Etelka, Aletta

Miklós Tibor: "Csak adni"

2012.04.10. 12:25

Programkereső

Szeretet, barátság, hűség: olyan értékek, amelyek nemcsak Miklós Tibor legújabb művében, a Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjaiban szervezik a történetet, hanem az író-rendező életének is legfontosabb pilléreit jelentik. Ezt példázza a családi musical megszületése, és az április 20-án esedékes Magyar Színház-beli bemutató története.

- Számos nagy sikerű musical írója, fordítója és rendezője vagy. Hogyan találtatok egymásra Tommal és Huckkal?

- Imádtam a regényeket mint fiatalkori olvasmányokat, és különböző színházi műsorterveknél, amelyeket még a Rock Színház számára és bizonyos pályázatokra készítettem, mindig előjött a gondolat, hogy ezekből musicalt kéne írni. Körülbelül egy éve a Nashville-ben élő muzsikus-színész barátunk, Gary Morris küldött nekem egy kazettát egy rövid történettel: amikor a Broadway-n játszotta Jean Valjeant, egy ismeretlen zeneszerzőtől kapta a kazettán lévő rövid anyagot, hogy hallgassa meg, és segítsen színpadra állítani. A szerző Tom Sawyer történetéhez írt nyolc-tíz dalkezdeményt. Nemrég ez a szerző meghalt, és Gary lelkiismeret-furdalástól hajtva levette a polcról a kazettát, és mivel jól ismer musicalszerzőként is, hiszen az Anna Karenina broadway-i bemutatásáért sokat harcolt, elküldte nekem.    

Miklós Tibor
Miklós Tibor

- Tehát egy töredékből, Jeff Newman befejezetlen zenés játékából alkottál újat, egészet. Hogyan fogtál hozzá?

- Tanácstalan voltam, de pont ekkor jelentkezett nálam Tóth Péter, akivel együtt dolgozunk a Magyar Zeneszerzők Egyesületének elnökségében. Ő komolyzenét komponál, de eljött megnézni a Freddie Mercury-koncertünket, látta a Szegény gazdagokat, kért régi rock színházas anyagokat, és egy nap elém állt, hogy nagyon szeretné magát kipróbálni ebben a műfajban. Így hát odaadtam neki a kazettát, mondván, nekem volna kedvem megírni, és bár megrendelő egy szál sincs, de ha valami jó, izgalmas és populáris születik, akkor a Szabad Tér Színházban nyitottak szoktak lenni rá. Péter boldogan vállalta, én pedig elkezdtem írni a vázlatot a történethez. Kiderült, hogy a Tom Sawyer akkor izgalmas igazán, ha beleszövöm Huckleberry Finn kalandjait is két szálon futtatva. Mi több, találtam még egy regényt, a Tom Sawyer a detektívet, amiből a krimi részt át tudtam emelni.

- Számos zenei stílusban született már Miklós Tibor-musical. A Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjai milyen zenei világot fog képviselni?

- Nagy ívű zenei megközelítésbe helyezzük a történetet. Nem azt mondom, hogy musicaloperát akartunk írni, de nagyon kevés hangsúlyos próza lesz benne. Énekbeszéd, énekes párbeszédek, és nagyobb zenei kibontásban visszatérő témák alakítják, kicsit az operára hasonlítva, ugyanakkor nagyon populáris, eredeti amerikai zenei megoldásokkal fűszerezve. 

- Említetted, hogy margitszigeti bemutatóban gondolkodtatok, mégis a Magyar Színházban lesz a premier. Miért?

- Bán Teodóra nagyon nyitott volt az új műre. Annyit kért, hogy szerezzek hozzá koprodukciós partnert, mint annak idején a Szegény gazdagok esetében a József Attila Színházat, hogy tovább tudjon élni a darab. Ezzel elcsúsztunk, és már nem fértünk bele az idei szabadtéri évadba. Az, hogy nem találtunk partnert, befogadót, sajnos jól mutatja, hogy az új magyar művek iránt nincs akkora érdeklődés, amilyen kellene, de még a töredéke sem. A Pesti Magyar Színiakadémia igazgatójával, Kovács Gábor Dénessel a Scherzo zsűrijében kötöttünk barátságot, és meghívott a vizsgaelőadásukra, amelyre elmentem és ott ragadtam a feleségemmel, Nagy Anikóval együtt. Rajongóik lettünk, mert ilyen alaposan felkészült, elmélyült munkát, ilyen alázatos, tehetséges gyerekeket, nehéz ezt kimondani, de mostanában talán a Színművészeti Egyetemen sem találni. Nehéz anyagi helyzetben vannak, ahogy a színház is. Jött tehát a gondolat, hogy kössük össze a készülő új darab bemutatását az akadémia megmentésével. Vállaltam, hogy ingyen megrendezem, nem kérünk jogdíjat, Anikó betanítja az énekeket, és elhozunk pár fiatalt a "mieink" közül, az egykori Rock és Musical Színház társulatából. Így állt össze ez a közel harminc fantasztikusan tehetséges, nagyszerű gyerek, valamint három-négy felnőtt színész, akik ebben a nagyon nehéz helyzetben sem csüggednek, hanem beállnak és dolgoznak. Igazi örömünnep velük a munka!

- Mindenféle díjazás nélkül vállaltad a munkát feleségeddel, Nagy Anikóval és lányotokkal, Eponinnal együtt. Megteheti ezt ma Magyarországon egy színpadi szerző, illetve egész családja?

- Több mint harminc év alatt annyi szépet és jót kaptam ettől a műfajtól! Ezt próbáltam viszonozni azzal, hogy megírtam a történetét. A Musical! című könyvemből ma már tanítanak az egyetemeken. Számos művem fut különböző színházakban, így egy-két munkámnál nem kivenni akarok, hanem csak adni, csak adni. Inkább lemondok mindenféle díjazásról, csak menjünk előre, a fiatalok, a szakma, a műfaj. Csak próbáljunk meg értéket felmutatni, hosszantartó élményt, meghatározó pillanatokat adni. Bemutatkozik egy új zeneszerző, megmutatja magát egy rendkívül tehetséges fiatal társaság, két-három szereposztásban, és ezek nagyon fontos dolgok.

- A szavaidból ítélve nem volt szükség castingra, pontosan tudtad, kiket szeretnél látni a színpadon.

- Ez így van, annyit kellett csak tenni, hogy azokat a gyerekeket, akiket az akadémia alkalmasnak vélt a szóló szerepekre, még egyszer meghallgattuk, mert eddig prózában ismertük őket. A mieinkkel kiegészülve nagyon jó képességű társaság állt össze, és ami fontos: pillanatok alatt egy csapat lettek.

- Hamarosan megjelenik az új könyved, interjúköteted, amely az előző kiadványod folytatásának is tekinthető. Abban definiáltad a musical műfaját. Hogyan határoznád most meg a családi musicalt mint műfajt, és mi teszi azzá a Tom Sawyer...-t?

- Egyszerűen azért gondoltam, hogy jó ez a műfaji megnevezés az új darab esetében, mert ezt tényleg az egész család megnézheti. És ez definiálja legjobban ezt a műfajt. Itt nem arról van szó, hogy a gyerekek kedvéért beülünk, és végig unatkozunk két és fél óra gügyögést, és nem is arról, hogy minket érdekel a téma, és a gyerek unja el magát. Ez a történet tényleg mindenkinek adhat valamit: izgulhatunk a fiatalokért, miközben a barátság kialakulását és a hűséget is gyönyörűen, ugyanakkor könnyű kézzel szőtte bele Mark Twain a kalandokba. Benne van a fekete kérdés: hogyan alakult ki az a kölcsönös gyűlölet, amelyet évszázadok múltán is nagyon nehéz kitörölni. Erre azonban nem didaktikusan emlékeztet, hanem egy barátságon keresztül, amelynek segítségével rájöhetünk, hogy ez a Jim nevű fiú nem kevesebb nálunk, hanem talán sokkal bátrabb. Ha ezek a gondolatok elindulnak, mellette a nézők nagyokat nevetnek, néhol elérzékenyülnek, akkor megtettük a magunkét, és született egy új mű. Ezért megéri mindent megtenni.