Valér

Humor van, minden van

2012.08.15. 14:56

Programkereső

Első, második, hatodik – a sorszámnevek a Dóm téri Mágnás Miska-összpróbákat jelentik. Kettő jelmez nélkül, egy jelmezben. A premierig nincs sok idő, péntektől hétfőig már nem csupán a külön belépési engedéllyel rendelkezők ülnek a nézőtéren.

Az engedély - formára pontosan olyan, mint egy átlagos színházjegy, tudják, a téglalap alakú, kék alapon feketével nyomtatva, a perforált szélnél letéphető - pedig nagy kincsnek számít. Olyannyira, hogy vannak, akik a sajátjukkal - vagy már eleve máséval - bemennek, aztán a tér rendezői balján, a kordonnál kiadják a barátoknak, ismerősöknek, akik a személyzeti bejáraton megpróbálnak besurranni. Pechjükre azonban lekapcsolják őket a szemfüles biztonsági őrök, és ilyenkor mindenki rosszul jár, maguk az eredeti engedély tulajdonosai is, mert a sokat érő kis papírdarabot bevonják.

Hogy mi lehet az oka ennek a felfokozott érdeklődésnek, ami idén nyáron úgy istenigazából először tapasztalható? Hogy a műfaj, a darab teszi-e vagy az alkotók személye? Nyilván az utóbbiak. És ez jól is van így, mert valljuk be, rajongani jó. Tegyük gyorsan hozzá, a rajongásnak is vannak azért fokozatai, némelyik már elviselhetetlen. De az például nagyon helyes volt, ahogyan a közönségtalálkozón emlékkönyvekkel álltak sorban az autogramgyűjtők. (Még akkor is kedves gesztusnak találom, ha én életemben háromszor kértem aláírást: kétszer ajándékba másnak, egyszer pedig egy kollégát kértem meg, hogy írassa már alá interjú után Cecilia Bartolival az egyik CD-jét. Egy másik esetben viszont azért vártam 27 percet egy operaénekesre, mert egy rajongó úr a művésznő összes fellelhető bakelitjét dedikáltatta két példányban.) És az alkotók miatt megy a Dóm térre újságírók egy része, mert hogy az operettel, felteszem, nem nagyon van tisztában az a kolléga, aki felteszi azt a frappáns kérdést a rendezőnek, hogy zenés-e az előadás. Néha az ember nem is gondolja, hogy egy szakmának mi a rizikófaktora.

Jelen esetben lehetett volna például az egy veszélyforrás, hogy az első Dóm téri próbán az addig kitaláltak és begyakoroltak összeomlanak, kiderül, hogy nem működnek. De nem ez történt. Bár a múlt hét csütörtökjén Alföldi Róbert folyamatosan nyugtatta a színpadon állókat, színészeket, táncosokat, énekkarosokat, hogy semmi baj, új a tér mérete, új a díszlet, de valahogy senki nem tűnt úgy, hogy hirtelen elveszettnek érezné magát. Jó, egy új járás meglepetésszerűen hatott, hirtelen az asztalra került egy vágódeszka, és az is csak itt derült ki, mennyi idő alatt kell a tér egyik végéből a színpad közepére felérni a Marcsát játszó Radnay Csillának. Pontosabb lenne a felrohanni szó, s ha hozzátesszük, hogy a rohanás után szám szerint egyetlen szusszanásra van lehetősége, és bele kell kezdenie abba, hogy Pucolom mindig az eszcájgot, ebben nincsen párom, akkor a színészi mellett a sportteljesítményt is fel kell jegyeznünk. A színésznő bevallása és az empirikus tapasztalat szerint is a szintidő egyre javul. Riszpekt neki. Különben az előadói gárda többi része sem marad le a futásban. "Usain Bolt megirigyelne bennünket, úgy szaladunk!" - jegyezte meg Korláthné Lotti alakítója, Náray Erika.

Már ezen az első estén is látszott, hogy ennek az előadásnak bizony, formája van, a második résznél, pénteken pedig egyre határozottabbá vált a színpad képe. Az első rész fehér konyha-, illetve ebédlőfalai eltűntek, és az embernek a rémes-borzasztó "zöld dóm" szófacsarás jutott eszébe a látvány kapcsán. A színpad ugyanis szép zöld. No, nem gyep, sőt még csak nem is műfű, de minimum műfű hatást keltő a zöld rafiacsíkoknak az a mennyisége, amit összevarrtak. A Korláth-kert - mert ez a grófék kerti partijának a színhelye - éke pedig három hatalmas és gyönyörű műbukszus malac. (Zárójeles megjegyzés 1.: Aki látta a Szaffi című rajzfilmet, gondoljon Loncsár uram kastélyára és angolkertjére. Zárójeles megjegyzés 2.: Böhm György szíves közlése szerint Menczel Róbertnek nem először van a színpadon malaca, már A cigánybáró című operett díszletéhez is felhasználta - természetesen más formában és természetesen stílszerűen - ezeket az állatokat.) Egyikőjük nyakán szép piros-fehér-zöld masni ékeskedett, ami sajnos kedd estére eltűnt róla. A malac mint motívum többször visszatér gesztusban, ám ezeket a poénokat a nézők miatt sem lőném le, de a kritikát író kollégák kenyerét sem venném el.

Egyébiránt nem egyszerű ezen a felületen járni. Persze, én amatőr vagyok - mondhatja a kedves olvasó. Természetesen abszolút igaza van. (Az olvasónak különben is mindig igaza van.) Akkor vegyük úgy, hogy a profiknak a tánccal nehezítették a pályát. Nincs könnyű dolguk, de küzdenek vele. Még a második esti összpróbán is többször elhangzott a rendező szájából a "Vigyázz a bokádra, a lábadra, mindenedre!" felszólítás.

Közben eltelt három nap, augusztus 14. pedig már a főpróba hete. A népes játszó személyzet - a főszereplők, a táncosok, az énekkar színpadi része - szépen frizírozottan, szépen sminkelten már Füzér Anni jelmezeit viselte. Az alkalmi társulatból azonban hiányzott a bonviván, aki Grazban énekelt egy gálán, így az ő szövegeit és dalait a súgó olvasta be a nézőtérről. A súgó hölgy, egészen pontosan. Volt, hogy ugrottak - ilyenkor egészen gyorsan ugrottak a fények, körülbelül úgy, mint a DVD-nél ha előreugrunk néhány jelenetet -, de volt olyan is, hogy ismételtek. A nemes egyszerűséggel csak hangországnak nevezett hangosítókat még irányították a színészek, a karmester, Silló István vagy épp Alföldi Róbert, hol kell több, hol kevesebb a kontrollból, kifelé, befelé.

Ami egyértelműen látszik: nagyon élvezi mindenki ezt a munkát. Persze, kell ehhez az alapanyag; az épp nem a színpadon levő Stohl András vagy nem vezénylő Silló István kacagásai, civil nézői tapsai élményszámba mentek, de az árokban ülő énekkarosok gesztusairól is lejött, hogy viccesnek találják a Cintányéros cudar világot. Egyébként tényleg az. De a legeslegviccesebb László Zsolt és Znamenák István Piximixije. Különösen László Zsolt, aki díszmagyar és sildes sapka nélkül kicsit Bart Simpson-os, de nem véletlen, hogy egy meg nem nevezendő, de jeles magyar színházcsináló, aki ebben a produkcióban is tevékenyen közreműködik, azt mondta, neki, mármint László Zsoltnak, csak vicces szerepeket kellene játszani.

Jó, egy-két dráma azért belefér.