerb, román különdíjasok és meghívott fellépők, hogy, őket, az ismeretleneket mekkora ovációval fogadja a magyar közönség. Kérem szépen, szakértelem nálunk is akad!