Valér

Az operett és az idő

2011.07.15. 08:26

Programkereső

A Szegedi Szabadtéri Játékok idei második premierje A víg özvegy. Az előadás dramaturgjának, Böhm Györgynek a segítségével a Lehár-műből kiindulva azt járjuk körbe, mibe és milyen mértékben lehet és célszerű beavatkozni ma egy operett színpadra állításakor.

Szokták mondani, A víg özveggyel Lehár forradalmasította az operettszínpadot: igazi dráma van a történetben, szenvedélyek csapnak fel a hősök között, és mindez a zenedramaturgiában is kifejeződik. Lehárnál nincs meg a primadonna, szubrett, bonviván, táncos komikus bécsi négyesfogata, hanem két primadonnával - Glavari Hanna, Valencienne - és két bonvivánnal - Danilovics Danilo, Camille De Rosillon - operál, mellettük van még egy buffo - báró Zéta Mirkó - és egy prózai szerep - Nyegus -, utóbbiak hozzák a humort az előadásba.

Az alapmű ezúttal egy vígjáték volt: Meilhac A követségi attasé című darabja, amelyet eredetileg egy zenekritikus-zeneszerzőnek, Richard Neubergernek szántak. A házi bemutatón azonban csalódást keltett a muzsika, Victor Léon szövegíró pedig Lehárt ajánlotta. A mű lassan készült - sok gondot okozott a címadás, A víg özvegyet többen egyáltalán nem javasolták -, s hiába állt Léon a szövegíró mellé, az újdonság ereje pedig meggyőzően hatott az énekesekre, a Theater an der Wien direkciója kételkedett a sikerben. 1905. december 28-án azonban a közönség egyértelműen letette a voksát a darab mellett, amelyben ismerős helyzeteket és karaktereket láthatott. Alig egy évvel később, 1906. november 27-én a pesti Magyar Színházban is bemutatták a Lehár-nagyoperettet, s azóta kis túlzással ahány előadás, annyi szövegváltozat került közönség elé.

Böhm Györggyel először a cselekményt rekonstruáljuk. A fordulatokban bővelkedő történet három szálon fut. Az első felvonás eredetileg Montenegro párizsi nagykövetségén játszódott, ám ezt még a bécsi premier előtt, minden bizonnyal a diplomáciai bonyodalmakat elkerülendő, Pontevedróra változtatták. A kis ország nagy bajban van, közel az államcsőd, s ha nem szerzik meg a pontevedrói honleány, egyébként gazdag bankárözvegy, Glavari Hanna húszmilliós vagyonát, a haza csődbe megy, és mindenki mehet haza. Beindul a politikai gépezet: Danilovics Danilo követségi titkárt ráveszik arra, vegye feleségül Glavari Hannát. Az ifjú grófot és a Hannát valamikor réges-régen szerelmi szálak fűzték egymáshoz, ám a gróf arisztokrata nagybátyja nem nézte jó szemmel az alacsonyabb társadalmi rangú hölgyet, és kitagadással, az örökségtől való megvonással fenyegetett. Danilo pedig nem ellenkezett a nagybácsival, elhagyta Glavari Hannát, aki hozzáment az udvari bankárhoz. Hamar meg is özvegyült. Amikor a történetbe csöppenünk, épp estélyt adnak a követségen a pontevedrói herceg születésnapja tiszteletére. Bonvivánunk és primadonnánk hosszú idő után először találkoznak, Danilo azonban közli, soha nem fogja kimondani Hannának a "szeretlek" szót. A második felvonásban egy újabb estélyt látunk - ezt Glavari Hanna adja a herceg születésnapjára, és hogy Danilót megleckéztesse, odavarázsolja az orfeumot -, és megismerjük a második szálat. Ebben a fess, fiatal francia követségi tanácsos, Rosillon, és a pontevedrói nagykövet, báró Zéta Mirkó tűzrőlpattant ifjú neje, Valencienne a főszereplők, fontos kellék egy legyező, melyre Rosillon ráírja, "imádlak", és amely elveszik. A záró felvonásban a félreértések tisztázódnak, a szerelmesek egymáséi lesznek, és a férj-feleség-szerető családi békéje is visszaáll a kezdeti egyensúlyba. A harmadik cselekményszál, a követségi alkalmazottak és feleségeik kisebb-nagyobb kalandjai pedig átszövik a teljes operettet.

Ezt az évszázadosnál régebbi történetet Magyarországon és külföldön, prózai és zenés színházakban - köztük operaházakban - számtalan alkalommal játszották. Danilo és Hanna szerelme természetesen minden előadásban a leghangsúlyosabb volt, míg a második és harmadik szál ereje az adott teátrum színészeitől függött. A hagyomány szerint leginkább az egykori orfeumi grizett, a kikapós nagykövetné, Valencienne szerepét szokták feltupírozni, a Szegedi Szabadtéri Játékokon azonban a diplomatákat és feleségeiket olyan színészek alakítják, akikre igazán áll a "sztárszereposztás" jelző.

A Dóm tér viszont komoly követelményeket állít az adaptációt készítő elé. "Ebben a futballpálya méretű térben egészen mások az arányok. Hogy csak egy példát említsek: itt nem lehet abgangot csinálni, mert miután a színész elmondja a színpad közepén az abgang-mondatát, elindul a kulissza felé, és kiér a színfalak mögé, a néző számára elviselhetetlenül hosszú idő telik el. Szerencsére dolgozhattam Ruszt Józseffel, akivel még a nyolcvanas években vittük színre A mosoly országát, néhány évvel ezelőtt pedig az Eszenyi Enikő rendezte Marica grófnőben közreműködtem, így megtanultam, mi az a ritmus, amit ez a színpad elbír" - vezet be Böhm György a technikai fogásokba. - Ráadásul azt sem szabad elfelejteni - folytatja -, hogy esténként négyezer embert kell szórakoztatnunk."

Böhm könnyű helyzetben volt, mivel ismerte a szereposztást, megkapta a díszletterveket, így az egyes mondatokat adott színészek hangjára, habitusára tudta írni. Ráadásul volt egy komoly segítsége a mentorának tekintett, az egykori legendás, Szinetár-féle Víg özvegy dramaturgja, Kállai István személyében, akivel többször leültek és átbeszélték a lehetőségeket, majd elkezdődött a gyürkőzés a darabbal. A színházban a szövegkönyv végleges változata azonban csak papíron létezik, a próbák során a rendezőn múlik, hogy igazolja a változtatásokat.

A Színházi Életben megjelent eredeti, Mérei Adolf-féle magyar példány mellett előkerült a bécsi ősbemutató német példányának nyersfordítása, és már e kettő között is vannak eltérések, a harmadik felvonásbeli orfeum például Méreinél egész más, mint a Leo Stein-Victor Léon párosnál. A feladat adott volt: Kromov, Bogdanovics, Prisics, továbbá nejeik, Olga, Sylviane, Praskovia szerepeinek feldúsítása. Ami nem tűnik ördöngösségnek, hiszen a százegynéhány évvel ezelőtti változatban is összesennem mondnak többet kétszer tíz mondatnál, a zenés színpad azonban egészen más követelményeket támaszt.

Itt praktikusan kell sűríteni, ezért Böhm három jelenetet felcserélt, hogy szorosabbá váljon a történet. A prózával is szűkmarkúan kell bánni, nem lehet nagymonológot mondatni, mert sem a tér, sem a műfaj nem alkalmas a prózai jelenetekre, ráadásul ha nem énekelnek, sansztalan, hogy jelentőssé váljon bármilyen szerep. Így három zenés megjelenéssel kerülnek fókuszba a hölgyek és az urak, amit a bevett gyakorlat szerint három vendégdallal, azaz Lehár más műveiből kölcsönzött számmal oldott meg a dramaturg. Az első felvonás házastársi szextettjét A tökéletes feleségből kölcsönzött Férjek, asszonyok adja, a második felvonásba bekerült tercett formájában A bécsi asszonyokból a Nechledil-mars,melyben a feleségek összeesküsznek Glavari Hanna ellen, míg a harmadik részben elhangzik a Giudittából a Gilolette-foxtrott, azaz a Ha megversz is, imádlak én kezdetű Apacs-dal. (A szituációt nem áruljuk el, legyen meglepetés.)

A belenyúlás nagy divatja az ötvenes évek elején kezdődött, a magyarázatot a politikai légkör adja meg. A műfajt károsnak ítélték az elvtársak, ám nagyon szerették, ezért hülyét kellett csinálni az arisztokratákból, a kapitalistákból pedig szörnyeteg kizsákmányolókat. Ám a dramaturgiai kiigazítások nem mindig károsak, hiszen sok szövegkönyv németül és magyarul is rohammunkában készült, és valljuk be, egy Harsányi Zsoltnál, egy Mérei Adolfnál, egy Gábor Andornál sok dolgot megbocsáthatunk. Ráadásul a műfaj igényelte a lokalizálást, a vén színházi rókák pedig tudták, mi működik Bécsben, és mi Pesten. Ne szépítsük: a politikai-társadalmi helyzetek leírását tekintve az operett Zeitstück, és azt sem szabad elfelejtenünk, ma más a világ, más poénokon nevetünk, a klipek ritmusában gondolkodunk, ezért gyakran túlírtnak érzékeljük a szöveget. Ami a műfajt megemeli és időtlenné teszi, az a zene.

Egy színdarabnak három ideje van: a megírásé, a történeté és a játszásé. Ebbe egy negyedik, a fordításé már nem fér bele, ezért célszerű a magyar változatokat ebből a szempontból felülvizsgálni. Adódik a kérdés, ha a próza módosítható, átírható, akkor a dalszövegeket mennyire kezelhetjük szabadon. Böhm György véleménye szerint a daloknál nagyon kell vigyázni, hiszen vannak olyan slágerek, amelyek sorai szállóigévé lettek, önálló életet élve a kulturális hagyomány részét képezik. Egy kevéssé ismert dal szövegét át lehet írni, de ami beépült a köztudatba, azzal óvatosan kell bánni, mert a néző azt várja, amit ismer. Ha másról énekelnek az eredetiben, akkor a rendező feladata, hogy megoldja, az eltérő szöveg ellenére mégis passzoljon a szituációba.

A színházban a legfontosabb a színész, ez az egyszerű tény pedig újabb indok arra, miért kezelhető szabadabban egy operett szövege, pláne, ha az alkalmazott szövegipari munkát végző tudja, kiknek a szájáról hangoznak el a mondatok. "Ruszt Józseftől tanultam azt, hogy az olvasópróbán ne a rendező, hanem a színészek olvassák fel a darabot. Ők ugyanis nem véletlenül tévesztenek sem a blattolásnál, sem a sokadik próbán ugyanazon a helyen: a hiba a szövegben van. Munka közben magamban hallottam, hogyan mond egy 'igen'-t, egy 'nem kacérkodom'-at Csákányi Eszter, Hernádi Judit vagy Molnár Piroska, és ha a valóságban nem működött, akkor javítottam. A színész ugyanis egy csoda, és mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ő a lehető legjobb formáját tudja hozni" - összegez Böhm György, amihez nem is kell többet hozzátenni.