Júlia, Rita

Fischer Iván: "A színház–zene egyensúly mindennél fontosabb"

2013.02.11. 09:33

Programkereső

Két évvel a Don Giovanni után Fischer Iván ismét Mozartot rendez, de természetesen a karmesteri pálcát sem teszi le. A Figaro házassága a Müpa és a New York-i Mostly Mozart együttműködésében kerül színre februárban. A Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgatója rendező és karmester kapcsolatáról, az organikus színházról és a ruhákban rejlő bűverőről is beszélt a Müpa Magazinnak adott INTERJÚban.

- Miért döntöttél úgy, hogy nemcsak karmesterként, hanem rendezőként is foglalkozol az operákkal?

- Két meggondolás vitt el abba az izgalmas, de nem veszélytelen irányba, hogy magam rendezzek operákat. Korábban rengeteg rendezővel dolgoztam együtt, voltak köztük izgalmasak, normálisak, zseniálisak, őrültek, sarlatánok, muzikálisak és anti-zenészek is. Viszonylag konvencionális volt a híres, Giorgo Strehler-féle Figaro Párizsban, amit ezerszer felújítottak, igaz, én már csak nagyon megkopott állapotában találkoztam vele. Újítóbb Jurij Ljubimov Don Giovannija, itt Budapesten. Szép emlékeim fűződnek egy ragyogóan sikerült Varázsfuvolához az English National Operában Nicholas Hytnerrel. Hosszú a lista. Ugyanakkor előfordultak heves viták, például egy másik, stockholmi Varázsfuvola kapcsán. Sok-sok produkció után vált világossá számomra, hogy valójában két fő probléma érdekel. Az egyik: létrehozni zenének és színháznak azt az egyensúlyát, amelyben arányos és tervezett összhangot alkot egymással az, hogy mikor és mennyit hallgatunk, illetve mikor és mennyit nézünk. A másik cél az organikus operajáték.

Fischer Iván
Fischer Iván

- Ez alatt mit kell érteni?

- Azt nevezem organikus zenei színháznak, amelyben minden pillanatban ugyanazt a hangulatot fejezi ki a zene, és ugyanazt a színpad. Ez az, ami rendezők számára a legnehezebb, hiszen ők nem zenészek, ők a színpadi játékért felelősek, amit a karmestertől többé-kevésbé függetlenül találnak ki. Amíg rendezőkkel dolgoztam, gyakran előfordult, hogy kicsit másról szólt a zene, és másról a színpadi történés, illetve a látvány. Éppen akkor történt valami mulatságos a színpadon, amikor komoly volt a zene, máskor egy kedves színházi gesztus egy drámai zenekari részhez kapcsolódott, esetleg éppen akkor volt drámai a színház, amikor ehhez túl könnyed zene társult. Még a legmuzikálisabb rendezőnél is elcsúszik néha a dolog. Az organikus operajáték mellett engem a modern színház is érdekel. Érzek valami modernséget abban, amit néhány éve csinálok, hogy minimális eszközökkel, de minden részletében megrendezett operaelőadásokat nem operaházakban, hanem koncerttermekben viszünk színre.

- A Don Giovanni-rendezésed központi eleme az emberi test volt. A Figaróban is szerepet kap majd egy ilyen centrális elem?

- A Don Giovanni esetében - ami igazán nagy siker volt, különösen New Yorkban - minden a testekből indult ki, az egész környezet, az emberek, a tárgyak, az épületek, amelyek körülveszik ezt a szexfüggő főhőst. Mintha az ő szemével láttuk volna a világot. A Figaro esetében a ruháé a főszerep. Át lehet öltözni. Férfiból nővé, nőből férfivá, grófnőből szobalánnyá, hűséges feleségből szeretővé. Azaz szerepet tudok játszani a ruha segítségével. Csodálatos dolog a ruha, mert egyéniséget, nemet, szerepet lehet váltani vele, kiléphetek önmagamból, beléphetek egy másik világba, ami lehet akár mesevilág vagy álomvilág is. Erről fog szólni a mostani Figaro-előadás.

Fischer Iván és a BFZ 2009-es Figaro-előadása a Müpában
Fischer Iván és a BFZ 2009-es Figaro-előadása a Müpában

- A rendezői koncepciód ezek szerint mindig egy alapgondolatból indul ki. Ezekre hogyan találsz rá?

- Az a fajta színpadi nyelv izgat leginkább, amelyben egy ilyesféle alapgondolatot meg lehet jeleníteni. Ennek a gondolatnak a darab lényegéből kell fakadnia. Amíg ezt az alapgondolatot keresem, ízlelgetem, elképzelem, addig rendezőnek érzem magam. De utána, amikor elindul a részletes kidolgozás, visszaváltozom zenésszé. Amikor a szereplő föláll, leül, mosolyog, nevet, pofon vág valakit, ezek az események már pontosan a zenei történéssel együtt mozognak, mert muzsikusként nekem erre áll rá a fülem. És így talán létrejön az organikus, mégis modern színház. A Don Giovanni kapcsán feltettem magamnak a kérdést, hogy ki is ez a szobor? Ki is az az autoritás, aki megbünteti Don Giovannit? Odáig jutottam, hogy a világ konvenciói, tehát mi magunk, az egész társadalom vagyunk a kőszobor. Azok az elvárások, amelyek tiltják a deviáns, szoknyavadász életmódot vagy a gyilkosságot. Mi, vagyis a Don Giovannit körülvevő emberek nem engedjük ezt. Ezért az én előadásomban valóban élő emberekből állt össze a szobor.

- Ha Mozart Figarója nem is, az alapjául szolgáló Beaumarchais-színmű politikatörténetet írt. Ezt fontosnak tartod az opera színrevitelénél?

- A Figaro nyilván a Beaumarchais-darab miatt olyan izgalmas, hiszen az egy döbbenetesen finom részletességgel, ragyogóan megírt vígjáték. Hogy miért éppen ez a szatíra lett a francia forradalom legfontosabb színdarabja, azt ma már nehéz elképzelni. Ha most írnának egy bohózatot a pillanatnyi politikai helyzetről, nem hinném, hogy hatalmas társadalmi fordulatot váltana ki. Akkor valahogy ez a gúny, a gróf leleplező ábrázolása, és az, hogy a szolga túljár az úr eszén, frenetikus hatású lehetett. Érdekes, hogy az az egy-két rész, amit Da Ponte és Mozart kihagytak a Beaumarchais-darabból, alig változtat ezen. Az operalibrettó majdnem szolgaian követi a színdarabot, Da Ponte csak itt-ott élt az öncenzúrával. Én mindenesetre szeretnék abból a rendet felkavaró, megmozgató világból is láttatni valamit, nem sokat, épp, hogy csak kicsit közelítve az eredeti színdarab provokatív jellegéhez. A kórusnak marginális szerepe van a Figaróban, én egy kicsit nagyobb hangsúlyt adok neki, hiszen ők a nép, akiknek lázadása elvezetett a Bastille ostromához. Ezért vonom be a színészeket, akik a kórust is alkotják és énekelni is fognak. Egyébként ugyanazokról a fiatal színészekről van szó, akik a Don Giovanniban is részt vettek. A Figarót már néhány évvel ezelőtt előadtuk, kissé vázlatos formában. Most annak a koncepciónak a jelentősen kibővített változata lesz látható.

Fischer Iván
Fischer Iván

- Színpadi értelemben mennyivel nyújt kevesebbet egy félig-szcenírozott előadás, mint egy operaházban bemutatott produkció?

- Nem szeretem a "fél-szcenikus" kifejezést. Valami vagy szcenikus, vagy nem. Már attól is teljesen szcenikus lehet valami, hogy valaki feltesz a fejére egy sapkát. Annak, hogy koncertteremben játszunk, nem a kényszerűség az oka, sőt van egy nagy előnye: sokkal jobb az akusztika, mint egy operaházban, mert ott mindig felmegy a zsinórpadlásba a hang nagy része. Jobb, erősebb egy koncertteremben a zenei élmény. Ez az előny bőven kárpótol azért, hogy nincs lehetőség monumentális díszletre. Emellett szeretem is ezt a kötöttséget. Nincs lehetőség vizuális csodára, ami nem is lenne jó, hiszen felborulna a színház-zene egyensúly, ez pedig mindennél fontosabb