Pandora, Gabriella

Egy polipba temetkezve

2013.05.20. 08:00

Programkereső

Az ARI-001 forgalmi rendszámú oldalkocsis motorkerékpár tulajdonosa - bizonyos Thészeusz - műszaki hibára hivatkozva cserbenhagyta utasát. Elhajtott, és itt hagyta nekünk Szabóki Tündét. A Magyar Állami Operaház Ariadné Naxoszban című előadásáról Molnár Szabolcs írt KRITIKÁt.

Szabóki Tünde énjének bohóc-oldalát néhány éve fedeztem fel. Igaz, nem egy operában, s nem is komikus szerepkörben. Egy gonosz tragikát, az Athalia címszerepét alakította egy Vashegyi György vezényelte oratórium-esten. Én már akkor neki adtam volna Ariadné szerepét, melynek teljes értékű megformálása komikai túlzások és a tragikus élethelyzet pszichológiai-realista ábrázolási képessége nélkül elképzelhetetlen. Előbbit Szabóki egyetlen mozdulatba sűrítve oldotta meg: harmadik vonalban lubickoló primadonnaként, jobb könyökét balkézzel megtámasztva nagyot szippantott a kellékcigarettából: ebben a figurában egy sorsot jelenített meg. Az Örkényben, a Radnótin vagy a Katonában persze mindez kevés lenne, de itt tökéletesen elegendő és pontos. Akkor is érteném, ha sem jelmeze, sem parókája, sem sminkje nem volna.

Szabóki Tünde
Szabóki Tünde

Kivételesen most a tragikum a nehezebb ügy, mert Ariadné tragikus önképe alapvetően mégiscsak tévedésen alapul; ugyanakkor e tragikum valamiképpen mégiscsak abban a könnyes tónusban oszcillál, melyet a darab szövegköltője, Hugo von Hofmannstahl oly kitartóan próbált megteremteni. Erre a költői szándékra az Operaház új produkciója koncepcionálisan (azaz előre megfontolt szándékkal, művészileg tehát legitim módon) nem reagál; más kérdés, hogy vajon joggal hivatkozhatnának-e arra, hogy „hiszen maga Strauss se nagyon akaródzik hallgatni a költői sugalmazásra". Bizony hallgat: elég csak figyelmesen elolvasni a Zeneszerző énekét, amit Strauss annak ellenére is nagy beleéléssel és empátiával metsz ki, hogy egyébként e zenei metszet a hofmannstahli koncepció paródiája. És hát Ariadné! Mi értelme volna lamentáltatni szegényt, ha a néző egy pillanatra sem képes ráhangolódni e lamentáció lelki és érzelmi hullámverésére. A hullámokra, melyek oly kitartóan nyaldossák a kietlen Naxos partját. (Egyébként engem nem zavar, hogy Naxosról, Krétáról e produkció a nyári vakációra és a szállodából ellopott fürdőköntösökre is asszociál.)

Ariadné Naxoszban
Ariadné Naxoszban

Szabóki Tünde - bár érezhetően próbálták erről lebeszélni - nem hajlandó egyoldalúan ábrázolni a krétai királylányt. Első nagy megszólalásában - Es gibt ein Reich - még mintha kevesebb energiát fordítana az azonosulásra, ám kiderül, hogy ez is az alakítás része. A vékonyabb, szárazabb hang a fejlemények fényében a kislányosság karakterjegyeként nyer értelmet; s e hang válik majd Bacchus ölelésében az asszonyi életöröm hangjává (metamorfózis), s általában az élet ünneplésének hangjává. S ha nincs euforikus életünnep, akkor nincs halálélmény, halálvárás, halálvágyás és igaz halálfélelem sincs. Csak fekete polipba-temetkezés van, csak égből pottyant vonat elé ugrás van, csak maskarás kaszások vannak; afféle mezőgazdasági idénymunkások ők, akik a kombájn-korszakban (mert kombájn is pottyan ám az égből!) nem találnak maguknak értelmes elfoglaltságot. Jobb híján operastatiszták.

Hagyta érvényesülni a sokrétegű Straussi gondolatokat Vizin Viktória is (Komponista). Sok-sok jelét adta annak, hogy amikor (reméljük hamarosan) stabilan beül a szólam a torokba (és a személyiségbe is) tényleg nem fog zavarni az a sok-sok áltevékenység, amit színpadi létében cselekednie kell. (Messze ültem, de úgy tűnt például, hogy egy olyan kottapult előtt állva imitálta a vezénylést, mely - mintha csak valamiféle múzeumi vitrin volna - üveggel volt lefedve. Ezt törte be aztán egy zeneileg nem adekvát pillanatban, talán annak jelzésére, hogy ő, a Komponista és az őt instruáló Rendező véget vet a múzeumi operajátszásnak. Dicsérendő törekvés...)

Nincs még beülve Zerbinetta szólama sem. Komikum, gesztika, mozgás, illegés-billegés kipipálva, de a hang még valóban nem elég meggyőző - Ariadnét sem győzi meg. De ettől függetlenül Rácz Rita méltó a bizalmunkra, ígérem, hogy megnézem-meghallgatom majd a 10. előadáson is.

Rácz Rita - A Mágnás Miska olvasópróbája
Rácz Rita - A Mágnás Miska olvasópróbája

Németországból hívták Bacchus szerepére Thomas Piffkát. Az utóbbi időszak kérdéses vendégjátékaival összehasonlítva Piffka jó választásnak tűnt. Hangjában van valami zsigeri „tenorság", ami Bacchus (hogy a fenébe kerültem ide, kivel is kevernek engem itt össze?) pillanatszemélyiségéhez tökéletesen illik. Ő csak bejön, és énekel. A figura (figurája) eszembe juttatta azt a Trisztánt (Jon Fredric West), akibe érthetetlen módon szeret bele a Nő, azaz Waltraud Meier, mint Izolda - Peter Konwitschny részletszépségeket kínáló müncheni rendezésében.

A komédiások közül a legtöbb lehetőséget Szegedi Csaba kapta (Harlekin). Nagyjából egy éve hallottam utoljára, hangja minden irányba szépen nyílik, színe nemesedik. Az együttesekből Cser Krisztián (Truffaldin) basszusa plasztikus zengéssel kért magának figyelmet. Kis szerep, nagy énekes alakítás. A bohóctársulat további tagjai (Vadász Dániel, Horváth István) megmaradtak a kis szerep keretei között.

Értem én a táncolni már nem tudó kerekesszékbe kényszerített táncmester szimbolikáját, de ha látná és hallaná az ötletgazda Megyesi Zoltánt, azonnal tudná, hogy mást kell kitalálni. (Meg is ölik egyébként a „pálya széléről" okoskodó táncmestert. Ezt is értem.)

Osztrák prózai színész, a grazi születésű Franz Tscherne játszotta az Udvarmester szerepét (a színész honlapjáról tudom, hogy 2003-ban, Velencében, a Teatro La Fenicében lépett fel először Strauss darabjában.) S ha maradni akarunk a hangok leírásánál, épületes magasságokba emelkedve állapíthatjuk meg, hogy Tscherne élményszerű anyanyelviséggel prezentálta szerepét.

Korántsem teljes még a színlap (nem is lesz az), de a három hölgy (Najád - Váradi Zita, Driád - Schöck Atala, Echo - Wierdl Eszter) énekét nem szabad szó nélkül hagyni. Különösen szépek voltak azok pillanatok, melyekben éteri hangszerelési színeket jelenítettek meg. Elnézve őket eszembe jutott, hogy milyen emelkedett volt első jelenetük a pozsonyi színház miskolci vendégjátékában, s hogy milyen mélyértelmű volt énekük, amivel nem a szunnyadó Ariadnét, hanem az álmodó zeneszerzőt szólították meg.

Ariadne auf Naxos
Ariadne auf Naxos

Amikor Strauss és Hofmannstahl az Ariadné-történetet mítosztravesztiaként meséli el, lényegében az operett műfajának őseredeti, offenbachi formájára hivatkoznak. Ám ettől még az Ariadné nem operett, tévedés benne kizárólag az idézőjelek és a pillanathatások művészetét kutatni. A színpadi összhatás (helyesebben: összevissza-hatás) azonban kizárólag erre a mellékszálra összpontosít, vizuális pillanateffektek zuhataga, s nem csak a mítosz, hanem a korábbi Strauss-darabok tekintetében is travesztiaként lép fel. Egyszer a Minótaurosz levágott fejével, máskor meg Thészeusz bukósisakjával játszanak úgy, mintha nem a krétai, hanem a júdeai hercegnő sztorijában lennénk. Az operett-látomást híven szolgálja a zenekari kíséret, Héja Domonkos keze alatt a kamara méretűre redukált operazenekar töredezetten, harsányan, a delikát megoldásokkal szemben komoly ellenállást tanúsítva muzsikál. Ha a Strauss-repertoár bővítése valóban távlati cél, akkor hosszú útra kell felkészülni. Az előadást rendezőként Anger Ferenc jegyzi.